Titkos fegyverek – A céda nyúl – Adam, Adam, (három regény), Magvető Könyvkiadó, 1990.


Titkos fegyverek

I.
II.
III.
IV.
V.
VI.

A céda nyúl

I.
II.
III.
IV.
V.

Adam Adam

I.
II.
III.

 

Titkos fegyverek

 

Apám kísértetének ajánlom

I.

Jules bácsit olyankor láttam, ha megjöttek az öreg udvarhölgyek, vagy ha leskelődtem.

Mária nénit ajtónyílásokban pillantottam meg, bármilyen keskeny résbe belefért; szép tárgyakat rakosgatott és fényesített, ilyenkor halvány árnyékuk is elmozdult, ettől megváltozott a szoba.

A piros Róza nénit állandóan nézhettem volna, ha akarom, de csak a konyhában. Ehhez még a villanyt is fel kellett volna gyújtani.

Anyámat többnyire este láttam, ha beosont hozzám a parkettázott mosófülkébe, és azt mondta: legyél türelmes, kicsim, bírd ki.

A kis emberrel, aki sokat mesélt nekem és aztán később nem találta a pisztolyát, hogy agyonlőjön, gyakran ültem a trafikban.

Ducu bácsi délutáni figura volt, délelőtt csupán köhögése hallatszott a padlásról, a frakkokkal, szmokingokkal teli manzárdszoba mellől. Ő egyszer lefejezést akart játszani velem.

Egy sereg emberre meg csak emlékeztem.

Ezeken kívül sok sziámi macskát láttam az emeleti ablakból, és Gogut vagy Radu II-t, a futballválogatott kapusát. A szemközti pályán edzett, melynek magas deszkakerítését egyetlen darabban döntötte hanyatt a síkvidéki szélvihar, öles szögek meredtek föl belőle. A kerítéssasok egy része ferdén állt még a földben. Radu II. néha a kapufát vagy a kertsasokat öklözte, egyedül, nem tudom, miért.

A kurta utcában más emberek is megfordultak persze; gyakran kiabáltak, de nem értettem, mit. A fejük búbját ismertem,   a kalapokat és a csesztonsapkákat. Poros szövetükön esőcseppek nyomát láttam az emeleti ablakból.

Szemközt, a vakolt téglakerítésen a Nap jele látszott, és választási jelszavak, mellettük kifakult nyíl a régi óvóhely felé. A kerítések mögött mindenütt tölcséres lila virágok és sárga őszirózsák nyíltak.

Azon a nyáron kapott ki a döntőben a magyar futballválogatott. A meccset csak a kis ember és én hallgattuk Bukarestben, Jules bácsi otromba rádióján. Másnak, akit érdekelt volna a mérkőzés, talán nem volt ilyen teljesítményű készüléke a környéken.

Azt hiszem, azon a napon kezdődött minden, amikor Gogu papírspárgán uborkát eresztett le padlásablakunkból a járdára. Anya szerint már régóta tartott, csakhogy anya emlékezete állandóan felcserélte a dolgokat, el is tüntetett néhányat, és szebbeket rakott a helyükre.

Gogu százas szöget szúrt az uborkába, és eredetileg dróton akarta leengedni, amibe áramot vezetett volna. Szeretett kacagni az öregeken, akik felszedik a zöldséget, de még a cigarettavégeket is. Lehet, mégse rázta volna meg őket az uborka, mert földelve vagy szigetelve voltak, többnyire gumitalpú szandált viseltek, néhányan gumicsizmát is a kánikulában. Látszott nyomuk a meglágyult aszfalton, eső után csillogott. Ezek az öregek alig néhány éve költöztek a szép, tágas házakba, sokgyerekes családok mellé, hajdani cselédszobák hencserére, vagy éppenséggel a sokgyerekes családokat költöztették rájuk: amióta demokrácia volt. Ketten-hárman is laktak egy lakásban, és az öregek a hallban vagy a folyosón rotyogtatták a lecsót, gyorsfűzőn. A puliszka leve rásült a főzök állványára, kellemes illata mindannyiszor elnyomta az égett petróleum és a hagyma szagát.

Ezt is Jenő bácsi, a kicsi ember mondta; én nem járhattam be ezekbe a házakba, ő egyfolytában az emlékeit és a gondolatait mesélte nekem a trafikban, én adogattam el helyette a Maros és az Olt nevezetű cigarettákat. Szerinte mindannyiszor  el kellett volna mondanom a vevőknek a viccet: – Hol találkozik az Olt és a Maros? A trafikban. – De akkor még nem tudtam annyira románul. A Plugar cigarettáról azért tudtam, hogy szántóvetőt jelent a neve.

Jenő bácsinak rengeteg emléke volt egy távoli vidékről, a szülőföldjéről. Azt mondta, anyámról is van két emléke: az egyik, hogy apámmal karonfogva sétál abban a faluban, és nagy kalapot visel. A kalap karimája – de lehet, hogy a napernyő széle – mindegyre beleakadt a virágos ágakba, de anya kócosan is szép volt. A másik emlékben viszont anya zokogott, amiért német neve van. Azért akarják elvinni. – Nagyon messze elvitték volna, ha én nem vagyok, Tibi – mondta a kicsi ember.

Az egyik emlék a háború előtt történt, a másik utána. Anya a háború előtt viselt kalapot és sétált apával, és nem sokkal a háború után zokogott, amiért nincs kivel sétálnia, meg egye-  bekért is, biztosan. Először hosszú, sima hajat viselt, másodszor elöl magasra felrakta. Közben megőszült egy kicsit.

Az ilyen feltornyozott frizurákba szoktak vattát vagy szakadt selyemharisnyát tenni tömítésnek, de anyámnak nem tellett selyemharisnyára. Patentharisnyák száradtak a ler nyitott ajtóján, melyben fahasábok szikkadtak, és sistergő buborékokat vetettek a végükön, savanyú szagot árasztva.

Ez még az előtt volt, hogy ideköltöztünk abból a faluból, ahol régen anya kalapját sodorták le a fejéről a virágos ágak. Itt központi fűtés volt meg angolvécé, és anyámnak a fürdőszobában kellett felaggatnia a harisnyáit, jó magasra, nehogy a sokat fürdő möszjő Jules rózsaszín nyakába lógjanak, vagy a macskái kárt tegyenek bennük. Jenő bácsi azt mondta, majd vesz neki selymet is, ha összeházasodnak. Most még csak háztűznézőben voltunk.

– Szeretem a mamádat – mondta Jenő bácsi a trafikban. – Ne pirulj, Tibi, több mint tíz éve szeretem. Megszoktam már, de azért fáj még egy kicsit.

Ilyeneket beszélt. A vevők mosolyogtak, mert nem értették. Néha vigasztalóan vállára vertek. Kicsi volt ahhoz, hogy meg–  ijedtek volna tőle, a motyogásától.

A barátom azonban itt Gogu volt, az uborkás, akivel alig tudtam beszélni. Jókat mutogattunk egymásnak. Gogu fekete klottgatyában járt, azt is letolta néha. A kerek padlásablakba is kimeresztette fehéren maradt fenekét, ha az utca túloldalán valamelyik udvarhölgy kinézett az ablakon.

Goguék is nemrég költöztek ide, mert az apjáról egy ideig azt hitték, hogy hősi halott. Most raktárnok volt, és emiatt sok margarint ettek. Néha annyi margarint hozott haza az apja, hogy még az ő udvarhölgyüket is megkínálták belőle, mert nekik is volt egy a hátsó szobában. Cserébe kaptak tőle egy-egy ezüst kiskanalat vagy valami majolikaholmit. Gogu néha francialeckét is kapott, de unta, ezért rakta ki a fenekét a padlásablakba, ha udvarhölgyet látott a környéken.

A furcsaságoknak legtöbbször igen egyszerű a magyarázata, akár a tébolynak. Még annak is, hogy egy nagy hasú nő egy kifeküdt férfi hasát csókolgatja, mint azokon a szürke fényképeken, amiket éppen Gogu mutatott nekem a padláson. A nők mind hasasok voltak, mint Róza néni, főleg amikor négykézláb álltak, a férfiak meg soványok és csupaszok, és felmeredt nagy micsodájuk.

A padlás ilyen titokzatos dolgok helye. Én a tábornokokról és államfőkről is azt hittem, hogy padláson laknak, politúros nagy íróasztal mögött ülnek, bicskával szalonnáznak, a fényes furnérra kenik a zsírját, kis galambszar van a vállukon, csillagos fehér pöttyök, és szabadidejükben apró zászlókat raknak ki a kisablakokba, ahogyan Gogu a fenekét. Nyáron bizonyosan szörnyű melegük van az államfőknek, és lehet, hogy Gogu apjához hasonlóan ők is tornaingben, madzagra kötött hosszú alsóban intézik az alattvalók ügyeit, akikhez lejárnak a vécére, mert az odafent nincs nekik. Bár talán az amerikai elnöknek még angolvécéje is lehet, és onnan kiabálja ki nagy vízzubogás közepette, hogy mérgezett töltőtollakat, robbanó kaucsukbabákat kell leszórni kémrepülőgépekről, lehetőleg búzamezők szélére a demokratikus országokban, amilyenekről az iskolában tanultunk. Szaporodtak.

Az egészből egyedül a demokrácia szót értettem, elsőnek azt tanultam meg, merthogy már azelőtt is tudtam, csak itt ie-vel és nem a-val végződött. Lehet, hogy ez volt az első idegen szó, amit már a faluban hallottam, és ezért büszke voltam rá. Odafent a padláson is egyre ezt ismételgették az államfők.

Hogyha mindennek oka van, akkor az én hiedelmemnek is volt, bár titokzatos, amilyenek az okok általában. Az okok a tényeket kényszerpályára terelő titkos fegyverek – mondta Jenő bácsi a trafikban; ő szeretett ilyeneket beszélni. Arról, hogy miről mi jut az ember eszébe. Egyszer például eszébe jut, hogy hétfőre virradóra elveszíti az eszét, s aztán valóban minden a helyére kerül ebben az új világban.

Tény, hogy őrültünk is volt a környéken. Ezt abból tudtuk, hogy éjszaka valaki mindig üvöltött egy tűzfal mögött, amilyen elé a hős forradalmárokat állítják a filmeken. Tanulságos, sőt vigasztaló elmebeteg volt, az egyszerűbb szülők miatta nem gyötörték agyon gyermekeiket a tanulással, mert ez állítólag attól őrült meg, pedig még diplomáciai pályára is mehetett volna, s akkor most ő is fent hajbókol valami forró padláson, talán Koreában. A hölgyek szerint – ahogyan Mária néni lefordította anyának és nekem – nagyon mutatós fiatalember volt. ez az őrült, minden reggel frissen vasalt fehér inget adott rá a mamája, ő meg estére leszaggatta magáról. Reggelre mindenképpen. A fél utca ilyen foldozott inget hordott vasárnap meg nemzeti ünnepeken, mert az őrült anyja nagylelkű volt, hajdan ő maga is udvarhölgy talán. A többiek özvegyek vagy vénlányok voltak. A fehér ingeket, a nadrág fölé kieresztve, nemzetiszínű szalaggal köthették át, ha népviseletben kellett felvonulni.

Az is tény, és annak is titkos oka lehetett, hogy az őrült üvöltését is megszoktuk végül, akár faluhelyen a kutyaugatást. Itt csak macskák voltak, de azok aztán valódiak, sőt sziámiak. Alig lehetett egy hangot kipréselni belőlük, pedig eleget szorongattuk őket Jenő bácsival, vasárnaponként, amikor Jules bácsi félig nyitott ablakán sorra beraktuk őket a szobába, hogy délutáni álmából felébresszük. Ezekből az erkélyen tett kúszómászó kiruccanásokból többet tanultam, mint Gogutól, akitől kellett volna, mert azért fizették.

Minden második délután Goguval kellett ülnöm a csipketerítős ebédlőasztalnál. Róza néni kalácsot is sütött nekünk néha, a Gogu apjától vásárolt lisztből, margarinnal, sőt időnként kakaóport kevert belé. Máskor kanál sörbetet rakott pohár vízbe, azt szopogattuk, mint csütörtöki látogatásaikon az udvarhölgyek.

A tálca ezüst volt, a pohár metszett kristály, az ebédlő nagy és homályos. Jules bácsi ezüst evőeszközeiből még egyetlen darabot sem cseréltek margarinra. Ezt is mind megtanultam ott az ebédlőben, akárcsak a nemi szervek nevét.

Az asztal is nagy volt – ezt szintén meg kellett tanulni. A komód is nagy volt. A falióra nagyokat kongatott. Nagy volt ott minden, és barna. És Jules bácsié volt minden, aki egyszer hidat épített valahol, vasból, de most már alig járt ki a szobájából. Az ajtónyíláson át láttam, hogy perzsaszőnyegek borítják nála a falat. Mintha azon járkált volna öreges unalmában, amikor nem látjuk, és nem macskákat simogat éppen.

Az ajtórésen egyedül Mária néni fért be, akiről két hét késéssel mondta meg anyám, hogy a felesége Jules bácsinak. Jenő bácsi, amolyan aprókán, mégis felnőtten, a Mária néni fia volt, viszont nem a Jules bácsié is. Róza néni pedig nővére vagy húga Mária néninek. Mária néni meg félig-meddig láthatatlan. És így tovább. A mennyezet fönt van, a padló lent – ilyen egyszerű minden, ahogyan a nyelvleckéken tanulja az ember, csak éppen az okok titokzatosak, és egyedül én fogtam fel nehezen. Például azt, hogy miért vannak itt ezek az emberek. Hiszen minden a Jules bácsié, aki még csak nem is a rokonuk. És mit keresünk itt mi anyával? Esténként ő azt mondta: bírd ki, Tibi. Pedig itt még csak nem is bántottak.

Mária néni nem jött be az ebédlőbe, amikor Goguval a demokráciát, az asztalt és a nemi szerveket tanultam, sörbetet szopogattunk kiskanálról, meztelen combunkra csepegett az édes lé, és sötét szegélyű nyomokat hagyott poros bőrünkön.

Róza néni állandóan ott volt, s olyan nagy volt, akkor is ott volt, hogyha nem. De azért inkább a konyhában tette a dolgát, ott lett olyan piros a melegtől meg a hajszálerein át felszívódott sok paprikától. Akkora volt, el sem bújhatott volna, pedig ez tényleg nagy konyha volt, és már több háború óta gyűltek benne a holmik, szagok. Jenő bácsi szerint a háborúkat is megszámozzák mostanában, mint a pápákat és a villamosokat.

Róza néni az első és a második háború között került ebbe a konyhába a Székelyföldről, ahonnan fiatalon el szoktak jönni a lányok cselédnek, de még nagyságának is, hogy aztán bitangot szüljenek, vagy más nyelvű törvényes gyereket. Félelmetes – nem? – , hogy az övé, mégis idegenül beszél. Mária néni csak egyet szült, de volt benne annyi becsület, hogy azt legalább otthon, a falujukban. Igaz, hogy aztán elfelejtette, ami ugyanaz, mintha Európában elkövetett bűnöket Ázsiában gyónna meg az ember. Éppen ezért Mária néni katolikus templomba járt egy ortodox fővárosban, ahol mi focimeccset hallgattunk.

Jenő bácsi volt az a gyerek, a bitang, de ez nem látszott rajta. Talán mert túlságosan kicsi volt. A bitangok meg behemót nagyok, állandóan isznak és nem borotválkoznak.

Róza néni egyet sem szült, semmilyen gyereket. De ő ejtette ki az öléből Jenő bácsit, pólyástól, miközben cuppogva csókolgatta, s az talán attól maradt ilyen kicsi. Azért mégis jegyző lett belőle ezerkilencszáznegyven után, és öt évvel később megmentette az anyámat abban a faluban, amelyikre a trafikban szokott emlékezni. Így mennek a dolgok körben a földön, titkos okukkal, mint fegyveres őrangyallal a hátuk mögött.

Ebből az egészből, a pólyás gyerekből meg a háborúból és életmentésből és selyemkalapból egyedül az én anyám vált valóságossá, de ő is emlékként mesélte nekem az egészet, egyszer, amikor a háziak korábban elaludtak, s ő többet mert maradni mosófülkémben.

Szörnyen recsegtette az ágyrugókat, pedig csontra fogyott az emlékbeli falujában; ahogyan kiugrott kántortanítónők és özvegyasszonyok szoktak. Figyeltem esténként, mekkorát nyikkan alatta az ágy: mennyit sikerült visszahíznia ahhoz, hogy újra szép legyen. Azt is mondta, éhenhaltunk volna abban a faluban. Hogy ő úrilány, az apám meg nőcsábász volt, és túlságosan sokáig maradt hadifogságban, pedig megszökhetett volna. Olyan asszony várta, aki ezt megérdemelte. Tény: nem volt ott, amikor a mamát deportálni akarták, pusztán a német neve miatt, amelyik mégis magyar volt, csak éppen egy másik félreeső vidéken kapta, és itt nem értették.

Úgy nézett ki, ahogy mesélte, hogy létezett egyszer egy nagy ország, de annak mind csak vidéki részei voltak, és a családneveket találomra osztogatták. Vidéki ország volt, fővárosán mindenki átutazott csupán. Szóval deportáláskor apám egy másik hideg tájon csak hevert az ágyban, bár el kell ismerni, hogy skorbutosan, és nem volt alatta matrac a fenyődeszkán. Jenő meg itt volt, jegyző volt itt egy darabig, aztán ahogy felszabadultunk, annyira megbocsátottak neki, hogy még a mamát is meg tudta menteni. A ribanc anyja meg ezzel a Jules bácsival élt, messze, egy igazi fővárosban, amit kis Párizsnak hívtak valaha... Előbb nerckeppet viselt követségi fogadásokon, aztán kapott egy trafikot.

Nem tudtam, hogy most én is éppen ilyen helyen élek, és nem állt össze ez a mese semmivé. Érdes darabkái égve, fröcskölve úsztak sötét vizeken, akár a nátrium – ennyit, ilyesmit szavak nélkül is tudtam, mert láttam kémiaórán. A látványokat ismertem csupán, és mindenkit csak látásból. Meg a matematikát egy kicsit. Esténként látni bírtam a számtani műveleteket: bársonyos kék háttérben csillogó pontok mozogtak összeadáskor. Tudtam, hogy két körte meg három alma nem egyenlő öttel, mert nem egynemű mennyiségek. Talán ez volt a baj. De ezt ki lehetett fejezni szavak nélkül is. Egy vonalat rajzol az ember a levegőbe a nyaka alá, vagy egy keresztet.

Gogu vihogott az ebédlőasztalnál. Bal keze hüvelyk– és mutatóujjából ráncos szélű, ovális rést formált, és abba sebesen dugta be, húzta ki a jobb mutatóujját. Ez sem jött össze nekem, nem, itt semmi sem. Külön-külön tengtek-lengtek a dolgok, és ennél már csak az volt rosszabb, ha mozogtak. Mint mikor a padláson tipegő, sündörgő árnyakról nem tudja az ember, tényleg galambok-e. Lehetnek bukott diktátorok, gatyában, rozsdás pisztollyal sebtében felkapott, izzadt zubbonyuk zsebében. Valami osztályellenségek mindenképpen. Akár maga Tito, véres bárddal, Hitler-sapkában, mint a plakátokon.

Nálunk Gogu persze nyakig gombolt fehér ingben kacagott csak. Ezt is általában az édesség után, mert mielőtt azt megkapta, illedelmes volt, igazi jó tanuló. Jenő bácsi azt mondta rá:  egy tisztességes proletárfiú, és végül is, egyszer nekik lesz igazuk. Sajnálja, hogy ő nem munkásnak született. Komolyan.

Csodáltam Gogut meg a fenekét. Én nem mertem volna kidugni az enyémet a padlásablakon, nehogy leharapja a kétfejű sas vagy a rézfaszú bagoly. Bár az udvarhölgyek nem ismerték volna fel, kié. Én fürdéshez is csak félig mertem levetkőzni. Az ebédlőben sötéten ragyogtak a nagy bútorok, olyanok, akkorák voltak, felöltözve is meztelennek éreztem magamat közöttük. Egy méter huszonkét centis gyerek, szinte térdig a perzsaszőnyeg bolyhaiban, szögletes, fehér lapockacsontokkal a. fürdőszobában. Nem. is nagyon csodálkoztam, ha belegondolni kényszerültem, hogy Jenő bácsi ekkorka maradt itt, és úgy kifeszíti a hátát, nem lehet megsimogatni. Levegőt tapintott az ember az inge alatt, a hátán, csak azután őt magát.

Jenő bácsi meleg volt és síkos. Egyszer próbáltam megsimogatni, csitítani, mert üvöltött az anyjára, amiért magára hagyta. Az anyja azt válaszolta: – Örvendj, hogy megszülettél. Van Istened, arra gondolj. – Az isten az atyám – kiáltotta Jenő bácsi. Meg vagyok csinálva! – Románul ez úgy hangzott volna: elátkoztak, vagy átkozott vagyok – de senki nem fordította le, később tanultam meg.

Talán nem arról volt szó, hogy mekkorák vagyunk, nem volt ott szó semmiről. Jelenlétemben még az udvarhölgyekkel is félszájjal beszéltek, mintha megérthetném és soromat kivárva feljelenteném őket a rendőrségen; Goguval meg velem sehogyan sem. Mi ketten is inkább csak mutogattunk egymásnak. Aztán tanuljon így az ember nyelvet vagy történelmet! Még az elvont tárgyakat is könnyebb. Ha valaki felemeli öt ujját, az nem szalutálás, hanem matematikai fogalom. Ennél még a nemiséget is egyszerűbb megtanulni. Akárcsak a borivást, egy ismeretlen társaságban. Mindegy, kicsodák azok, főként ha valamilyen harctéren részegedtek le először.

Valóban csak anyanyelvem volt: egyedül anyám beszélt hozzám, ha mert és volt rá ideje. Abban a régi faluban csak könyvekben olvastam idegen emberekről, azok is franciák, inkább pápuák voltak, és mindig harcoltak egymással. Azt hittem, Magyarországon élek, és Mátyásnak hívják az óvoda falára kiakasztott királyunkat. Miközben Mihai volt az. Sőt már ő is hiányzott a történelmünkből, akár az isten a himnuszból.

Anyámat még értettem is, pedig ő éppenséggel zavaróan sokat beszélt akkor ott a faluban, nem úgy, mint itt, ahol egyre feszesebbre húzta a száját. Értettem mindent, amíg azt nem mondta egy este: vigyázz a vánkosodra! Akkor aztán kiderült, hogy ő másutt, egy nagyobb ország túlsó végében tanulta a maga anyanyelvét. Annyifelé elvetődünk, szavaink értelmét is elveszítjük közben. Anya a végén kiabált, ott, abban az én falumban, hogy vegyem el az almacsutkát a párnámról, mert ha nem, nyomot hagy a huzaton. Aztán elvettem, befaltam és lenyeltem a megbarnult almacsutkát, ő meg a nyakamba borult, lassan megtelt könnyeivel vállamon a sótartónak nevezett kis gödör. – Bocsáss meg, pici – szipogta. – A vánkos párna.

Ez is este történt, természetesen. Napközben semmi sem történt velünk, csak ebédet, aztán vacsorát főztünk. Nem mertünk egyebet is tenni. Csak a titokzatos okok készülődtek, hogy eltérítsék útjukról a dolgokat.

Napközben itt Róza néni főzött, csak olyankor hagyta abba, ha temetést nézni ment. Mária néni fényes tárgyakat sikált, és talán ő is sírt néha. Olyanforma nyomok maradtak utána az ezüstedényeken.

Jenő bácsi reggelenként bevágta az ajtót, és kintről kiáltotta, szinte ébresztőként: – Elmentem. Megjövök – és elment a Mária néni trafikjába. Délután aztán valóban megérkezett, és. bekiáltotta: – Megjöttem. – Tényleg ott volt. A konyhában ebédeltünk, hárman: ő, Róza néni meg én. A többiek pontosan déli tizenkettőkor ettek, illetve étkeztek, pedig a harang se hallatszott idáig, ha volt is valahol.

Jules bácsi ült az asztalfőn az ebédlőben. Végül álláról egy damasztkendővel Mária néni letörölte a zsírt, és bekísérte a szobájába, ahol a falon is járhatott volna, a perzsaszőnyegein. Anyám összeszedte a drága porcelánokat, és elmosogatta. Féltek, Róza néni eltörné. Anyának ebéd után Jules bácsit is meg kellett csókolnia, csokrosan csücsörítve. Aztán a konyhai csapnál nemcsak a tányérokat, a száját is megmosta, ha túl sok zsíros púder ragadt az ajkaira. Este ilyeneket mesélt nekem, mindig csak emlékeket, és sohasem a jókat, amelyekben dereng az ég és harmatosak a bokrok, a gombák pedig észrevétlenül nőnek nagyra.

A konyhából evés közben a tűzfalra láttam, de nem arra, amelyik mögött az őrült üvöltözött éjjel: egy másik ugyanolyanra. Nekem a fehérre mázolt cipős polcot húzták asztalhoz a zöld olajfestésű faltól, azon meg piros volt a vászon, akár egy gyűlésre készített tribünön. Talán csak azért rendezték át a konyhát, hogy anyám mögém állhasson, mint őrangyal az olajnyomaton. Némán állt, csak lélegzete borzolta a hajamat. Amint végeztünk, bevitt Jules bácsinak egy porcelánlavórt, félig töltve langyos vízzel. Jules bácsi ugyanis macskákat simogatott napközben, egyet-egyet még selyem házikabátja zsebébe is berakott, étkezés előtt viszont mindig kizavarta őket, és a sütemény előtt kezet is mosott. A macskák meg mindent meglegyintettek a farkukkal, szórták a szőrüket.

Soha nem tudtam meg, hol van anyám délután, talán egy dívány sarkában ült az egyik szobában a négy közül, és nem evett süteményt. Talán éjjel, mégis, titokban. Aztán lehúzta a vizet a vécében, mintha ott járt volna, nem a kamrában. Úgy látszik, szégyelltük magunkat, eltérítettek pályánkról holmi rejtélyes okok. Gogu egy ilyen délutánon éppen az uborkát engedte le a padlásablakból, cukorspárgán, a forró aszfalton szinte megsült a népeledel.

Azon az egyik fontos napon a sok közül Ducu bácsi rátaposott a spárgára. Okos ember volt, pedig hektikás, olyan, aki előbb megnézi, hova lép, s ha már spárgára, azt is szemügyre veszi, mi van a végén, ehető-e az uborka, ha éppen azt talál, csak azután hajol le érte. Ott maradt Gogu a padlásablakban egy megfeketedett szeggel szélfútta madzagja végén, verhette dühében fenekét a gerendákhoz, verte is, hogy szállt a por, üvöltött, hogy ellopták az ebédjét. De mire hozzánk is átszaladt panaszkodni, Ducu bácsi már a mi konyhaasztalunkon szeletelte az uborkát és alatta a viaszkosvásznat, Róza néni meg ölbe ejtett kézzel ült, és nézte nagyon. Gogu üvöltve hazaszaladt, és bosszúból bekente margarinnal az udvarhölgyük gyorsfőzőjét az előszobában, meg a tükröt, hogy semmi se lássék.

Ducu bácsinak papírja volt arról, hogy nálunk lakhat. Nem éppen nálunk, hanem odafent a manzárdszobában, amelyiknek egyik ablakát beverte a vihar. Az a vihar, amelyik a sportpálya kerítését is hanyatt vetette, s én attól kezdve ablakból láthattam Radu II-t edzeni. Néztem, és nem értettem, miért öklözi néha a kapufákat. Valami olyan rejtélyes okból tehette, ami miatt Róza néni is rácsúsztatta a forró lábast Ducu bácsi hivatalos papírjára. A forró lábas fenekére kívül is kiült a zsír. Róza néni még mindig megalázónak tartotta, hogy olajjal főzzön egy rendes úri házban.

Ducu bácsi pedig hámozta csak némán az uborkát. Ebből az ünnepélyes csöndből is látszott, hogy ez fontos nap mindenkinek, legalább annyira, mint mikor a király kincstárostól kivonatozott az országból, itthagyta nekünk a köztársaságot, a demokráciát meg az udvarhölgyeit.

Jules bácsi szagot foghatott, kiüzent, hogy aznap nem kér süteményt, beteg kedvenc macskája, a Bonaparte. Mária néni egy másik szobából szólt ki, hogy Jules bácsi nélkül ő sem mondhat véleményt, főként egy kommunista rekvirálásról, egyébként is már félig államosítva vannak, az a sok hülye a földszinten már megkapta a részét. Anyám meg újra nem volt sehol. Talán a Cişmigiu parkban mesélte valakinek az életrajzát, miközben hattyúknak szórta a tízóraiját. Azt mindig pakolt magának. Ő élvezte, hogy egy fővárosban lakik. Ha nem a sajátjában, egy kicsi emberében legalább.

Haza kellett várni tehát Jenő bácsit a trafikból, hogy legyen valaki családfő. Ducu bácsi eközben megette az uborkát a viaszkosvászonról, csupa só maradt utána az asztal.

Jenő bácsinak Jules tata elmondhatta volna a véleményét, ő meg nekünk és az idegennek. Ducu bácsin viszont látszott, hogy az is hiába lenne. Először is: hiányoztak a fogai. Ezért aztán úgy összecsukta a száját, makacsul, hogy álla is eltűnt a lebenyei közt, egyetlen foga rekedt az ajkain kívül ilyenkor. Degeszre is fújhatta volna az arcát. Nem volt annyira vidám, sem dühös, hogy ezt tegye. Boldogabb napjaiban, amikor még nem köhögött épp ennyit, és bírta feszesen tartani az arcizmait, egész jóképű férfi lehetett. Ezt Róza néni mondta, és éppen nekem, aki utáltam. Szerencséjére csak jóval később mondta. Most azt suttogta a folyosón, hogy ez a Ducu bá olyan képet csináltathatna a személyi igazolványába a parki bódéban, amilyent akar. Van neki egy csomó arca, kalapból húzhatná elő őket, akár bűvész a nyulat vagy a rózsacsokrot.

Ilyen emberrel meg nehéz vitatkozni, főként ha papírja van. Azzal sem egy nyugdíjas francia mérnök nem bír, sem egy kis trafikos, még ha jegyző volt is az ántivilágban. Sőt annál kevésbé. Merthogy Ducu bácsinak a sziguranca verte ki a fogait, nem a skorbut, mint az én apámnak, és tiszta csuda, hogy a demokráciában nem nőttek vissza neki, vagy nem tetetett neki újakat a kormány. Igaz, az ő képeit nem hordták rúdon, amikor kieresztett ingben felvonultak a dolgozók meg egyebek. Pedig jó arcot is vághatott volna, ha akar – volt neki miből. Olyant, mint amikor Róza nénire nézett. Meg lehetett volna tapsolni olyankor.

Mégsem akarta rendbe szedni a képét. Később az is kiderült: nem akar ő semmit, csak hogy hagyják békében köhögni magának. Nézte vérét a zsebkendőben, s azt mondta rá: a régi cserié az – mert azelőtt vagy azután, vagyis valamikor a háború környékén olyan helyen dolgozott, ahol a munkások ilyent köptek. Neki is minden „azelőtt” vagy „azután” történt, mint anyámnak, mégse állhatták egymást. Anya túl szép volt ahhoz.

– Hívd át a Gogu apját, segítsen – súgta Róza néni a folyosón –, elvégre őrnagy volt, vagy mi a franc.

Ducu bácsiról ekkor derült ki, hogy nemcsak ért, tud is magyarul valamit, mert az összes illegalitásba szorult párttitkára magyar volt, vagy csak temesvári. Az a város meg, a síkság közepén, olyan, mint egy kikötő: sok nyelven beszélnek a népek, katonák. Róza néni meg dülledten nézte Ducu bácsit, mert ő még Temesváron is cselédeskedett az előző békeidőben.

Ott állt Róza néni mozdulatlanul, a forró kályhának dőlve, mint a hideg falnak, és csak nézte, ahogy Ducu bácsi felszeleteli Gogu uborkáját meg a viaszkosvásznunkat. És hogy ennek milyen finomra edzett füle van, hogy megértette: őrnagy a Gogu apja.

Délután Ducu bácsi már fent a padlásszobában szájharmonikázott, az én tábornokaim, államelnökeim között, és én meleg vizet vittem neki, hogy öblögesse a száját. Kicsire kuporodva ült egy szőrmatracon, mint egy angyal vagy összeesküvő. Akkor fedeztem fel az oszlopos teret a padláson, ahova később lefeküdtem.

Azon a délutánon semmit nem tanultam Goguval a beborult ebédlőben, az ezüstök között, de az udvarhölgyek sem jöttek, pedig csütörtök volt már, és olyankor szoktak. Persze péntek is lehetett. Ezen a két napon szoktak történni a dolgok. Azután már késő.

Egy csütörtök, amikor történnek a dolgok, sokféle lehet, csakhogy nem mindenhol eszegetnek ezüst kiskanállal dulcsászát vagy sörbetet udvarhölgyek, kávét is kevesen kapnak átlátszó, márkás porceláncsészékben, melyek falán a tűzfal is átdereng. Miközben odaát, a túlsó szobában csöndesen zúg a rádióban, ami Budapestből idáig hallható. Bécs éjjel következik csupán, amikor továbbfordul a föld, és egyik fele elcsendesedik.

Az is tény, mert tények és titkos okok mindig vannak, hogy az udvarhölgyek csütörtök délután érkeztek mostanig, zsorzsettruhában. Kicsik voltak, púderosak: selyemből varrott babák, melyekből kilátszik a rózsaszínű férc. Púderuk valóban rizspor lehetett, talán rézmozsárban törték a szemeket éjszaka, s az őrült üvöltése elnyomta a döngetést. Lehet, ezért fogyott ki a rizs az üzletekből, s talán az összes lisztet ők kenték a két királyt látott arcukra. Ruhájuk olyan, mintha éléskamra függönyéből varrták volna a kávéparti előtti keddeken, szerdákon, vagy amilyent a takarítónőjüktől kérnek vissza, akinek még az óvóhelyen ajándékozták, egy zacskó aszalt szilváért cserébe, és aki ünnepek előtt még mindig meglátogatja őket fél kiló telemea-túróval, kezet csókol, pedig már villamoskalauz lett.

Az udvarhölgyek tiszták, vízillatúak és aprók voltak, akárha külföldi karácsonyi csomagból jöttek volna elő, a masnit is magukkal sodorva. Kissé összegyűrődtek a fejedelmi ajándékdobozban, és egy kicsit elfelejtettek már németül, Hohenzollernül. Franciatudásukat, akár az álkulcsot, szeppenten és borzongva próbálták ki Jules bácsin, aki jórészt elfelejtette már az anyanyelvét, amit ők meg sem tanultak. Jules möszjő ilyenkor mégiscsak megjelent, lyoni nyakkendőnek nevezett selyemcsokorral, amit Róza néni délelőtt kéretlenül is kivasalt neki. Fiókban sárgásra színeződött női sál volt az valójában, visszfénye elkente Jules bácsi finomka ráncait az úriasan apró tokáján, ami a sok makarónitól nőtt neki. Ő maga is selyemből és porcelánból készült szinte. Jenő bácsi szerint selyemfiú volt egyenest. Egy kicsit festve, egy kicsit „rüssölve” imitt-amott. Ráillett egy cukortartóra, kibírta volna ott mozdulatlanul, hogy akár fejénél fogva felemeljék és kikanalazzák alóla az édességet. Képzeletemben azt képzelte mindig, hogy egy cukordombon ül, és az nem omlik szét ápolt teste súlya alatt.

Jules bácsi roppant rendszerető lény volt, macskáit is kirakta a szobából, mielőtt délutáni álmába merült, mint langyos fürdővízbe. Hasuknál fogva tette ki őket a Mária néni vékonyságára méretezett ajtónyíláson, s a macskákból olyan hang jött ki ilyenkor, mint a kettévágott forró véres hurkából, egyéb semmi.

Jules bácsi előkelő is volt, és feledékeny. A kettő összefügg. A trafikban beszélő Jenő bácsi szerint, akinek ősei lófők voltak, és medvezsírral kenték a sebeiket, Jules úrnak sikerült már átpasszíroznia az acélrostélyú történelmeken a fekete körmű bortermelő elődeit, ettől olyan aszús arisztokrata. És én az apámat is alig láttam eddig! Jenő meg az apám akart lenni. A felejtésben van némi hiba.

A macskák szagát még uruk sem tudta feledni. Én is éreztem a szőrös sündörgőket magamon és a csütörtöki fürdővízen. Csütörtök délben Jules úr édes kölnit öntött a kádba, hogy illendő illattal fogadhassa az udvarhölgyeket. Nekem utána kellett bemásznom a langy síkosságba, mert spóroltunk a vízzel.

– Egy gyerek még nem éppen olyan büdös, ártatlan is, és nem keni össze a vizet. Ne urizálj, Tibi – mondta Róza néni.  

Ő utánam fürdött, én lúgoztam ki neki a francia mérnök nyomát a kádból, ezért kellett dicsérnie engem meg a vizet.

A kád mellett álltam, paskoltam a csúszós levet, mintha lubickolnék, mert itt mindenki hallgatózott, vagy csak hallgatott. Üveges ajtója volt még a vécének is. Aztán megmostam a kezemet. A kezem egyre tisztább lett, mint Poncius Pilátusé, én magam azonban nehezebb szagburkot hordtam annál, mint mikor még lavórban mosdottam a falusi konyhában. Mikor aztán lábszagomat is megéreztem a paplan alatt, megtudtam: felnőtt lettem. Azoknak van lábszaguk, ha például sokat járnak a hegyen, csizmában, ahogyan én szerettem volna. Apám ott menetelt, szerintem.

Mindennek van tehát oka, és mindig egyszerű, csak a következmények bonyolultak. Ez az egész izé. Amire Róza néni ritka búsan mondta néha: „ilyen az élet”, anyám meg: „rossz a világ, kicsim, de ki kell bírnod egy ideig”. Szerintük is az Isten kezdte az egészet, de aztán nem vállalta. Alig hat napon át működött, a hetediken már megpihent, s akkor az emberek összekutyulták a dolgokat. Ez Mária néni egyik véleménye lehetett volna, de ő soha nem mondta ki egyiket sem. Ő csak érzett ezt-azt.

Az Isten bizonyára fürdött a hetedik napon, azért is teremtette az elején a vizeket, hogy legyen aztán ideje levetkőzni rengeteg sárruháját. Ilyen, Úrtól levetett holmi a világ, mondhatta volna Jenő bácsi a trafikban, de éppen ezt nem mondta, bár állandóan beszélt.

Az udvarhölgyek azonban egyszerűnek látszottak, mint egy katasztrófa következményei. Talán azért, mert ők valóban sokat mosdottak. Egyikük, akit Elzász-Lotaringiának becéztek, pedig egyszerű Elza volt csupán, és úgy tűrte fel márványos feje körül a haját, akár egy gyászkoszorút, éppenséggel hozzánk járt át mosdolódni, mert otthon nem hagyta a lakója,  illetve házigazdája, valami gyorstalpaló ügynök, aki nyulakat tartott a fürdőszobában. A kádunkból frissen távozott ElzászLotaringia asszony csütörtökönként, másfél óra múlva mégis úgy kopogott be hozzánk újra, mint ki előkelően csak újévkor látogatja meg a szegényebb családokat egy doboz marcipánnal, kezet is kellett csókolnom neki. Üres kézzel jött, akárcsak a többiek, és nekik is megcsókoltam. Egyszer egyiknek még a ravatalon is, mert itt az volt a szokás.

Kicsi kezük volt, és sok nagy kék ér mindeniken, meg néhány kis vörös, vagy inkább lila, és hegyes körmök; pedig már közel tíz-éve ők mosogattak maguk után. Jenő bácsi, ha éppen otthon heverte ki a trafikot és nem egy kiállítóteremben, úgy meg tudta szorítani ezeket a kezeket csütörtökön, hogy csupa lilára váltak.

Aprókat mozdultak a kis hölgyek, de pontosan. Mindig megtalálták a sörbetes kiskanalat vagy a csésze fülét. Szemüveg nélkül ez nem is volt könnyű, mert nem gyújtottak villanyt, és kint a hársfák elfogták a fényt s a szomszédok tekintetét. Volt Jules bácsinak egy lornyonja, azt adogatták, körbe, ha újságcikket olvastak.

Közös a műfogsoruk is, azért eszik sorra a stanglit – suttogta Jenő bácsi. De ez nem volt egészen igaz.

Törökös kávét ittak a hölgyek. Az jó volt, még szép is. Homályosan; derengett körülöttük a bútorok barna fénye. Mária néni is elővonult lassan, mintha egy nem létező szobából jönne. Pongyoláson érkezett, ő abban volt előkelő. Félig sem kellett kinyitnia a lefüggönyözött üveges ajtót, máris befért. Csütörtökönként ő hozta be a kávét, törökösen, habbal; ilyenkor Róza néni nem léphetett az ebédlőbe, és emiatt annyira utálta, hogy még pénteken is csak undorodva jött be, leszedni az asztalt. Rajtam térdig érő rövidnadrág volt, tiroli.

Róza és Mária! A nénik. Jenő bácsi Szűzmáriáknak hívta őket, egyszerre mindkettőjüket, pedig egyikük éppen az anyja volt. Ő mintha egyfolytában azt a régi bűnt vezekelte volna le, hogy világra hozta a fiát, bár soha nem láttam imádkozni. Attól még megtehette, úgy is nézett ki, mint ki a kamra hideg cementjén térdepelve ájtatoskodik éjszaka, ha anyám abbahagyta már az evést, és helyet engedett neki. Az ilyen rejtett osonásokból is tudtam, hogy az igazán vallásos emberek, akiknek mindegy, hol az Isten, nem szoktak nyilvánosan elalélni, van bennük annyi önzés vagy szemérem. A kamra és a fürdőszoba azért sok mindenre jó.

Anyám, Istene felé haladtában, néha mellém bújt az ágyba, fektében ölbe vett, éreztem nedvesen mozgó ajkait a vállamon. Így beszélgetett valakivel. Aztán visszament Jenő bácsihoz, és azt mondta neki, a fürdőszobában mosta le magáról a macskabűzt. Kihűl a víz, és meghűlsz – gondolom, ezt mondta neki Jenő bácsi. De hát én annyi mindent összegondoltam ott egyedül, házat lehetett volna építeni belőle egy faluban.

Mária néni, aki nászszobájuk ajtója előtt térdepelve hallgatta a suttogásukat, éppen úgy nézett ki csütörtökön, mint kire egy ehhez hasonló szerelmes éjszakán ráfagyott a vizes lepedő. Nehéz, fehér ráncokat viselt az arcán, és teste láthatatlan részein is biztosan; szinte lógtak rajta, mereven. Eltörik talán, ha nagyot vagy rosszat mozdul, egysíkú szentkép marad a helyén az ajtókeretben, festett vérrel a kirajzolt szíve körül, akár egy női Jézusnak. Felcsavart őszes haja lenne a glória. Az biztos, hogy a csütörtöki kávén kívül aligha volt benne valami nedv, az is csörgött csak sötét üregeiben, mint az üvegcserepek. Volt benne ehelyett némi aszú kétségbeesés, ami elmerevíti az ereket, akár a mész.

Valóban, mintha mérget itattak volna vele, évekkel ezelőtt, és azóta várná a hatását. Közben állandóan a szeretője után sóvárog, aki megétette. A nők ijesztő furcsasága akkor derül  ki igazán, amikor kiszáradt már a zamatuk. Akkor már tudnak és mernek igazán szenvedni, nincs férfi, akit ezzel elriasztanak.

Mária néni is felrajzolt magának belülről egy kis lemondó mosolyt, de tényleg csak a szája körül. Az ajkai egyébként mereven kifeszültek, ő maga széltében nem is mutatott többet ennél, függőlegesen létezett. Én meg már sokat tudtam a vonalakról, legalább annyit, mint Gogu gömbfenekéről a padlásablak kerek nyílásában. Ki szögletes, ki kerek – muszáj szabályosnak lennünk.

A csütörtöki félhomályban úgy látszott, a kávés tálca kettőbe vágja Mária nénit: mintha saját felsőtestét hozná be az ebédlőbe, a Megejtett Búbánat, avagy az Ismeretlen Anya mellszobrát. Ijesztően nemesnek hatott, úgy világított az arca, mint szanaszét az ezüstedények. A kis udvarhölgyek illő módon tisztelték ismeretlen bánatát, lágyan kezére paskoltak, és elvették tőle a kannát, a cukortartót, amelyikre Jules bácsi illett volna leginkább; hagyták szabadon szenvedni. De ő a kezét sem emelte fel.

Aztán halkan beszélgettek valamiről, egyedül anya hallgatott, és én nem értettem. Negyedórát illett és kellett ülnöm velük az ebédlőben, lehetőleg az asztalra tett kézzel, és éppen annyit maradtam mindannyiszor, amíg aztán egyszer, egy esős délutánon mégis felgyújtották a villanyt, s a csillár kristályfüggőin átszűrt mértani fényben megláttak engem igazán az udvarhölgyek. Akkor összecsapták vagy enyhén rúzsozott szájuk elé kapták apró kezüket, a kék és vörös erekkel együtt, s azt mondták: – Ó!– Később, hogy: – Jelejtkámiháj! – Annyiszor ismételték ezt, hogy megtanultam, pedig semmi értelmét nem értettem: – Jelejtkámiháj! Jelejtkámiháj!

A legtörékenyebb udvarhölgy, éppenséggel Elzász-Lotaringia madám, nagyon mély hangra váltva mondogatta, Jelejtkámiháj, a többiek inkább csak körbecsicseregték; ahogy egy fekete márvány síremléket raknak körül pici virágokkal.

Valaki megmozdult a szobában, és ekkor kiderült, az emlékmű én vagyok, nem Elzász-Lotaringia madám. Engem meg is tapogattak, míg a sírszobrok előtt csak magukra vetettek három keresztet, és halkan olvasták, sorolták a neveket, évszámokat. Arany betűkkel ragyogott előttük az öröklét telefonkönyve.

Fogdostak az udvarhölgyek, és a mama csak annyit mondott, ő is halkan: – Máskor fürödj meg rendesen! – Tehát ő tudta, talán leskelődött, hogy nem mászom be Jules bácsi vizébe. Mindent tudott talán rólam, de eddig ő is hallgatott. Jenő bácsi, ha itt van véletlenül, biztosan odasúgja: – Most aztán megérzik rajtad a magyarszagot. Medveszagod van, picinyem. Éppen ezt képzelték rólad. Mosolyogj!

Én csak a kezemet mutattam az udvarhölgyeknek, mert az valóban, sokszorosan tiszta volt. Ők sorra megfogták, ElzászLotaringia madám meg is csókolta, és ettől úgy megijedtem, lefutott hátamon a veríték, kaparta a koszt. Olyan puha szája volt, nem is éreztem bőrömön a mély, kemény ráncokat, amiket láttam rajta. – Jelejtkámiháj. – Talán ezt mondta a kezemen mozgó hideg ajkaival, századszorra.

Értem nyúltak, puffos székre állítottak, valamelyikük combomhoz dörzsölte az arcát, sörbetfoltom lekopott. Megbillentem a párnázott széken, és ez jó volt nekik: ismét megfoghattak, nehogy leessem. Tizenkét kézzel tartottak egyszerre.

Verejtékeztek volna legalább, a számomra érthetetlen lelkesedéstől. De szárazak voltak, simák, síkosak, melegek. Olyan nagyon sokan voltak, hatan, és olyan közel hozzám, olyan csontosak, és olyan puhák! Kicsik voltak, látszott a fejük teteje, mert én nagyon magasan álltam. Fényesre kefélt, bütykeiken repedezett bőrű cipőjük is látszott, valahol messze lent, szédítő mélységben, a perzsaszőnyegbe túrva.

A mama csak annyit mondott: – Ne tojj be, Tibi, szeretnek –, de azért a mama sem tudta egészen pontosan, hogy mi történik éppen, minek nézek ki.


Hirtelen előkerültek a fényképek is. Lakkbőr retikülökből vagy talán a vattázott melltartókból kerültek elő, nem láttam, miből; egész látómezőm remegett, mint forró nyáron a temető, amelyikben sírt hantolnak ki, hogy ecettel lemossák a csontokat és imádkozzanak felettük. Ilyen szép és rettenetes szertartásokra jártak a hölgyek, de csak szombaton. Most csütörtök volt.

A fényképek széle elrongyolódott, sarkuk lekerekedett a táskákban, amikbe a zöldséget szedték össze az aszfaltról, vagy a melltartókban, ahol túl sok helyük maradt, és minden mozdulat megártott nekik. Elkoszlottak; tízéves sorban állás verítéke lágyította el az egész velem egyidős látványt.

Szőke fiú mosolygott a képeken, és nekem is azt kellett volna tennem. A borjúnyalás abban a hullámos frizurában hasonlított volna az enyémhez, ha engem nem nyíratnak nullásra minden hónapban, fizetésnap után. Ő nem széken állt, egy szoba legközepében, ahogyan én, hanem parkban, bukszusok között. Egyenes orrára sütött a nap. Sötét kabátja váll-lapján csillogó csíkok látszottak.

Láttam az ablakon át: Gogu összeszerelte villamos uborkáját a padláson, talán az államfők íróasztala alá bújva, és halkan nyüszített, azt hiszem. Aztán mégis leengedte az aszfaltra az uborkát, cukorspárgán. Bátor fiú volt, szinte féltem tőle.

Az udvarhölgyek, idebenn, körbejárták a székemet, lágy szájukkal csettintettek és mosolyogtak. Egyre lassabban kerengtek, végül alig-alig léptek, csosszantak és egymásnak botoltak, mint kik elérkeztek zarándokútjuk végállomásához, de nem tudják, valójában hol van az. Egyikük rám szólt, kérlelőn, mintha azt akarná, kinyissam a számat, és sörbetes kanaláról lenyaljam az olcsó édességet, aztán egyre komolyabban beszélt hozzám vagy mögöttem másvalakihez. Mindegyre ősz hajához emelte a kezét, s ez integetésnek hatott, megnyugodott tőle,  mint kinek hátam mögül végre válaszol egy szőke királyfi, és görögdinnye fényével feldereng a kastélykert. A kettévágott nagy gyümölcs ragyogásában álltam én a plüss-széken, és semmit nem tudtam mondani nekik. Ekkor már mindannyian egy helyben álltak a hölgyek is, és szomjas madarak kifakult szemével néztek engem alulról.

– Szalutálj!          szólalt meg Mária néni.– Azt akarják, hogy szalutálj nekik.

Azt kérdeztem talán, miért, talán valami mást, nem hallottam a hangomat.

– Azt mondják, olyan vagy, mint a kis Mihály király volt – mondta Mária néni. Soha nem beszélt hozzám ennyit, most sem akart. – Kiköpött olyan vagy. Jelejtkámiháj.

– Szalutálj már nekik, Tibi – mondta a mama is.

Végül mégiscsak tisztelegtem a mélyben kerengő udvarhölgyeknek, és halántékomon éreztem, milyen nagyon hidegek az ujjaim. Akkor derül ki aztán, hogy balkezes vagyok. Mária néni fordította le, dühösen suttogva, hogy ez így nem jó nekik. Valami régi, áporodott hideg dőlt a szájából, valóban; ahogyan elképzeltem. Le is emelt a székről, és letörölte a plüssről a nyomomat. Akkor mondtak még valamit. Hogy nem kék a szemem. Ezt anya is megértette, közel hajolt az arcomhoz, megnézett végre, és azt mondta:

– Tényleg, ez zöld.

Ekkor kezdtem el sírni. Ideje volt. Sörbetet kellett etetni velem, hogy megnyugodjam, és szörpöt is adtak. Ültek az asztal körül, szomorúan vagy dühösen valami miatt, halkan beszélgettek, de nem figyeltek egymásra, szájuk sarkába száradt a sörbet.

A fürdőszobában néztem meg a szememet, a kölnis, párálló víz fölött: kék volt, mint minden este, sőt még reggel is, amikor megálltam a tükör előtt, és azt figyeltem, kellően ovális-e az arcom, előkelően hosszúak-e a végtagjaim. Szapolyai János utódja lehettem volna, ha eléggé kék a szemem.

És anya, újra! Ő tudta. Ismerte a színeket: szőke haján kék kalappal járt fekete apámmal Jenő bácsi jegyzői birtokán, egy országhatár mentén, melynek mindkét felén sárga volt a búza. Kék szemmel odaillettem volna én. S ő hallgatott tíz éven át. De én bosszúból, ahogyan Gogu a margarint kente a tükörre, talán elmondom egyszer Jenő bácsinak, hogy anya nem a fürdőszobában mosdott éjszaka, hanem mellettem imádkozott az ágyban, hogy segítsen meg bennünket az Isten, és vegye magához Jules bácsit, a főcégérest. Mert a mama Istenhez sokat beszélt ám. Kék lehetett az Isten szeme, mielőtt a világba kifolyt. Messze lehetett volna menni rajta, mint egy tengeren.

Imádkozott anyám vagy csak rágott valamit hátamhoz tapadva az ágyban, mindenképpen én éreztem az ajkait. Talán nem fohászkodott már semmi fennvalóhoz, akinek szolgálatából úgyis kirúgták, és más okból mozgott a szája. Szalámit is evett éjszaka, tudom.

Most Jules bácsi hideg fürdővizébe köptem, jó nagyot, hoszszasat, s ott a tükör előtt határoztam el, hogy többet fogok enni ezután. Izmosabb leszek, és többet kibírok. Anya szerint, aki még nálam is több időt töltött a fürdőszobában reggel, ki kell bírnunk itt egy ideig. Mit? Micsodát? Nagyon savanyúan főztek itt, sok lestyánnal, korpaciberével, utána minden édesnek hatott.

– Kérek enni – mondtam Róza néninek a konyhában.

– Ilyenkor?

Mély hangja volt, mintha külön tartotta, érlelte volna magában, lent a hasában és kissé rekedtes is, mint a szerzeteseké, akik oly ritkán szólnak, két mondat között kinő szájuk körül a szőr. Jenő bácsi szerint, némelyiknek még a nyelvén is.

Mindig féltem, hogy Róza néni megcsókol, de soha nem próbálta. Egyszer a vállamra vert, és egy reggel fülembe dugta vastag ujját – nem tudom, miért. A tyúkot nézik így, hogy tojós-e.

Róza néni olyan tömör volt, és annyira tele nedvekkel, amik kis vörös kacskaringókban lüktettek az arcán és göcsörtös erekben a horgasinán, a lesodort vastag harisnya gumija fölött: nem is tudtam elhinni róla, hogy Mária néni nővére, és mégis a konyhában matat. Hajnalban a szobai fiókokat is feltúrta biztosan, de azokba már nem rejtettek semmilyen új holmit. Anya mesélte egyszer, két imádkozása között, hogy Rózsika a háború előtt szegődött cselédnek Jules bácsihoz, csak őutána került ide Mária néni, de ő már mint feleség. Az ilyen úriemberek szerették a magyar nőket, mert tiszták, jól főznek és temperamentumosak. A jobb családokat az sem zavarta, hogy katolikusok. Vasárnap délelőtt a cselédek megkapták kimenőjüket, hogy a szülőföldjükről idekommendált iparosokkal meg az Úristennel találkozzanak a templomban, és elnézték nekik, hogy máskor tartják a Húsvétot. Nagypéntekre külön főzhettek maguknak, böjtöset. Többnyire beérték aszalt szilvával.

Róza néni is kettőnek látszott, akárcsak a nővére vagy húga az ezüsttálca két felén, de ő két félgömbből tevődött össze. Melle hasára omlott a bordó pulóverben, ahogyan szétvetett vastag lábakkal terpedt a hokedlin, és Jenő bácsi bakancsát takarította a konyhaasztalon, amire csomagolópapírt tett. Ezen a papíron nem láttam idegen országok postai pecsétjeit, mint más házakban és itt is néhanap, hanem egyre gyűlt rajta a száradt sár meg a por egy elfent élű vasbicska körül, amire az volt írva: Minszk. Gogu nekem ígért érte egy futball-labdát, ha egyszer Radu II. edzés közben átrúgja a kerítésen, és ő el tud szaladni vele. A kerítést azóta már hanyatt döntötte a szél, Radu II. gyorsan utolérte volna Gogut, hogy ipics-apacs, te vagy a hunyó. Radu II. edzésben volt; és én se mertem volna elcsórni a bicskát a cipősdobozból.

Ezen a napon kezdődött tehát minden, Goguval és a padlásablakból leengedett uborkával, az udvarhölgyekkel, az elmenekült kis királlyal, a kifakult szememmel, Ducu bácsival és minden egyébbel, ami ezek előtt feltorlódott. Azzal talán, hogy azt mondtam Róza néninek a konyhában:

– Kérek enni.

– Ilyenkor?

– Édesanya azt mondta, itt ehetünk eleget. Hanem ide se jött volna a törpéhez.

Róza néni letette a tiszta bakancsot a papírra a konyhaasztalon, a másik, a sáros mellé, megtörölte kezét nagy mellén, a bordó pulóverbe.

– Na, gyere csak egy kicsit. És megfogta a kezemet!

– Hagyjon békét nekem – mondtam, de szorosan markolt, vitt az ebédlő felé.

Az asztalfőn Jules bácsi ült, lehajtott fejjel, talán aludt, rórázs, lágy tokája megtűrődött a sárgásfehér kendőn. Tényleg meg lehetett volna fogni a fejét, és rátenni egy cukortartóra. Anyám a dívány sarkába húzódott, egy albumban böködve mutogatta apáin katonaruhás fényképeit az egyik udvarhölgynek. A többiek az asztal mellett összehajoltak, és mintha enyhén remegtek volna vékony ruhájukban. Talán össze is zsugorodtak egy kicsit, befértek volna Jules bácsi fiókjába, az ezüstnyelű kések közé, mint egy kegyeletből megőrzött virágcsokor. Így láttam, pedig nem sokat láttam az izgalomtól. Azt azért hallottam, hogy Mária néni odasúg a mamának:

– Nem tartod ízléstelennek, hogy a volt férjedet mutogatod itt ezeknek?

Mire a mama:

– Ne félj, annyit már megtanultam a nyelvükön, hogy hősi halott.

Tegeződtek! Csak éppen alig szóltak egymáshoz máskülönben.

Jöttünkre az udvarhölgyek elcsendesedtek, s így éppen olyan törékenyeknek látszottak, mint a J. V. Sztálin összes műveibe préselt virágok. Az biztos, hogy Róza néni szinte elfújta őket onnan, szusszanására Jules bácsi is felkapta a fejét. Róza néni kivárta ezt, aztán szusszant még egyet, és azt mondta:

– Mária lelkem! – de ezt úgy, hogy Mária néni gyorsan elrebegte neki:

– Jövök. Mindjárt jövök – és intett is, hogy menjenek ki, de a nővére vagy húga engem lódított előrébb, s ettől Mária néni elhallgatott.       Mi lelte a kölyköt? – kérdezte aztán, még mindig halkan, Jules bácsi felé pislogva, és ijedtében szinte kiolvadt a merevségéből.

Jules bácsi mosolyogva levegőbe lendítette kis fehér kezét, integetett nekem, akár egy elsuhanó álomképnek.

– Enni akar – mondta Róza néni.

– Akkor adj neki valamit.

– Állandóan enni akar – mondta makacsul Róza néni, pedig ez nem is volt egészen igaz. Igazán-keveset ettem eddig, amíg még nem volt okom megnőni.

– Menjünk ki. Kérlek     –mondta Mária néni.

– Tudja azt a te gyagyás Gyulusod, ne félj. Csak elfelejtett szólni, mert mindig elalszik, mielőtt eszébe jut valami. Nem ad több pénzt, hogy tudd! Nem az ő bitangja, sem ez, sem a tied, a Jenő.

– Gyere ki – mondta csendesen Mária néni.

– Ne félj, ezek semmit nem értenek. Azt mondhatsz nekik, amit akarsz. De azért mégis tudják. Csak te nem tudod egyedül. Nem tudsz te semmit, Mari.

Marinak szólította, és Jules bácsi karszékében szelíden bólogatott ehhez is, pedig őt egyenesen Gyulusnak nevezték.

– Ne itt... – suttogta Mária néni. Az udvarhölgyek felé fordult, akik lazán ingatták fejüket vékony nyakukon, valóban mint a hervadt rozmaringok, aztán egyszerre elvastagodott a hangja Mária néninek: – Most kimész szépen, aztán majd beszélünk. Gyerünk, mozogj – mondta nagyjából azon a hangon, amit eddig csak a macskákból hallottam kijönni, ha megszorítottam a hasukat. A kis hölgyeknek ettől helyeslően vagy éppenséggel restelkedve előrebiccent a feje.

Akkor aztán eltátottam a számai, hogy talán az étel gondolatára felserkent nyálam is kicsorgott belőle. Mert az alkóvból, ahol eddig ült vagy szundikált, kirontott Jenő bácsi, talpa alá gyűrődött zokniban. Mint egy Mikulás-szerepre felfogadott szomszéd, aki a konyhaasztalon felejtette a bakancsát, mikor az emeleti ablakon berepült. Cipő nélkül a szokásosnál is kisebbnek látszott, elmerült a szőnyeg bolyhában, de két karja szörnyen hosszú volt. Azokkal csápolt. Ő viszont mintha Mária néni hangját vette volna kölcsön, most vékonyan sivított:

– Róza!

– Jenő. Jenci! – mondta Róza néni, furcsán csendesen, könyörgősen , ne most.

Én csak arra gondoltam: ki van a trafikban, ha Jenő bácsi otthon kiabál!

– Ki menjen ki innen? – kérdezte visítva Jenő bácsi. – Kicsoda? Ezek mennek ki, ezek a vén... – és egy olyan szót mondott, amit ebben a házban nem volt szabad. – Ezekre telik neki, ugye? A kávéjukra, a flancukra húsz éve telik neki, de egy árvára nem. Fizesse csak meg, hogy az én anyámat... – és itt ismét olyan szó következett, amiért máskor büntetésből nem is egy fémpénzt kellett volna bedobni a malacperselybe annak, akinek mégis kiszaladt a száján. Ez eddig még soha nem történi meg. Nem is tudom, honnan ismerték fel a szót, hogy büntetni tudták, ha elhangzott. – Na, tűnés innen, hölgyeim! – üvöltötte a valódi hangjára rátalálva ő is. – Nyomás! Vissza a francia hárembe. Hess, kurvák!

A kis finom hölgyek csak a hangerőből tájékozódhattak, hogy miről van szó, és történik valami egyáltalán, nem is nagyon tudták, merre forduljanak, hogy ne kelljen látniuk a mozdulatokat és azokból érteniük. Ültek az asztal élének nyomott szűk mellkasukkal. Jenő bácsi ujja úgy meredt fel hosszú karja végén, mintha egy bosszúálló Isten fenekébe dugná be éppen, hogy késleltesse kicsit a büntetést.

Egyedül Elzász-Lotaringia néni állt fel, fara vápájába csípődött selyemruhájában, de ő aztán úgy, mint aki mindent tud és ért. Csupa rózsában elingott Jenő bácsihoz, bongyor hajára tette a kezét, aztán melléhez húzta, és mondott neki valamit. A fejével beszélt, tényleg. Senki nem fordította le. Nem is értettem, nem is hallottam, mert anyám kivitt az ebédlőből.

Leült szobámban az ágyra, kitelt teste alatt már nagyokat nyekkentek a rugók, és legalább százszor elmondta egymás után: – Majd megmutatom én, majd megmutatom én. – Egyszer azt is mondta: – Nem ijedek meg én, nekem azt már nem szabad , majd újra csak: – Megmutatom, megmutatom.

Összefogta két kezét az ölében, s úgy szorította, szinte eltörtek. Rázta magát az ágyon, a rugók meg recsegtek. Mikor kifújta magát, azt kérdezte:

– Jó lesz úgy neked, Tibi, ha Jenő bácsi lesz az apád? Megmutatom én nekik. Csakazértis hozzámegyek.

Hetes hallgatások után így vette tehát kezdetét az a beszédsorozat, amit aztán nekem kellett végighallgatnom, mert egyikük sem állt szóba a másikával, és akkor a sok figyeléstől mindig álmos voltam.

Odakint, az ebédlőben és az előszobában még kiabáltak és suttogtak, nem tudtam, ki, mit, kinek, nyikorogtak, majd csapódtak az ajtók az örökre távozó udvarhölgyek nyomában. Cipőjük is nyikorgott.


Ezek a kiáltások tépték fel a csönd meleg bendőjét, ezután minden erjedten kiomolt.

Közben azért néhányszor megtréfáltuk még Jules möszjőt saját macskáival, szép napokat töltöttem Jenő bácsival a trafikban, vagy néztem Radu II. egyre vadabbá váló edzéseit a csupasz kerítésoszlopok között, később a halott Elzász-Lotaringia kezét is meg kellett csókolnom, itteni szokás szerint, és Ducu bácsinak a Király fejevétele című jelenetében eljátszottam az áldozatot. Goguval is kijártam a parki tóhoz, gombostűből hajlított horoggal fogdosni az aranyhalakat, iskolából csent krétával vörösre festeni az óriás férfiszobrok bizonyos végződéseit, egyszer még málnaszörpöt is ittam. Sok minden történt a beszédek, monológok közben, és szinte egyszerre minden, ha már elkezdődött. Szinte a végéig eltartott.

A szavak maradtak mégis legfontosabbak, amelyeket értettem, nem az események. És eközben mindvégig álmos voltam.

 

III.

A padláson szaporodtak az árnyak, velük együtt a történések. Ott szoktattam magamat új életemhez. Az elején csak rajzolgattam a porba. A ház körül minden virágágyást leaszfaltoztak, kivéve odébb a futballpályát, melyen Radu II. ugrált egyedül, vörös-fehér dresszben. Pedig ezek a színek a gyep zöldjével együtt tilosnak számítottak ott.

Rajzoltam egy fenyőfát. Alakra olyant, mint a tésztából vágott karácsonyfadísz. Köréje mindenfélét próbáltam rajzolni. Legtöbbször csak újabb fenyő sikerült. Miközben nem is nagyon szerettem az igazi fenyőket. Hideg nedvesség ült alattuk,  és penészgombák.

A padláson lüktetett a forróság, az ajtózárak zsírszaga érződött, meg az olajfestéké. Ismeretlen tartalmú ládákból dőlt a szag, és valahogy száraznak hatott.

A poros padlástérből, a feljárótól jobbra két piros ajtó nyílt. Az elsőből Ducu bácsi jött ki néha, a másodikból áporodott ruha – és bőrszag, állandóan. Soha senkit nem láttam bemenni a második ajtón, lakatján ikrás fürtökben lógott az olvadt kenőcs. Mögötte talán egy halott ember ült, hintaszéken, feje koppanása hallatszott a falon éjszakánként. Lehetett ott egy hatlábú kutya is. Jules bácsi macskái mindenesetre nem merészkedtek fel ide. Ez is jó volt.

A piros ajtókkal tagolt, tapétás deszkafalra merőlegesen lécrácsokkal választották le a padlás egy részét, a sötétebbiket. A földszinti lakók tartották kacatjaikat ezekben a ketrecekben, mumifikált egzotikus vadakat vagy emlékbe megőrzött légelyeket, talán kiegyenesített kaszákat. Három lakat csüngött ezen a soron.

A padlás többi része szabad volt, fénycsíkos, félhomályos térség, újabb zugokkal. Három gerendaoszlop állt itt, sorban, laza ruhaszárító köteleket, drótokat hurkoltak rájuk. A drótokon nem lógott semmi.

Ezen a részen történtek a dolgok. A fenyőfáim és egyebek. Mindhiába ültek Goguék padlásán tábornokok és államelnökök, ő még akkor sem jöhetett fel ide. Én se vetkőztem itt alsónadrágra, inkább ünneplősen feküdtem volna a porba, ha van ünneplő ruhám, hogy megjelenhessek egy diplomáciai tárgyaláson az emlékeimmel.

Rozsdaszínű plédet akasztottam egyik sarokba, rojtos „széleire rakott féltéglákkal feszítettem ki sátorlapnak. Szakadásain úgy szivárgott ki-be a homály, mint fenyőerdőben egy gallykunyhóban. A fény nem változott, csak a hőmérséklete. Ültem a kuckómban, és igazándiból csak Árpáddal és Istvánnal beszélgettem. Elmondtam nekik mindent újra, amit tőlük hallottam. A pisztrángfogást, a csicseriszurkot, a lovakat is.

Jenő bácsi számára is itt találtam ki a történeteket. A történetekben apám ereszkedett lefelé, sziklás hegyoldalon, birgelicsizmája meg-megcsúszott a rostos havasi füvön, nyakába akasztott géppisztolya olyankor mellének csapódott, és megkoccantotta a fémgombokat. Gomolygott mögötte a széttaposott fű keserű szaga. Megtörtént, hogy apám felfelé kapaszkodott a mesében. Így nézve, zöld vadászzsákja zökkent nagyokat a hátán, benne a máléliszt, túró, szalonna, cukor és a celofánba csomagolt gyufásdobozok. Egyszer azt láttam, hogy én is vele megyek fölfelé, majd a tetőről integetek. Anya a templom előtt állt, éppen azon a helyen, ahol később Sanyi doktor meghalt, és nem mert visszainteni. A felszeg felől jöttek már a rendőrök. Nem tudom, mi ketten hova mentünk, apámmal.

Itt volt és történt minden, a padláson, akár a moziban. És mégis, sokáig nem láttam meg mindent, ami itt volt. A csillagászati távcsövet sem. Talán azért, mert alig szobányi területen mertem mozogni, nyomokat hagyva a porban. Pedig nagy volt a hely, szinte akkora, amekkorát akartam. Inkább néztem csak, és nem megfogtam, vagy bár megérintettem volna a dolgokat, ahogyan kell.

A távcsövet a tető alján, a gerendák tövénél kiomlott téglákon találtam meg végül, a zuvat alatt. Háromból két lába maradt. Piszkosfehér volt a csöve, fekete foglalatú lencséi porosak. Nem is tudtam, mit akarok látni vele, és mit lehet. Még csak nem is a csillagokat. Azoknak úgyis mindegy, nézi-e őket valaki, vagy sem.

A rozsdás kallantyúval kitámasztott tetőablakon át dugtam ki a szabadba a távcsövet. Egyöntetű, a szélek felé halványuló kékséget láttam, buborékszerű pöttyökkel. Az ismeretlen levegőben sárgás buborékok úsztak, mint azúr húslevesben, vagy mint valami véglények. Az élő semmi volt ott.

– Nem!

Ducu bácsi mondta ezt. Mellettem állt, most éppen lelappadt az arca, álla ettől lágyan félrecsúszott.

– Nem, kisfiú – mondta, és beemelte a távcsövet az ablaknyílásból. – Hiszik, lehet puska. Nem jó emberek mind, kisfiú.  Hisznek egyet, hisznek mást. Közel vannak ide. Itt is, ott is. Sehol. Mindenütt. Nem tudhatod. Hagyd a puska, jó? – Az egész mindenséget mutatta közben, és úgy vitte a távcsövet, mint partizán a fegyverét, könyökhajlatban szorítva, pont ahogyan kuckómban elképzeltem. Benyitott az első piros ajtón, majd hanyagul a matracra dobta a csillagágyút, ahogyan én a távcsövet megnevezni szerettem volna. Biztosan összezavarodtak benne a foltok, amiket az imént láttam a semmiben.

Ducu bácsi mehetett, beszélhetett, mert otthon volt. Némán, kétségbeesve szaporáztam utána, és a küszöbön letöröltem a szandálomat.

– Jó kisfiú – mondta, és lágy arca fodrozódva remegett, mintha kacagna rajtam. – Nem kell pucolni. Cellában nem kell pucolni.

Olyan is volt a szobája, zárka. Ragasztószag hullámzott benne. Mintha a padlásra felhurcolt, selejtes bútorokból, holmikból rakta volna össze a lakását. Talán valóban ezt tette, és ezért maradt annyi üres tér a padláson.

A padlóra fektetett matracon, az én rozsdaszínű plédem párján két, fekete szegélyű lyukon át látszott a csíkos vászonhuzat és egy kevés afrik. Ilyen lesz az ágya annak, aki a kórházban fekve cigarettázik, csak a szaga más.

A deszkafalnál üveges konyhakredenc állt, kihúzott vágólapján három alumíniumlábas. Egy virágos porcelántányéron ezüstnyelű kés, villa. A Jules bácsi készletéből származtak. A tányéron a tökfőzelék szintén a miénk volt.

Falba vert szögeken, vállfákra akasztva, két ing lógott: egy vörös és egy fehér. Hiányzott belőlük valaki. A hajlított támlájú tonettszéken, az ablak előtt egy harmadik ing is látszott. Az ablak arra a tűzfalra nyílott, amelyik mögött éjszaka az okos őrült üvöltött. Ugyanazt láttam odakint, amit a mi konyhánkból, de ennek az ablaknak elkajszult kerete a viharban, ami a futballpályát is szétdúlta, és egyedül hagyta Radu II.-t, hogy öklözze a kertsasokat.

Ducu bácsi szobájában minden bútordarabon sárga és fekete óraszíjak hevertek, sorokba, oszlopokba osztva. A kredenc tetejéről kónyán lelógott hegyesebbik végük, a padlót is elborították. Érthetetlen rendszerben feküdtek az óraszíjak, keskeny ösvényekkel az egyes csoportok között. A balázsfalvi népgyűlésről készült korabeli képen láttam ilyen tagolt rendszert, a történelemkönyvünkben. A csípős ragasztószag az óraszíjakból jött.

– Ne féljél, kisfiú – mondta Ducu bácsi. – Dolog sok, fog kevés – és kinyitotta a száját, akár egy sötét kis szobát, amelyiknek túl nagy az ajtaja. Egy fog volt abban a zárkában, és egy nyelv, mégis teljesen betöltötték. – Huhu – mondta. Talán szeretett volna megnevettetni. De aztán mást szólt. – Most lesz nekünk gukker – mondta. – Csillagpuska: pikk-pakk. Ta-ta-ta-ta hold. Mondjad te is, kisfiú: pikk-pakk, csillag, ta-ta-ta-ta, hold.

– Tessék visszaadni a csillagágyúmat. – Jólesett, hogy ezt így kimondtam.

– Leülj – mondta ő. – Le, le, nem bánt Ducu bácsi. Ducu úr. Ducu elvtárs. Egyik se nem bánt. De gukkert vissza nem ad. Ducu bácsié. Te is Ducu bácsié vagy. – Én találtam.

– Leülj. Víz kell?

– A gukker kell.

– Cukor? Bonbon? Málnaszörp, ugye?

– Az vörös – mondtam neki.

– Leülj, mondom. Nem leülsz, megmondom padlást mamának. Mária nagysádnak mondom? Rózánénak? Jules möszjőnek mondom? Félsz?

Minden kérdésnél kifeszítette egy ujját, és elmosolyodott. Pontosabban: elszélesedett, szinte szétkenődött az arca. Szája ilyenkor mintha kettőbe szelte volna a fejét: fent egy villamoskalauzé volt, aki jegy nélkül lepi meg az utast, és szigorúan néz, lent egy bohócé, aki elfelejtette bekenni magát festékkel, mert találkáról jött.                  .

– Julesz möszjőnek mondom? – kérdezte újra. – Gazduramnak? Én nem mérnök, én nuku Jules möszjő, én tróger. Tróger, ugye? Mondja kisfiú. Ducu tróger győzött, ugye? Hát mondjad. Mondd: szocializmus.

Nem szóltam, mert nem tudtam, mit akar. Ettől talán elszomorodott, legalábbis olyan hangon magyarázott tovább, mint egy siketnémának.

– Gukker Ducu trógeré, jó? Te jössz este Ducu bácsihoz, ablakba nem, soha. Az rossz. Pu-pu-pu, igen? Látjuk a csillagot, szeretem. Hold nagy pofa. Holdon kicsi emberek. Olyan legyek a jó pofán. Ugye? Nem emberek, ne féljél. Nagy pofa, nézzed.

Fölfújt arca képtelenül megnőtt, kifeszült, kétfelől a levegős hólyagok egymásra torlódva eltakarták az orrát. Nem olyan volt, mint a hold fenn az égen, hanem mint egy kuruttyoló béka az iskoláskönyvben. De azért lehet, hogy meg akart nevettetni, mégis, bármi áron. Leeresztette az arcát, s akkor az orra mókásan előugrott a szemei közül, szinte rám.

Tanítani akart ő is, de ő legalább rájött, hogy rosszul csinálja. Jenő bácsi ezt sose vette észre. A mama pedig valójában magának beszélt egyedül. Jólesett, hogy Ducu bácsi is megpróbálta, s aztán, hogy nem sikerült, igyekezett megnevettetni legalább. Akár egy békakirályfit, akinek ez kijár.

Akkor ültem már a kiégetett, elgyötört matracon, ajkamig ért föl a térdem, éreztem rajta a por száraz illatát, és néztem a sörbetpöttyöket. Az itteni ragasztószaghoz hozzászokott már az orrom, csak éppen kiszikkadt tőle. Attól vagy a forróságtól, melyben itt a tető alatt lábatlan bolyhok úsztak és rátapadtak a nyálkahártyámra. A kánikula óriás bacilusai, kórokozói. Éreztem a cigaretta kesernyés szagát, az is jólesett;  és hallottam, hogy Ducu bácsi fel-felköhög. Közben engem nézett, ha bírt a rázkódástól. Végül szinte illedelmesen, akár egy közszónok, nagyon mélyről felkrákogott, nyálkásan rezgett zengő belseje.

– Jó lesz, kisfiú? – kérdezte, amikor elcsitult benne a rongyos tüdő.

– Jó. Bine – mondtam.

– Este jössz? Csillagok mind lesznek.

– Lehet, nem engednek majd – mondtam. – Maga kommunista.

Most, valóban kacagott, és ismét másnak láttam. Változó arcát kellett megszoknom mindenekelőtt, akár a ragasztószagot és az óraszíjak rendjét. De ahogyan ott kacskaringózó ajkakkal nevetett, a szeme mereven és mozdulatlanul szegeződött rám, és azt nem megszokni kellett, hanem elviselni.

– Mond neked ezt-azt Ducu bácsi, kisfiú, mert te jó vagy. Te és mama fusson messze, messze. Nem szereti Mária nagysád, nem szereti Rózáné, de még Jenő se nem szereti, mert ő csak felnőtt akar lenni, egyéb semmi. Fogd anyuka kezét, és hess! Ez másik város. Szép anyuka, nagy baj lesz. Érted, kisfiú?

Újra komoly volt, mintha kemény szeméhez igazodott volna az arca, de még a hangja is. Fejemre tette a kezét, sercegett ujjai közt a sörtehajam. – Nagyon kicsike vagy még te, kisfiú mondta.

Itt mindenki hozzám nyúlt, én senkihez se mertem. Mindenki szegény mamáról beszélt, és senki sem szerette nagyon. Mindenki azt szerette volna, hogy elmenjünk innen. A mama is azt akarta tulajdonképpen, de nem volt annyi képzelőereje, hogy kitalálja, hova mehetnénk.

Megmozdultam volna, Ducu bácsi azonban előre észrevette, és visszahúzta a kezét. Átmelegedett már tőle a fejem.

– Maradjál – mondta. – Kicsike kis fiú vagy mostan, de nagy férfi leszel, tudod-e? Mesél neked Ducu bácsi.

El is kezdte mondani, de még csak az elején tartott, a fájdalmaknál, amikor benyitott Róza néni. Be sem jött egészen, nekidőlt az ajtófélfának, és nézett minket.

– Te itt vagy? – kérdezte. – Maradj csak, Tibi.

Ducu bácsi a szebbik, a nőknek meg az igazolványképekre való arcát viselte most, vonásai kifeszültek, bőrén mintha egyenletesebben oszlott volna el az olajos barnaság. Róza néni ellenben – a Rózáné – csupa vörös volt, és még csak nem is a bordó pulóverétől. A temetési ruháját vette magára: szürke alapon fekete, cirkalmas virágokat viselt. De piros volt, mégis. Mintha a szája környéke is megtisztult volna.

– Bejöhetek? – kérdezte másodszorra azzal a sima szájával, pedig már bent volt. – Leülhetek egy kicsit? Kínáljon meg hellyel, Ducu úr. Jó kis kuplerájban él maga is, hallja-e.

Éppen az én helyemre ült az alacsony matracon, hajlatai egymásra torlódtak, olyan szorosan, hogy nyilván feszültség támadt a testében, s ettől akaratlanul is felpattanhatott volna.

– Beszédre nekem se sok az alkalom – mondta. – Húsz éve nem értem a nyelvet, Ducu úr. Magának elmondom, mert maga legalább román. Jules úr csak francia. A húgom nem áll szóba velem, mióta úriasszonynak hiszi magát, és özvegynek készül. Azelőtt érthető nyelven beszélt, ha rosszat mondott is. A fia házasságától aztán végképp kikészült, szegénykém. Jenő meg Jenő: az új asszonyával van elfoglalva. Megértem, az első nője, na. Ők ketten azelőtt még éjszaka is egyre beszélgettek, de mostanra az asszony inkább csak sír, direktbe. Szegény fehérnép. Neki se könnyű. De kinek könnyű manapság? Még magának se, Ducu úr, pedig maga a mostani fejesekkel ült Doftanán.

Miért volt ilyen őszinte és terjengős Róza néni? Ha őszinte volt egyáltalán, és éppen énelőttem. Csak dőlt belőle a szó, mint kinek ereszt a feje.

– Állása nincs, hát akkor ura legyen legalább, nem? Könnyű annak, aki szép, az egy foglalkozás. És egy gyerekkel a mai világban... A gyereket hova dugd?

Az anyámról beszélt, és közben engem akart megsimogatni, csakhogy mindannyiszor arrább vittem a fejemet, a ragasztószag új hullámai felé. Ducu bácsi térdére könyökölve ült a tonettszéken, a kajla ablakkeret előtt, egy mukk nem jött ki a ráncos száján. Mintha korcra kötötték volna, akár a csihánzsákot, amiben malacot visznek vásárra, s az odabent visít.

– Maga is, Ducu úr, maga. is milyen? Maga se jött le többet, egy szóra legalább. Most is kihűl a drága csirkevér. Mondtam volt magának, hogy ott mindig akad egy jó falat. Ezek még most is pazarolnak, még mindig nem hitték el, hogy demokrácia van. De most aztán kámpec. Ez a Jules, ez a Gyula nem ad nekik többet semmit. Maga iparos ember volt, Ducu úr, maga megérti. Ez a gyerek is, ugye. Még jó, hogy maga foglalkozik vele. Nagyon el van veszve itt. Hát nem? Szóljon hozzá. Ugye, nem szereted itt, Tibi? Ducu bácsinak te is megmondhatod bátran. Elvégre te is székely fattyú vagy félig-meddig, nem ijedsz meg. Ami a szíveden, a szádon. Na, szaladj le szépen, félretettem Ducu úrnak egy kis rántott, hagymás csirkevért, neki olyant úgysem adna a felesége, ha lenne neki. Az eleresztené a drága vért. Hozd csak fel, Tibi. A kis piros lábasba raktam. Majd itt megmelegítem. Van rezsója, Ducu úr?

Ducu bácsi nem szólt, én pedig nem mentem vissza, a csirkevért sem kereste senki. Róza néni eltűnt akkor délutánra, és nem is temetésre ment. Jó messzire, a futballpályán túlra elszaladtam én is, dobogott szandálom a kidőlt deszkakerítésen. Elmúlt vasárnap vízszintesre taposták rajta a szögeket a nézők.

Radu II. fekete dresszben, kerek fején lapos biciklisapkával szaladt a kapu körül. Néha ökölvívóállást vett föl, és ütötte az üres levegőt vagy éppenséggel a kapufákat. Radu II. a bokszválogatottban is benne volt, de még a sportlapban is gyakran. Többször láttam képét a trafikban, mint őt magát a zöldben. Nagyjából úgy nézett ki, akár a többi ember, mert azok közül is sokan jártak rövidnadrágban, biciklisapkával. Időnként ivott is, ahogy a többség. A kapufa mellett, sárga törülköző alatt tartotta a pálinkás üveget. Kortyolt, aztán szaladt vagy öklözött tovább. Néha felém nézett, de nem láthatott. Általában az emeleti ablakban kuporogtam.

Gogu is ott ácsorgott a pályán, felhúzott gatyával, várta, hogy kapura rúghasson Radu II.-nek, ha az majd a vetődést gyakorolja. Bár talán azt leste, mikor tud meglépni a labdával, ha Radu II. egyszer mégiscsak túl sokat iszik az üvegéből, és cserébe megkapja tőlem a minszki bicskát. Radu II. üvegén felirat is volt: Coca-Cola.

Az alkony a park felől érkezett, és a zavaros tó szagát hozta. Homályos aranyhalak úsztak a levegőben. A konyhában viszont már este volt. Sötétben ettem, nem tudom, mit, édeskés húsíze volt. A mama aztán fektében ölbe vett az ágyban, forrót lehelt a hátamra, miközben elsuttogta imáját vagy valami mást. Végül azt mondta:

– Tibi, ne ijedj meg nagyon holnap. Őrült kiabálás lesz itt, lefogadom. Ma éjjel közlöm Jenő törpével, hogy mégis hozzámegyek. Ezek másért tartanak itt. Jules bácsi azt hiszi, befizetett rám a nevelt fiának. – A mama kuncogott, foga is forró volt, éreztem a vállamon. – Kíváncsi vagyok, hogyan fordítják le neki, miközben üvöltenek és tépik a hajukat. Azt, hogy törvényesen is hozzámegyek. Bele fognak halni. Remélem. Megharapjalak? – kérdezte.

Átfogta a derekamat, egyetlen zökkentéssel maga felé fordított. Nem tudtam, hogy ilyen erős. Ma nagyon erősnek tűnt, szinte reszketett tőle.

– Nem vagyok én gonosz, Tibi – mondta, közel az arcomhoz.

 –De gyerekem van, látod. Én oda már vissza nem megyek. Úgy járnék, mint Sanyi doktor, hagynának elpusztulni a templom előtt. Nincs más helyünk, Tibi, csak ez itt. Imádkozom is, látod.

Megcsókolt, felsértett a belső láztól cserepes ajka. Ment a fürdőszobába, onnan Jenő bácsihoz, hazudozni.

Anya mindig ugyanarról beszélt, és legalább kétszer mondta el, talán azt hitte, ha suttog, többször kell közölnie valamit, hogy egyszer megértsem. Ilyen titkos, furcsa okok állnak az egyszerű dolgok mögött.

Elsőre is megértettem, hogy itt maradunk ítéletnapig, és azon kezdtem gondolkodni, milyen ürüggyel kérem el a második padlásszobát, a Ducu bácsié mellett. Talán hogy fehér egereket akarok tenyészteni. Esténként átkopoghatunk egymáshoz, Ducu bácsi biztosan megtanít a doftanai vagy zsilavai börtönmorzéra. Ta-ta-ta-ta-ta. Au-au-au. Bimm-bumm-bumm.

Kiszellőztetem majd abból a szobából a nálam idősebb ruhák áporodott kölniszagát, és tényleg veszek egy fehér egeret. Később rádiót is, amiben Budapestet hallgatom, és Bécset is, ha elfordul a Föld. Valahol biztosan beszélnek Mátyás királyról. Volt már egy albumom róla, azt olvastam, ha nem tudtam aludni az okos őrült üvöltözésétől. A többiek vajon mit olvastak ilyenkor? – gondoltam, amikor nem aludtam. – Miről tanulnak? Lehet, hogy egyszerűen megszokták az üvöltözést; mást nem is tehettek.

Az album ferdén állt a parkettázott mosókonyha ablakában. De azért jó lett volna egy külön rádió. Azóta biztosan más is történt királyunkkal és Fekete-seregével. Ki tudja, meddig jutottak el annyi idő alatt. Mert az idő telt, éreztem én is, de nem panaszkodtam rá, akár egy reumás vagy egy hadifogoly. A manzárdszobába majd besüvít a szél, akár a rádió rövidhulláma, és akkor megtudom. Hallom legalább. A látvány az én dolgom. Látni tudok, még álmomban is. Csak a vécére járok le az első emeletre, mint Ducu bácsi, s talán Goguék padlásáról az államelnökök, akikről sose szól. Esetleg ebédelni. Reggeli és vacsora nélkül kibírom. Anya mindig azt mondta, mielőtt magamra hagyott a mosókonyhában: „ki kell bírni, Tibi.”

Róza néni állt az ajtóban. Az ajtók zsanérjaiba minden hónap harmadik napján szalonnadarabokat raktak, ez is azért nyílt olyan halkan, mint egy nagyregény, amelyikbe beleszartak. Ott állt Róza néni, és két tyúkölő kezét egybeakasztotta a hasa alatt.

– Kicsi árvám – mondta. – Elment a mama, ugye? Itt hagyott megint. Te most mit csinálsz?

– Imádkoznom kell – mondtam.–

– Nem bánom, csak tartsd a takaró felett a kezedet. – Vékonyan kuncogott: eldugult sípok lehettek benne, és néha sikerült így megfújnia őket. – Ó, ne urizálj olyan nagyon, Tibi. Nem szorulsz rá. Te öröklöd meg Jules tatát. Kezdd csak el az imádságodat, én majd vigyázok rád. Halljuk azt az imát, Tibike.

– Elmondtam már félig.

– Na látod! Jobb, ha őszintén beszélsz velem. Velem őszinték szoktak lenni a kisfiúk. Tudod, hogy Jencit is én fürdettem?

– Imádkoznom kell – mondtam.

– Mehet, Tibi. De kezdd elölről.

Leheppent az ágyra, nagyobbat reccsent a sodrony, mint a mama alatt.

Kiokítottak már itt ezek a némák annyira, hogy tudtam, most már Rózáné is beszélni akar. Már odafent Ducu bácsinál elkezdte. Egyébként is így következnek egymásra a dolgok: előbb csak némán látszanak, aztán beszélünk róluk, végül megtörténnek. Ahogyan egy vonat közeleg... Puff! Akkor már nem használunk szavakat. Az üvöltésnek vagy a jajgatásnak pedig nincs értelme annyi, hogy szó lehetne legalább.

– Üdvöz légy, Mária – mondtam tehát –, üdvöz legyen Mária néni, malaszttal teljes, a Jules úr van ővele...

– Tibi!        mondta, és kuncogott. – Tibi, ne szellemeskedj.

– Add, Uram, hogy leszakadjon Róza néni alatt az ágy, és ő leessen, egészen a földszintig, mert százötven mázsás és gonosz, és nem szereti a mamát. Add, Istenem, hogy holnaptól kezdve megint cseléd legyen, és ő mossa ki a mama harisnyáit. A mamának legyenek selyemharisnyái. Add, Istenem, hogy Jules bácsi semmit se fizessen Róza néninek a mosásért, Jenő bácsi ne védje meg, és ne köszönjön neki, Ducu bácsi ne hagyja leülni, és még a papucsa se legyen új...

– Jól van, Tibi – mondta Róza néni –, abbahagyhatod. Ne fáraszd magad, úrfi.

– Kiabálok, hívom a mamát, hogyha hozzám nyúl.

– Ne félj, nem eszlek meg – mondta. – Nem te vagy a hibás. Egészen elérzékenyült. Mintha szeretné, hogy gyűlölöm.

Vagy csak meglepődött. Akárhogy is, az arca kifeszült, mintha megrántották volna a kontyát. Van olyan Isten, aki az öregasszonyok haját cibálja, csak hogy óvodás kislánynak érezhessék magukat.

– Tudod-e, Tibi, hogy ez az én szobám volt? – kérdezte csendesen, ahogyan a bánathoz illik. – Csak nekem éppen soha nem meszelték ki, mint neked. De azért nem volt rosszabb, mint másutt.

Erről volt szó: megszokta őt az ágy. Ez volt a magyarázat, hogy miért nem szakadt le alatta. Én meg biztosan azért aludtam rosszul a megfordított matracon. De nem aludtam a beszélgetések miatt sem. Ha éppen nem nekem mondták el a bajukat, az emlékeiket, egymásnak sutyuráltak éjszakánként, vagy lopva ettek a kamrában és pancsoltak a fürdőszobában, esetleg imádkoztak.

Róza néni közelről lágynak, szinte pépesnek hatott. Biztosan megfulladok alatta, ha fölém hajol. Rám omol, akár a forró puliszka. Talán olyan volt, egyszerűen, mint egy igazi aszszony, aki sokat sírt, és ettől szétoldódtak az összetartó görcsei. Anyámat éreztem néha ilyen puhának, melegnek, erőtlennek, amikor Jenő bácsi mellől kijött hozzám. Biztosan mind ilyenek, ha valami baj éri őket. Fogalmam sincs, mit lehet tenni velük, melyik részükhöz kell nyúlni, hogy helyrejöjjenek.

– Fürödtél ma? – kérdezte Róza néni. Egyszóval ő is tudta, sejtette legalább, hogy nem mászom be Jules bácsi után a kölnis vízbe. – Én mindig szoktam, amíg itt laktam, ebben a szobában. Gyere, na, Jenőt is én fürösztöttem. Az anyjának derogált. Az csak megcsinálni tudta. A Szűzmária! Aztán eljött nagyságának, Bukurestbe.

– Bukarest a világ legszebb fővárosa – közöltem vele az egyetlen teljes mondatot, amit megtanultam románul az iskolában. Nem értette, mert nem rám figyelt.

– Szoptatni sem akarta, mert féltette a világszép csöcsit – mondta maga elé, csöndesen. – Az is lehet, hogy ettől maradt ilyen kicsi a Jenő, s nem amiért én egyszer kiejtettem az ölemből. De azért nem törpe, ugye? Te is azt mondod? Nem törpe, csak kicsi, na. Meleg tejet csurgattam a mellemre, úgy nyalta le onnan, mintha tényleg szopott volna. Közben bele-belealudt, de olyankor befogtam a kicsi orrocskáját. Akkor aztán kapkodott, csápolt a pici kezével, ne félj.

Nézte maga előtt Róza néni a lábatlanul táncoló porszemekkel teli nagy semmit, és én már tudtam, miért lapos Jenő bácsi orra. Mindegyre befogták vagy megnyomták neki, amikor még alakítható volt, akár a gyurma. Lassan mindennek eljön a magyarázata, akár a nyári eső, odaföntről.

Róza néni mintha elszundított volna, miközben gondolkoztam vagy képzelegtem csupán, gyökkentgetett, talán még álmodott is.

– Téged szoptatott az anyád? – kérdezte felímedve. – Az anyád is olyan fajta. Mindenhonnan elmegy, s azt hiszi, mögötte elmúlik a baj, később békén visszatérhet. Ezeken sokat segített a háború, letarolta nekik a helyet, ahol azelőtt bajt kavartak. Ez az én húgom is visszajárt hozzám, az első háború után. Mert háborúból kettő volt, tudod. Ült csak a fia mellett, s úgy preckelte rá a könnyeit, hogy utána mindig meg kellett mosdatni. Még húszéves korában is én feresztettem, pedig akkorra már kinőtt a szőre. Tényleg. Beállítottam a tekenyőbe, öntöttem fejére a vizet, ő meg rázta a fejét, a szentképekig felspriccelt. Már akkor ilyen göndör haja volt. Aztán egyszer csak megtették jegyzőnek, attól fogva nem hagyta fereszteni magát, és elkezdett beretválkozni. Még a városi gőzfürdőbe is eljárt. Lehettek ott valami nagy murik a gőzben.

Ismét felvisított benne egy rejtett síp, amikor a gőzfürdőt kimondta. Róza néni egy sípláda volt, saját hangjától felriadt, és hallgatta magát.

Nem tudtam, mit akarnak kezdeni a múltjukkal. Félig emésztett darabjait mindegyre kitálalták, és elkívánták, hogy szépnek lássam, pedig nem is hasonlított az eredetihez. A régi történéseket titokzatos okokként tüntették fel. Egész országokat sirattak, és az utcára is alig-alig merészkedtek ki egyedül. Aztán úgy tértek haza, mint kire rádőlt a templomtorony. Zsigeri sötétségben erjedt bennük a múltjuk, és mintha gyomortágulást okozott volna: állandóan és kielégíthetetlenül éhesek voltak. Megértettem, mire gondoltak, mikor azt mondták: úgy szeretlek, majd megeszlek. „Egyedem, begyedem, tengertánc.”

– Nem nagyon akarták ott vállalni a jegyzőséget – mondta Róza néni. – Mintha tudták volna, hogy csak négy esztendeig tart, de annál hosszabb lesz a böjtje. A miénk is olyan fél falu lett, tudod, budira már idegenbe jártunk. Az anyja is külföldről írogatta a leveleit. Hogy aszondja, a Gyula möszjő itt nem tud elszámolni egy magyar jegyzővel. Egy francia! Mert ez aztán az. Hogy oda ne rohanjak! Hiszen ez se mert hazamenni a burkusokhoz! Itt árulta magát. Ismertem én möszjő Gyulái régtől, hamarabb, mint a húgom. Bóbitát köttetett a fejemre, úgy hordtam be nekik a kávét, ezek az udvarhölgyek meg ott csicseregtek neki az útlevelükről. Húszévesen Párizsba készültek mind, és Gyula úr írta nekik az ajánlólevelet a grófokhoz, diplomatákhoz, akik aztán valami díszes palotában rólunk döntöttek. Azokhoz kellett menniük, de csakis tiszta alsóruhában. Nem érdekelte Gyula möszjőt semmi, csak a hasa meg az izéje, nemhogy egy falusi jegyző. Azok az elnökök meg azt se tudták, hogy a világon vagyunk. Nem kellett volna megkavarni a dolgokat, akkor maradhattunk volna szépen a helyünkön.

– Ne haragudj, Tibi, de az anyád is hasonlít möszjő Gyulára. Őt sem érdekli egyéb. Jenő is úgy ment utána, szagra. Talán azt képzelte magáról, hogy ő valami diplomata, és kialkudhat eztazt. Kicsípte magát, mint szaros Pista Krisztus nevenapján, és ment át a harmadik faluba. Bricskán ment, mint egy férfi! Harminchetes bilgericsizmában. Azt mondta, ebédre hívták, vagy vacsorára. Apád meg lűdözte a vacsoránakvalót, valahol. Aztán a partizánokat. Időnkint behívták a seregbe, előbb a románba, aztán a magyarba. Aztán megint a románba kellett volna hogy berukkoljon, de akkor már orosz vidéken ült, drótkerítés megett. A Jenő vacsorája meg – kutya vacsorája. Nem tudott az anyád főzni, még az urára se. Igaz, nem is nagyon volt kinek, mert az apád örökké másfelé járt, mint amerre kellett. Hát, ugyebár, férfiember, s van benne vér meg epe, miért ne menne, ha jólesik neki, s otthon nem kapja meg, ami kell. Kíváncsi lennék, Jenő most megkapja-e? A maradékot, azt lehet. Amit itt felejtett a háború. Tudod te, mit csinálnak ott bent ezek ketten, Tibi? Így összebújnak, né. Hogy lássad!

Ültéből mellém dőlt az ágyra, és mégiscsak megfogott. Azzal a kezével, amelyikkel a tyúkokat ölte, belezte és a fasírthúst markolászta a nagy tálban, hogy kifreccsent az ujjai között. Rémületemben is éreztem, hogy elérkezett a végcéljához, csak azt nem tudtam, mi lehet az. Suttogott.

– Így összebújnak, né, aztán zsupsz, le az inget, le a gatyát. Az apádnak meg közben szétlövik a micsodáját a szteppén. Ezt csinálják.

Róza néni megrántotta melle felett a ruháját, hirtelen felnyílt, szinte felhasadt a blúza, akár egy álombeli ajtó vagy viharfelhő, egyszerre csapódott ki a két melle. Arcomra, fejemre omlott, egyik fekete bimbója beleszúrt a szemembe. Felnagyítva láttam pörsenésszerű, meddő tejmirigyeit.

– Mama – akartam kiáltani, de befogta a számat rettenetes kezével. Halszaga volt, pedig csirkét ettünk aznap.

– Ezt csinálják – mondta vastagon , meg egyebeket is.–  Mintha tyúkzsíron csúszott volna ki belőle az érdes hang, felsértve a torkát. – Ha te tudnád! Megmutassam? Ide-oda teszik a kezüket. Tegyem-e? – kérdezte. – Tibi, te ezt elképzelni sem tudod. Rémes disznóságokat csinálnak egymással, és azt hiszik, hogy jólesik nekik. Jenci benyúl a mamád két lába közé, ott bögyörgeti a csücskeit meg fodrait. Aztán rámászik. Az a kicsi ember! Vagy fordítva lovagolnak egymáson. Ezek már városi ízlésű népek. Egyszer fent, egyszer lent, mint a nótában. Mindig erről énekelnek a rádióban is.

A takaró felett éreztem az ujjait, külön-külön és bolyongva matattak az ágyékom körül, és mozdulni sem bírtam, mintha elájultam volna, pedig csak vártam valamire.

Hirtelen felült az ágyban, abbahagyta, mintha nem ő kezdte volna.

– Jól van, Tibi, jól van, rendes fiú vagy te. Nem kell félned tőlem. Engedd el magad, mintha sírnál. Ez olyan. S annyi az egész – mondta. – De tényleg ezt csinálják a mamáddal. Nehogy odarohanj, mert lehet, hogy csúnyát látsz. Elhúztam neked a függönyt egy kicsit.

Begyömködte kásás emlőit a ruhába, gombolkozni kezdett. Egyenként megforgatta cérnaszárukon a gombokat, és én nem mertem lehunyni a szememet. Ő is a gombokat nézte, de már természetes, konyhai hangján beszélt. Belőlem meg kiszakadt valami, aztán lecsurgott.

– Nem akarod, ugye, Tibi, mert nem tudod. De látod, hogy milyen. Egyet mondok: vidd el innen a mamádat, ne hagyd itt fajtalankodni. Egy törpével, Tibi! Lehet, hogy nem élvezi, de annál rosszabb neki. Mindenkinek rossz, Tibi. Egyfolytában idegesek, hajnalban félórán át mossák a szájukat, hallhatod te is. Mondd meg a mamádnak, hogy belehalsz, ha egy percet is maradtok ezután. Mondhatod azt is, hogy nem szereted Róza nénit, azért akarsz elmenni innen. Mondjad csak, én megbocsátok. Szólj neki, Tibi, hogy menjetek el. Kapsz tőlem zsebpénzt, ha akarsz, gyűjtöttem neked.

Talán elaludtam, mert napok óta álmos voltam már, és akartam is, talán valami más történt velem. Aztán ott feküdtem újra, azzal, hogy képtelen vagyok bárkit is megölni, égett az éjjelilámpa az ágy mellé tolt asztalon, nem láttam magam előtt sem Mátyás királyt, sem hegylakó barátaimat, és még az okos őrült sem üvöltött.

Valakik hosszabbra tervezték az éjszakát, mint ameddig eltarthat. A teljes, bár nem tökéletes csöndben nem lehetett tudni, mennyi idő telik el, és miképpen. A némaság aprókat pattogott, mintha kis rágcsáló osonna a fülemben, és tompán döndült néha. A hintaszéken ingó ismeretlen halott lehetett az, fent a padlásszobában, vagy maga Ökörfejű Ion, a háború. Hideg volt mind a két kezem, mintha most párologna el róluk a kölnivíz, de valahogy befelé, a húsomba.

– Csak hogy tudd, Tibi – hallottam aztán, valamikor. – Fenn  jártam a szerelmednél, Ducu úrnál. Ő is azt tartja, jobb lesz,  ha ti elmentek innen. Igaza van. Egy marha. Azt mondja: örökre. Örökké semmi se tart.

Fodrokat vetett rajta a ruha, amiben temetésekre, újabban a padlásra járt: szürke alapon fekete virágok. Négy, ismeretlen fajú virág nyílt a melle két felén, most árván kókadtak rajtuk a gombok. A melle újra előtüremkedett, csakhogy most feszes volt és fehér. Haját szoros kis kontyba kötötte, amióta nem láttam, és olyan szagot árasztott, akár a használt, kölnis fürdővíz, ha föléje hajoltam, és kéknek láttam a szemem. A víz melege érződött rajta, és ellepett. Talán Rózáné is a fürdőszobában töltötte az időt, akár a mama. Mindkettőjüknek furcsa tízperceik voltak egy-egy rejtekhelyen; nem tudom, ott mit csináltak magukkal.

Róza néni féloldalasan felült az asztalomra, könnyedén, akár egy karcsú lány. A lefelé sütő lámpafényben harangozott a lába, döngette a szekrény oldalát. Nem viselt harisnyát, a gumi rózsaszín nyoma sem látszott a horgasinán. Húsa kétségbeesett puhasága fölött kifeszült a bőr, lepergett róla a lámpafény, és azzal együtt minden, ami addig történt vele. Nyilván elkövetett maga ellen valamit. Hallottam olyanokról, akik törött üveget esznek, s az napok alatt emészti fel őket. Elsápadnak lassan. Róza néni most olyan fehér lehetett volna, akár egy vörös mosdótál belseje. Mégis olyan volt inkább, mint egy frissen kimetszett disznóhólyag, mások lélegzetétől felfújódva, idegenektől kiegyenlített hőmérséklettel. Átderengtek rajta az összes rángó kis vörös erek, alatta még forrón vonaglanak a szétvágott zsigerek; de egyetlen csepp vér sem látszott.

– Mit szólnál te – kérdezte aztán –, ha férjül venném ezt a csúf Ducut? No? Akkor lássam ezeket meg a jó mamádat, Tibi. Ki főz, mos rájuk azután? Ducu úr kommunista, egy szavába kerül, s mehettek mind a... A Duna-csatornához, nádvágni. Régebben vagyok én bukuresti nagysága, mint ezek. Nemhiába hallgattam én itt, sokat tudok, Tibi. Kitanultam. Csináltatok én fogat Ducu úrnak, ha kell. Olyan lesz, mint egy igazgató. Ezt is megmondhatod a mamádnak.

Ez történt akkor este, de nemcsak ennyi. Róza néni elkattantotta a lámpát, és én a rám fekvő padláshomályban még sokáig láttam magam előtt Gogu rettenetes fényképét: a nagy hasú meztelen asszonyt a kizsigerelt csupasz férfira hajolva, az összes bolyhaikat, gyűrődéseiket, különkülön. Szürkébe játszott mindenük, egyéb színűket még nem ismertem. Átváltozó művésznek tetszett Ducu bácsi Róza nénivel. Olyan senkik voltak, és olyan fontosak!

Számolni próbáltam: unu, doi, trei. Erre kell ugrani, háromra.

Róza néni napja volt ez; mindenképpen ez volt az igazi napja, s nem is utolsó a sok közül, mióta a hallgatásból, a némaságból kimenekültek, mint egy égő cirkuszból, különféle álruhákban, és a levegőn ráégett arcukra a maszk. Csontig vássa festéküket a körmük vagy a könnyük, ahogy szabadulni próbálnak tőle.

A cirkusz, hát persze! A történések eltúlzott látszata: a mutatványok.

Albert bácsi fején a kecskeolló!

– Megláték egy bolhát, mondám néki: besztekelesz, add’sza nekem azt a húst, öljön meg a hurut.

Jó mondóka volt ez ott fenn a havason. Titokzatos parancsokat adott egy mesekirály, gida alakú koronával a fején.

– Maga megbolondult – mondta neki a nagyobbik fiú, Árpád.

– Most megüt – mondta a kisebbik fiú.

A harmadik fiú katonáskodott.

Az apjuk nem mozdult.

Elmentünk kiszedni a búbos bankát az istállópadlat alól. A trágyás hídlás alatt nem búbos banka volt, hanem egy kis rongycsomag és egy puskacső. Azon tanakodtunk, honnan lopjunk belé závárzatot. Albert bácsi egyedül maradt a fényes fehér fal előtt. A gida meg-megbillent a fején. Még délben is ott ült, amikor visszajöttünk és újra megálltunk előtte; a gida akkor már egész testében remegett. A fehér falról kegyetlenül verte a visszfény.

Két hete nyaraltam a malomban. Anya törvényszéki tárgyaláson járt a városban, mindegyre visszahívták. Ott mondta neki apai nagyanyám, hogy nincs helye számunkra, az utcai szobában egy vasutas lakik, de az legalább felhasogatja a tűzifát. Én elalhatok a díványon, ha szobatisztára neveltek. De a mama a válás óta nem vérrokona többé, ne jöjjön éppen tőle kérni otthont egy papkurva, aki az egyháza ellen vall, inkább hallgasson.

Albert bácsi leemelte fejéről a kecskegidát, és azt mondta:

– Tibi úrfi.

Egyenként látszottak az arcába égett fekete pontok. Meg lehetett volna számolni őket, ha valaki elég közel merészkedik. Puskaporból készült minden mitesszere, fiatalabb korában biztosan késheggyel próbálta kipiszkálni. A rosszul töltött fegyver vagy a bányarobbanás ugyanolyan nyomokat hagy az arcon, akár a lemondó bánat és a dühös keserűség, amikor az ember mosdani sem akar már. Sanyi doktor talán rendbe tehette volna ezt az arcot, de ő talán éppen akkor a templom előtt haldoklott. Mindennek létezik valahol valami egyszerű oka. De különkülön minden dolog bonyolult. Miért vonulnak álmunkban libasorban a katonák? Egy závárt nem lehet lopni tőlük.

Az ilyesmi ragyogó völgyekben történik, vagy háborús visszavonuláskor. Néha a padláson is látható, ha jól belegondol az ember, és százszor elmondja magának: béke van, éljen a haza.

– Tibi úrfi – mondta Albert bácsi a fal előtt –, holnap este lemegyünk szekérrel az állomásra, hazahozzuk ide az édesanyját. A házigazdájuk már új zárat szerelt a szobájukra. Felhozzuk a paplant is a tornácról, mert annak árt a nedvesség. Maga majd integessen az édesanyjának, Tibi úrfi, csókolja is meg. Nagy dolog az, odaállni ezek elé a törvényen. Még a bírójuk is szekuritátés, eló’re el van döntve az igazság. Nem kis dolog megszólalni ilyenek előtt, egyedül.

– Megláték egy bolhát, mondám néki: besztekelesz – feleltem.

– Nem baj, Tibike – mondta. – Csak aztán jól elbújjanak. Itt ellehetnek egy darabig. De városban azért könnyebben eltűnhet az ember, senki se tudja a nevét. Én fél évet kubikoltam Bukurestben.

Akkor hallottam először ennek a városnak a nevét. Most annak egyik alsó csücskében feküdtem, éppen abban, amelyikbe leülepedett a homálya.

A völgyet bontották már. A falu felőli végén kezdték, csillékkel hordták el a hegyet más vidékekre, némely része biztosan Bukarestbe is eljutott. A tankönyvünkben azt írták: mozgásban az egész ország. Vitték. A veres kőlapokat, amelyikeken bujócskát játszodtam hittanóra után, nagy épületek falára malterozták, amelyikekben aztán rólunk határoztak. Rólunk mindig máshol döntöttek. Mindenki egyre ezt mondta, és senki se tudta, miről szól a döntés.

A völgy közepén elkezdték építeni a gátat, nagy volt a pora. A dűlőkön a falusiak kiásták az elvetett pityókát, legalább az ne vesszen kárba. A gátat senki nem próbálta felrobbantani, betonmellvédjének ütközve lassan duzzadt és visszaáramlott a kispatak. Egy év múlva víz alá kerül a malom, amelyiken átfolyt.

A malom ott dereng most a mélyben, mint egy tükörben, mellyel szemközt semmi sem áll. Látni lehet a csónakból Albert bácsit, a fehér fal előtt, kecskeollóval a feje tetején. Nem mozdulnak azóta sem, csak a gida tarka bundáját lebbenti meg az áramlat, ha pisztrángok úsznak el mellette, be az ablakon. A két fiú szertehányt végtagokkal, hanyatt hever a mederben, mint ki élvezi. Állandóan mosolyognak. Az odavezényelt katonafiú nem meri leszúrni a csáklyáját.

Bíborszínű, homályos forróságban történik mindez, mint amilyenbe ölelkezni zárkóznak be az emberek. Az egész történelem ilyen zaftos melegben született, eddig is. Legjobb volna, ha semmi se történne ezután. Elkészült az egész világ, a virágok színeit is kitalálta. Az Isten csak nézi, és széttárja két kezét, a szivárványt.

Olyanokat álmodtam, öntudatlanul, meztelenre vetkőztem éjszaka, hogy készen legyek, ha elsodor a víz. Reggel aztán szégyenkezve kapkodtam fel a ruháimat, mintha rám nyithatná az ajtót valaki. De mindenki eltűnt, legalábbis hallgatott. A cirkuszisták kimenekültek az égő ponyva alól. Felmentem Ducu bácsihoz.

Aranyszálas zöld pulóverben nyitott ajtót, az alatt ő is meztelen volt, meg kissé tétova. Az arca sima és hosszú, mint a kiretusált fényképeken.

– Mmm! – mondta. Piros fogsora volt, egy villanásra.

– Kezicsókolom.

– Ummm – mondta, de nem nyitotta ki a száját, s a piros ajtót is csak félig.

– Be tetszik engedni? – kérdeztem.

Benyúlt a szájába, kivett a fejéből egy piros almát. Azzal gyakorolt a jövőre, próbálgatta műfogas új arcát, a szebbiket. Akkora alma volt benne, amilyenből hat darab egy kiló. Nélküle az arca összehuttyant és gyámoltalanná vált. Az almán s az egy szál fogán kívül nem volt egyebe. Talán csak egy ígéretet kapott az éjjel.

– Kicsi fiú             mondta a piros ajtó között, ahol Róza néni szagát is megéreztem rajta –, haggyad a szegény embert. Te legyél királyfi. Fussál! Rózáné nem jó. Rózáné fáj.

– Engedjen be – mondtam. – Ki akarok nézni az ablakon.

– Tessék, ajándék – mondta, és kezembe nyomta a nedves almát, aztán becsukta az ajtót. Az ajtó annyit sem mondott: ümm

Egy ideig fogtam, forgattam a meleg almát, majd elgurítottam a padláson. Hosszú, egyenetlen csík maradt utána a porban, egy Mars-csatorna.

Befeküdtem a kuckómba, és a bohócokon járt az eszem, akik nem bírtak megnevettetni, még álmomban sem. A gidakucsmás Albert bácsi, a mesebeli király, a kitömött szájú Ducu úr, a padlási szent. A kislányt játszó Róza néni, Rózáné az asztalomon, a körhintán lovagló Jenő bácsi, a törpe a trafikban, és Ökörfejű Ion. Egyiknek sem sikerült a mutatványa.

Anyám kotort elő a kuckóból, késő délutánra járt, átaludtam Radu II. edzését, Gogu csínyjeit, mégis álmos voltam. A sárga pokróc lyukain át rám sütött a nap, arany karikákat vetített a porba, és én megpróbáltam felszedni őket.

– Kicsim – szepegte a mama, mert azt tudott –, már azt hittük, belefulladtál a tóba.

Nem voltál ott – mondtam. Délelőttönként általában a parkban bolyongott, a tó körül, zsíros kenyérrel etette a hatytyúkat, az aranyhalakat és a cigánypurdékat. – Ma nem voltál a tónál – mondtam neki. – Szinte belefulladtam.

– Hallgass, Tibi. Ott kellett, hogy legyek.

– A törvényszéken voltál, nagymamánál, és az egyházad ellen vallottál – mondtam.– Miért mondtad, hogy rossz a pap, ha békepap? Hogy aztán meghaljon Sanyi doktor?

– Ne csináld ezt nekem, Tibi – mondta.– Úgy sincs ahova visszavigyelek. Nehogy most megbetegedj itt nekem. Ezek nem fogadnak be egy hisztériás nyomorékot. Bírd ki még egy kicsit, Tibi.

Megpróbált, de nem bírt a karjára emelni, elveszítette valahol az esti erejét. Jenő bácsi vitt le, ölben, a parkettázott mosókonyhába, aztán rohant vissza a trafikba, Oltot, Marost árulni. Kuncogtam: Jenő bácsit is így hozta ki Ökörfejű Ion a körhintából.

– Éljen a haza – mondtam.

– Szegénykém – mondta a mama.

Aztán a mama a tanácshoz ment, az irataiért, vagy máshova. Esténként cédulákra írták fel neki, hogy ki ő, hol, mikor született, mit akar, és ő a villamoson vagy a parkban tanulta be. A hivatalok lassan működtek, nehezen adtak választ a mama kérdéseire, és nem is egyet vagy egyformát, így aztán mindegyre visszajárt a cigarettafüstös folyosókra, ahol kiteregetett kapcáikat szárították a padtámlákon a felperesek. Mezítlábra vetkőzött falusiaknak próbálta elmesélni a történetét. Boldogan érkezett haza, ha megtanult tőlük egy-egy szót. Ezeknek a szavaknak a java részét nem merték nekem lefordítani, ő meg síri, amikor vacsoránál valódi értelmüket megtudta. Most biztosan újra egy olyan folyosón járt fel-alá bánatosan, ahol kezit csókolomot köszöntek, de aztán egészen mást mondtak neki.

Most este volt, Mária néni ült az ágyamon. Nem mászhattam volna előle máshová, csak egy másik ágyba. Üvölteni nem lehetett, mert felébresztjük Jules bácsit, ha valamelyikünk rákezdi, márpedig Jules bácsi délutáni álmát még a sziámi macskák is szentnek tartották, maguktól kisomfordáltak a szobájából, és zománcos tálkákból lefetyelték az ebédmaradékot a folyosón.

– Tibi! Te Titusz.

Nem maradt kihez imádkoznom, hogy elmondjam: azért ilyen rövidek a szavai, mert Mária néni hangja kizárólag a fejéből jön, még csak nem is üres, sovány törzséből, amit tálcán tálalt az udvarhölgyeknek, félbevágva, életem első értelmes napján: amikor megvonták tőlünk a kosztpénzt, és kiderítették, hogy nem kék a szemem. Talán én is bohóc voltam: átfestett szemet viseltem, valaki hegyen járó idegen emberét.

Úgy eltakart a szemhéjam, akár a padláson a rozsdabarna pléd, és éppen olyan homályt hagyott. Mária nénit nem láttam, a sodrony sem nyikorgott alatta. Ő nem jöhetett volna fel a padlásra. Ott Gogu osont, a kis manó, de ő is csak akkor, ha elképzeltem. Mária néni úgy ült ott, mint éjszakánként egyedül a teraszon. Reggelre a harmat lecsurgott a vadszőlőleveleken és a hozzájuk hasonlóan viaszkos Mária nénin. Szótlanul tűrte, hogy feloldódjék és kissé megduzzadjon tőle az arca. Akár egy alkoholistának.

Most derengő jégtömbből vetítődött ki, de nem több, mint félméternyire. Itt kint is fehér maradt, tiszta és szomorú szobor, ami körül leágyúzták a templomot, de valamelyik oldalhajóban ég még egy árva villanykörte. Ilyesféle istenházába adott engem ministrálni anyám, akit kilakoltattak belőle.

Mária néninek nem számított, alszom-e vagy sem, talán azt hitte, álmomban én is valahol másutt vagyok, s éppen azon a helyen, ahol ő. Nem érintett meg semmit, engem se, ahogyan a nővére tette, ő csak testtelen szavakat használt, nem érdekelte, ki hallgatja, s hogy esetleg leomlik közben a ház, vagy hogy a tükörből a saját képe néz-e vissza rá, vagy senki se. Ő látott. Márpedig a látóknak mindegy, mit néznek. Mindenre azt mondják: velünk az Isten.

 – Tibikém, te Titusz – mondta Mária néni, s a hangjából ítélve ő is meg akart simogatni. De okos volt vagy rémült, mindegy: nem tette. – Tibikém, én mindig ordát akartam enni, mióta itt élek. Kapros-ordás palacsintát. Annak olyan hegyi íze van. Mikor is szülnek a juhok?

– A juhok ellenek, Mária néni kérem.

– Persze, azután jó a tejük ordának. Ma is kerestem a piacon. Szeretek ott járni, olyan a szaga, mint a nagyvilágnak. Egy kis frézia, egy kis rohadtság. A frézia illata olyan, mint egy örvényé a Szajnában, szinte beszippantja az embert. A frézia mély. A virágárusok előtt megcsúsztam, képzeled? Egy közönséges uborkahéjon, a virágok előtt! Megrándult a bokám, akkorát nyilallt, mintha villámlott volna. És mit képzelsz, mit láttam? Mert felnéztem ám, amikor megijedtem a fájdalomtól. Az apádat láttam, Tibi! Nem ismerem az apádat. Nem nagyon. A fényképekről egy kicsit. Anyád mindig mutogatja. Ez szemérmetlen dolog egy kicsit, de Jenő mindig felizgul tőle. Mit is mondtam?

– Semmit nem tetszett mondani. Az ordát.

– Á! Ő kellett, hogy legyen. Olyan büszke volt szegény. Bevalljam neked? Én azért egyszer, régen már láttam egy kicsit az apádat élve is. Akkor is úgy ment el az ablak előtt, mint egy Gábor Áron. Koszosan is csillogott. Érted-e? Most se nézett rám, mert minek is? Maradjon csak büszke. De ő volt az, Tibi. Keres benneteket.

Mária néni sóhajtott egy rövidet.

– Az ember néha magától is felismeri a dolgokat – sóhajtotta –, ha fáj valamije, isteni sugallat sem kell. Érzi őket, a dolgokat. Én már egy kémet is láttam a háború alatt. Kémnek biztosan kém volt, nagy fekete ember, de mégsem mertem jelenteni. El kellett volna magyarázni. Ráadásul igazam lett: ők győztek, és megtorolták volna, hogy feladtam az emberüket. A félelem jó tanácsadó, Titusz, neked is azt mondom.

Csöndesen mondta, olyan lágyan, mintha talált volna ordát a piacon, és azzal lenne tele a szája.

– Az apád volt az, biztosan. Szép ember, csak fáradt egy kicsit. Az is lehet, hogy egyik lábára sánta. Barna ember, és még fiatal, csak talán keveset aludt. Olyan kegyetlenül néz, ég a szeme.

– Nem ég – mondtam.

– Ugye, azért ment el innen a mamád, hogy vele találkozzon? Délután nem mehetett az irataiért, nincsen hivatal, és beszélni sem tud a nyelvükön. Téged sem hagyott volna itt betegen. Találkára szaladt, hidd el nekem. Az ilyesmit megérzi az ember. Akkor aztán minden rendbe jön. Biztosan megbocsát neki. Most már ő is sokat szenvedett, olyankor az ember mindent megbocsát. Neked még rollert is vesz ajándékba, hidd el. Aztán már minden jó lesz, ugye? Ugye, Tibi?

– Nem megyünk el, Mária néni kérem – mondtam neki.– Apa hősi halált halt. És meghalt Sanyi bácsi is, a templom előtt.

De ő tovább mondta, könyörgősen.

Láttam már egyszer ilyennek az apámat, az anyja, nagyanyám tükrében. Oroszlánfejekkel díszített díványon feküdtem, és igyekeztem uralkodni a húgyhólyagomon. A talpas tükör két oldalán gyertyák égtek, előtte madzagra fűzött karikagyűrűt mozgattak, amíg meg nem jelent apa képe a tükörben. Kucsmát viselt, és fáradt volt valóban, szinte szomorú. Oroszul beszélt, de úgy is azt mondta, hogy egészséges. Itthon aztán kiderült, hogy éppen skorbutosan feküdt egy deszkapriccsen, egy olyan helyen, ahol mindig zúg a szél és recseg a barakk teteje. Apa látomásként hazudott.

A gyertyák és a szél!

A gyertyák a malomban, és a szél a nádas partján...

Egyszerre minden eszembe jutott ott a mosókonyhában, mindentől távol. Tudtam már, hol van az apám, és hogyan halt meg Sanyi bácsi, szinte értettem is, bár nem voltam jelen, és a mama is eltűnt megint, talán szebb emlékek után járkált, mint a falubeliek. Mintha hiányoztunk volna a történetből., ami velünk esett meg.

 

IV.

A mama akkoriban éjszakánként kérvényeket, beadványokat írt, és reggel összetépte őket. Új helyen, egy kívül vakolatlan boronaház utcai szobájában laktunk, szemközt a mérlegházzal, és volt egy biedermeier komódunk. A mama, valahányszor beleütközött sovány csípőjével, azt mondta, majd eladja, és minden rendbe jön. De ahhoz, hogy minden rendbe jöjjön, a komódot előbb be kellett volna fuvarozni a városba, mert ezek a parasztok nem értékelik az ilyen úribb holmikat. Ezek a parasztok csak a konyhakredencet és a szarvasagancs fogast vették meg tőlünk, késő este jöttek érte, amikor a rendőr már szinte felragadt belülről a kocsma kirakatüvegére, a mérlegházban is már csak összebújó párokat lehetett látni, csendesen nyögve cipelték ki a holmikat a sötétbe, amibe utat vágott nekik a lámpafény.

A mama szerint valamelyik kérvényének végül mégiscsak foganatja lesz, és visszaveszik őt a tanügybe, ahonnan a csütörtöki reformkor rúgták ki, merthogy kántorizált is. Kántortanítónői oklevelét berámázva a komódfiókban tartotta, a fehérnemű és az albumok között; valami olyan messzi és hosszú nevű városban szerezte több éven át, mint Zalaegerszeg vagy hasonló, az albumbeli képeken pedig kiránduló társaságok látszottak.

Reggelenként a mama ilyesmiket kérdezett tőlem: – Tagadjam meg az istent? – Mondtam neki, hogy ne tegye, mert akkor a plébános úr nem küld át többé titokban birkahúst. Aztán a mama írt egy olyan kérvényt, hogy a tanítóképzőben csak muszájból végezte el a kántorit is, ő nem reakciós, és lefeküdt. A kérvényt nem írta alá, mert nem tudta még, érvényes-e a válása, s az apám után kijáró nevet írja-e vagy a lánykorit. A keze még a régebbire állt, és reszketett egy kicsit. Erre én, az Éljen a békeharc! alá hajnaltájt odacirkalmaztam helyette: özv. II. Rákóczi Ferencné – egy díszalbumból éppen erről a fejedelemről olvastam. A mama sírt, amikor ezt meglátta, de nem vert meg, mi az hogy, még a fejemet is megsimogatta, tenyere érdes bőrébe ragadtak a hajszálaim. – Neked van igazad – mondta –, csak az a baj, hogy nincs több papírom. Én nem írhatok, staneclira, mint ezek a parasztok, a plébános úr meg nem ad több lapot, mert ő egy békepap, s ezek mindentől be vannak szarva.

Aztán a mama mégiscsak eladta a komódot, és vásárolt nekem egy pepita kiskabátot. – Most már meglátogathatod az apádat – mondta.

Rövidnadrág és pepita kiskabát volt tehát rajtam, amikor átmentem a púpos suszterékhez, megnézni magamat a régi tükrünkben, amit ugyancsak eladtunk nekik, egy; Görbe Imre nevű fiú pedig mindvégig jött utánam, és kacagott, miközben a mérlegházon át a suszterékhez mentem megnézetkedni. Úgy emlékeztem, a mérlegházban megmaradt néhány üvegtábla a hivatali kuckón, előbb ott akartam megnézni magamat, menet közben, de aztán nem nagyon mertem a Görbe Imre nevű fiú miatt, akivel farkast vadászni jártunk a téli temetőkertbe egyegy bottal, amiből csillag alakban szegek álltak ki, hogy az ordasok torkába nyomhassuk le, azok meg fennakadjanak rajta, és ez a fiú most mégis kacagott rajtam. Üvegtábla sem nagyon volt már a mérlegházban, helyükre újságpapírt ragasztottak a szerelmespárok, hogy ne lehessen belátni a kuckóba, ahol valamikor egy bajszos ember ült, és hosszú számoszlopokat írt, közben üvöltözött. Valaki azt mondta, rokonom volt az illető, de már nem él. Az ablakkeretbe most egy bajszos-pipás ember képe volt kifeszítve, nem is egyszer.

Görbe Imre azt kiabálta mögöttem: – Mégiscsak egy úrifiú vagy, hiába tagadod. Gyere, szedjünk verébtojást rántottának. – Arra gondoltam, megmondom neki, hogy Zápolya János erdélyi fejedelem és magyar király volt az ősapám, de aztán mégsem szóltam, mert ez a Görbe Imre még a román király arcképét is leköpte az osztályteremben a tanügyi reform után, pedig azelőtt azt mondta róla: az apja volt, hadifogságban halt meg, s csak azért fényképezték félprofilból, nem rendesen, mert arca másik felén kiütköztek már a skorbut fekete foltjai. A skorbut jó szó, gondoltam, majd használni fogom valamire. Azt is mondta, őt az apja után valójában Redzse Mihály Imrének kellene hogy hívják. Még jó, hogy nem hittem el.

Aztán az indulás előtti estén a mama útizsákot varrt nekem, pontosabban egy hímzett bársony párnahuzatra sodrott zsinórt szerelt, és hajnalban a nyakamba akasztotta. Nyakkendőt is kötött rám, az apám itt hagyott holmija közül, de annak egyfolytában kilógott a vékonyabbik szára a nadrágomból, még a sliccemen is kibújt, ha pisilni tipegtem a majorságudvarba, mert túl sötét volt még ahhoz, hogy egészen hátramenjek a kukoricatáblába. Az izgalomtól állandóan ki kellett mennem mégis, a felijesztett tyúkok meg körülálltak, miközben a dolgomat végeztem. Egy kendermagost végül sikerült becéloznom és eltalálnom a meleg sugárral, csakhogy a nyakkendőm vége is elázott, aztán ráfülledt az ágyékomra, miközben a lábam szára libabőrös volt a hajnali hidegtől, s nagyon rám fázott az egész.

Öt óra tájban házunk előtt megállt a teherautó, beültem a raktérbe a hordók közé, és Béni bácsi megkérdezte: – Elférsz, öcskös? – Megszoktam már a hordókat meg a krumpliszsákokat. Moldvába vagy hova jártak át borért nagy titokban, azaz egy hegyi faluban cserélték el a krumplit, amit aztán szekereken vittek át magukhoz a szőlősgazdák. A hordók egy része a mi szobánkban állt, rongyszőnyeggel letakarva, köztük a biedermeier komód. Otthon Béniék nemigen merték tartani. Néha annyi hordót gurítottak fel éjszaka, a magas tornácon át, be a szobánkba, hogy alig bírtam eljutni anyám mellé az ágyba.


Lakbér fejében rejtegettük a hordókat, mert Béni bácsi – vagy inkább a felesége – volt a házigazdánk, mióta Albert bácsiék falusi házából elköltöztünk.

Ünnepek táján és szombatonként megjelentek néhányan egy rózsaszín irrigátorcsővel, szívtak a hordókból, és vizet töltöttek beléjük, az érdes fadugó közben ott görgött a hordók hátán. Amikor leszívás közben már annyi bort nyeltek, hogy térdeltükból padlóig kókadt a homlokuk, én is bele-beleszippantottam az irrigátorcsőbe, csakhogy én két nyelés között mindig megtörtem a gumit, és lélegzetet vettem, mert elég okos voltam már ehhez. Nem volt könnyű munka, a kénes lé szárazra marta a szájpadlásomat, és egyszer a kredencben ébredtem fel, aminek a tetejéről azelőtt esernyővel ugráltam le, mint felszabadító katona és deszantalakulat. Az esernyőt apai nagyanyám felejtette nálunk, amikor rohanvást távozott, mert a kántortanító anyám azt kiáltotta neki: – Engem már nem érdekel, kivel izél a drágalátos fiacskája, de a bútort nem adom. Megszenvedtem érte.– Mióta a kredencet is eladtuk, a hordókról ugrálva gyakoroltam az ejtőernyőzést.

A mama meleg kézzel tolt fel a raktérbe, a hordók közé, és utánam szólt: – Nekem aztán nehogy panaszkodj. Szép kabátban jársz, és kolbászt is tettem neked a zsákba. Csak annyit mondj, ha netán mégis megkérdezi, de nem biztos, hogy kérdezi, mert ő már olyan, csak annyit mondj, hogy petefészekgyulladásom van. Értetted? Pe-te-fé-szek!

A kialvatlanságtól is be volt dugulva a fülem, az is lefoglalt, hogy helyet keressek magamnak az üres hordók, tele zsákok között, úgyhogy nem nagyon értettem, mi az a petefészek. Csak ültem egy zsákon, és nyomtak a krumplik. Arra gondoltam, hogy legutóbbi olvasmányom szerint a francia férfiakat mind egy szálig virágokról nevezik el – de milyen virág lehet akkor a Louis? , hogy jó lenne megtanulni franciául, vagy belgául legalább. De hogy? Nincs nekünk ahhoz elég pénzünk, soha nem tud csináltatni nekem anyám olyan parókát, amilyent La Fontaine visel a képein.

Aztán arra gondoltam, hogy meghalok. Összevissza verődtek a hordók a raktérben, kongtak és dübörögtek, és kék volt már tőlük a vállam, csupa por az új pepita zakóm. Azt hittem, úgy kanalaznak ki a nekivadult edények közül, akár a véres hurka langyos töltelékét, ami mindig kitüremkedik az ujjaik közül, miközben kéjesen markolásszák.

Nagyon élveztem én is. Felálltam a rázkódó raktérben, és kereszt alakban kétfelé feszített karjaimmal tartottam a hordókat, egyre azt mondogattam magamnak: mindvégig kitartom őket, elvégre apámhoz utazom, és útközben megedződött, megerősödött kezemmel majd úgy megszorítom a kezét, kiszökik a könnye.

Hevenyészett vállzsákomból eközben a zötykölődés minden holmimat kirázta: láttam rendre, hogy anyám váltásként női bugyogót csomagolt nekem, de volt ott egy sárga fésű és két rövid kolbászdarab, három kockacukor, sőt egy szelet margarin, papírszalvétában. Majd egy borotva csúszott elő és fordult le az egyik krumpliszsákról a porba, nem tudtam, ezt vajon vissza kell juttatnom apámnak, vagy ha nem, miért van ott. Talán csak nem hiszi anyám, hogy olyan messze megyek, megtámadnak és védekeznem kell? Egyszer átvágtam vele egy macska nyakát, és akkor a mama nagyon kiabált, kilátszottak a fogai mind: hogy csupa vér az egyetlen ruhám, és ne nyúlkáljak a felnőttek dolgaihoz. A végén már azt kiáltotta, hagyjam őt békén, ne gyötörjem én is, elege volt a férfiakból, az apja is őt verte meg, ha nem találta a szemüvegét. Ezt kiabálta, aztán hirtelen karjába kapott, hanyatt döntött az ágyon, én meg félmeztelenül kapálóztam – mert ez is este történt, a lámpa és a senyvedő nyers fa savanyú szagában, mint minálunk minden –, s addig mind rúgkapáltam, belevágtam lábamat az üveg éjjeliedénybe, az meg bugyután széttört, s éjfélkor anyám a nagyolló hegyével piszkálta ki talpamból a szilánkokat, mert nem akarta elszalasztani ezeket a parasztokat Sanyi doktorért, akivel hajdan – amikor még apámmal együtt ők voltak a falu intelligenciája – kijártak a zöldbe, flekkenezni; és sírva tértek vissza.

Úgyhogy nagyon élveztem a hordótartást a teherautóban, és pont úgy szidtam a rossz utakat, akár egy igazi férfi. És azt is nagyon élveztem, hogy teli torokból káromkodhatok, a pap bácsi nem fogja kivágni a nyelvemet. Úgy zörgött, dübörgött minden a kocsiban, hogy az Isten maga sem hallotta volna meg, amit mondok. Igaz, anyám szerint a békepapok már nem vagdoshatják ki a káromkodó gyermekek nyelvét, őket nem is hallja az Isten, a kántortanítónőket még annyira sem. Ezért aztán az én úrilány anyám is egyvégtében káromkodott, a komód és a mosdóállvány között kerengve, ide-oda verődve éjszakánként, mióta felmondtak neki. Imádkozás helyett kérvényírással töltötte az éjszakáit, s közben a falubeli legények, de főleg az özvegyemberek be-bekopogtak az ablakon, hogy fogadja-e őket, amitől anyám megint csak sírt vagy káromkodott a komódra, aztán a helyére állított mosdóállványra dőlve. Azok odakintről, térdig hóból azt mondogatták, ne hordja olyan magasan az orrát, maga papkurva, két kiló színhúst hoztam magának, meg friss kenyeret, az édesanyám sütötte. Kicsi gyerekem van, szipogta anyám, és a politúrozott komódra, később a mosdó zöld olajfestékére preckelt a könnye, árva gyermekem van, és ezek sem beszélnének így, ha velük inna az a gazember férjem, és el nem kobozzák a vadászpuskáját ezek a senkik. – Olyan halkan motyogta ezt, hogy egy ízben én kiabáltam kifelé az ablakon, mintha franciából fordítanám: – Elvették az apu vadászpuskáját, hogy kitisztítsák, de ha megjön, majd mind seggbe lövi magukat. Feküdj le, anyu – mondtam neki –, elijesztettem innen ezeket a parasztokat.

Ezek a hordók meg úgy hengeredtek rám mindenfelől, hogy két apám legyen, azok is alig tudták volna megtartani őket a helyükön. Még a barna komódban találtam egyszer egy könyvet, amiben a nőkről meg a férfiakról írtak, és a nőkben mindig fejjel lefelé lógtak a csecsemők, na, abban a könyvben volt szerintem olyan meleg, és bíbor tulakodásban ott láttam úgy a később megszülető kisdedeket – ilyesminek éreztem magam a hordókat tartva, síkosra izzadva, mintha görcsben vonagló izmok akarnának kilökni valahova.

Aztán valóban megálltunk, fölcsapták hátul a ponyvát, kimászhattam.

– Köszönj mindenkinek, fiam, nem tudhatod, melyik az apád – mondta Béni úr, amint napvilágra értem.

Ott volt a mocsár és a nádas, fehér lepedék lengett a vízszemek szélein, ingott a nád. A magas földútról néztem, arcomba lógott még a gépkocsi ponyvája, és fáradtolajszaga volt, majd lesimította a por egy részét az új pepita zakómról, miközben kibújtam alóla, zörgő holmimmal leugrottam a száraz útra, és megsajdult talpamban az üvegbili szilánkjának a helye.

– Hojszra menj, ne csára – mondta Béni úr, és hátamra csapott a cefreszagú kezével. Kicsi volt még a talpam, nem tartott eléggé, nekiestem a kocsipalánknak, és megsajdult a szemöldököm, pepita kiskabátomra horgas nyomot préselt a kallantyú.

– Köszönöm – mondtam Béni úrnak, és odanyújtottam neki poros kis kezemet, lerágott körmű, hidegen izzadó ujjaimmal. Megdöbbent tőle, s attól, amit aztán mondtam, még inkább:

– Ejtse már útba a nagybátyja börtönét, Béni bácsi. Tudom, hogy független Erdélyt akart, azért ültették le. Magát egy hordó borért még oda is beengednék.

Lelkes dühömben a hordók között mindvégig ilyesféle mondatokra készültem, és nem is mondtam egyebet, mint amit ők összebeszéltek, miután irrigátorcsövön leszívták a bort a szobánkban poshadó hordókból, végül meg az ágyamba dőltek, és hortyogva fújták szanaszét a bajuszukat, amit a hadifogságból hazatérve csakis azért növesztettek, hogy községházi gyűlések eló’tt, a kuglipályán ne tévesszék össze őket a messziről szalajtott szőrtelen aktivistákkal, vagy hogy idejében fennakadjon rajta a könnyük, ne sózzák agyon a borukat, amikor egy régi himnuszt énekelnek, református zsoltároskönyvből. Miközben ők olyan katolikusak, péntekre vagy böjtös napokra még a fazekak zománcából is kifőzik előbb a zsírt, ha nem telik külön böjtös edényre nekik.

– Itt lemész – mondta Béni úr már sokkal csendesebben –, át a nádason, el a barakkok mellett, s már ott is vagy a keményítőgyárnál, ha éppen nem lőnek... Lehet, hogy ott találod az apádat. Aztán, ha megint elcsámborgott volna valamerre, mi holnap hajnaltájt jövünk visszafelé, megállunk egy percre. Egyedül gyere ki az útra. Nehogy nyakunkra hozd a milicistákat, öcsi. Ülj le erre a kilométerkőre. Rágyújthatsz egy szivarra is, hogy jobban lássunk.

Ott álltam a száraz agyagúton, s még a falu nevét sem tudtam pontosan – mármint hogy eltörölték-e előle a „Szent”-et, mert errefelé minden falunév ezzel kezdődött –, a település meg kiterítkezett a völgy túlsó oldalán, valahogy úgy, mint egy körhinta a templomtoronyra akasztva: már-már szabályos kör alakban lebegett a reggeli ködben, elfolyva-kenődve a szélein. A magas útról nézve alattam hevert az épülő új gyártelep a régi helyén, szerteszórva: csövek, gerendák, egyebek, akár egy óriási marokkójátékban.

Korán volt még, alig néhány teherkocsi zötykölődött el előttem, rakterükből szállt a máshonnan idehurcolt por, de egyetlen gyerek sem szállt ki belőlük, s felmondhattam volna magamnak a Toldi hat énekét, mire annyira emelkedett a nap, hogy alkalmasnak találtam az időt, s elindultam lefelé. Kakukkfűszaga lett a nadrágomnak, miközben lecsúsztam a töltésen, mert kezemmel az új pepita zakómat védtem, derékig felgyűrve. Végül elérten a szittyós lapályt, buzogánynádakat toltam el az arcom elől, ettől felcsipogtak a rigók vagy másvalami madarak. A nád közt melegebb volt, és olyan langy pinceszag, amiben minden megtörténhet. Arra gondoltam, biztosan itt ásták el a juhtúrót meg egyebeket a kulákok, nehogy elrekvirálják tőlük, attól lehet ez a szag.

Később egy vízisiklót bámultam az egyik vízszemben: kecses kis halálfejét magasba tartva úszott szembe velem, lágyan rajzolta kígyóvonalait a felszín alatt. Az ösvényen leguggolva néztem, s közben kiszedtem díványpárna-zsákomból a kenyeret, elmajszoltam egy-egy falatot, majd beköptem a vízbe, amilyen messzire bírtam, de a kis sikló nem evett belőle. Darab kolbászt is haraptam, s közben azt gondoltam, hogy megmutatom majd apámnak a letört fogaimat, látszani fog köztük a kolbász is, s akkor majd elhiszi, hogy reggeliztem, tele nálunk az asztal, csak éppen a mamának van valamilyen gyulladása, amitől nem tud enni. Anyám szerint a háború alatt született gyerekek foga mind rossz, mert terhességük alatt gyengén táplálkoztak a nők, akikben fejjel lefelé csüngtek a magzatok, kevés foszfor és vitamin volt az ételükben. Én még azt hittem akkor, hogy foszfor csak a gyufába kell.

Guggoltam a nádasban, majszoltam és köpködtem és gondolkodtam, amíg kurtára nem fogta árnyékomat a nap. Úgy ment felfelé, mintha toronyra mászna, hogy megjavítsa és újraaranyozza a keresztet. Volt nálunk egy ilyen paraszt. A kis sikló eközben beindázott a nádtövek közé, békák bukkantak fel a helyén, rücskös háttal lengtek a vízen. Eljött az idő, láttam.  

Végül mégiscsak elindultam a barakkok felé.

A barakkok lapos kátrányfedelén meg ott feküdtek a meztelen nők, szanaszét vetett lábakkal. Aludtak. Csöcsük kétfelé omlott, és beléjük sütött a nap, lágy göröngyöket mutatott ki combjuk belső felén, és sötétlő vagy bíbor színeket. Túlságosan sokan hevertek a tetőn, és kétszer annyi lábuk volt. Oldalra ejtett talpuk fehérlett.

Kifehéredett, sós ösvény volt az is, amin feléjük mentem, pepita kiskabátban. Borzongatóan verte az alja csóré combomat, pedig meleg volt már, csakhogy túl hosszú volt nekem a zakó, vagy én voltam még túlságosan kis gyerek. Odahaza, a ministránsing csipkéibe is mindegyre beleakadt a cipőm sarkán elfordult patkó, szinte ráestem az oltárra, amikor jobb oldaláról a balra vittem át a misekönyvet. Ezek a nők meg éppen úgy szét voltak nyitva itt, mint otthon egy-egy misekönyv, és én is eléggé akadozva léptem.

– Apádat keresed, pucika? – szólt le az egyik.

– Az én édesapám mérnök– kiáltottam fel neki.

– Csak csöndesen, fiú, éjjeli műszakosak voltak a lányok  – mondta lágyan.

Egészen nagydarab asszony volt, lábait felcsapva fordult hasra a tetőn, rúgkapálva csúszott le az ereszig, roszogott húsa a kátránypapíron, és villogtatta combjai között az ismeretlen sötétséget. Egy ideig az ereszen himbálózott, sőt két karkihúzást is végzett, amitől szinte beverték fogait a felcsapódó keblei, s azt hittem, lefolyik róla az egész nehéz hús, de aztán talpára zökkent a sóderon, és mosolygott. Rengeteg sok foga volt.

– Lesz itt népünnepély – mondta, és megint szétcsúszott ajka vastag fogain. – Nagyon vártunk, fiúka. Lőhetsz is. Hallod?

Valóban, lövések pukkantak a hátam mögött, csak éppen én nem hallottam mindeddig, mert őt néztem, zúgott tőle a fülem, és még elszaladni sem mertem. Mellrengetve jött felém teli talpain, szinte hogy legázoljon, és kerek hasán a fodrokban rángott a köldöke.

– Ne félj már – mondta. – A műkedvelő színjátszók lűdözik a verebeket. A pártbizottságnak azt mondják: próbálnak. Megsimogathatom a fejedet?

Most már egészen közel ért, orromhoz ütődött, vagy szinte a kőszerű melle, nagy kezét fejemre tette, amitől a csontom is nyomban átforrósodott, aztán lennebb húzta, simogatásszerűen, arcomra csúszott a tenyere, le az államig, és éppen egy pattanást szorított meg, ahogy csücsörire fogta az ajkaimat, de se nem sziszegtem, se nem szóltam, hogy fáj. Nem fájt olyan nagyon. Pedig nekem mindig eleredt a könnyem, ha a tükör előtt egymagam próbáltam kinyomni a pattanásaimat.

Csakhogy neki egyszerre elindultak a könnyei, de úgy, mintha elromlott vízcsapból csurognának le egy puszta téglafalon, hidegen. Széles, kemény arcán vésetszerű kis ráncok voltak, azokban csurgott, némelyikben megült. Ezek csillogtak.

– Na jó – mondta, és megrázta a fejét, amitől szertepreckeltek a nedvei, el is tűntek. – Majd felköltöm a lányokat, ha kialudtak magukat, hogy lássanak. Rácsos tésztát is sütnek neked, sztálinvajjal. Lekvárral, kisfiam.

– A mama mindent pakolt – mondtam, s előhúztam hasamra a díványpárnából szabott zsákomat. – Nem szabad elfogadnom semmit.

– Na jó – mondta ismét. – Várj, amíg magamra kapok valamit. Nem vagyok én papkurva. Igazán nem az vagyok.

Vékonyak meg gyöngék voltak a lábaim, biztosan a sok szobában olvasástól, le is ültem megint, most egy oldalára döntött talicskára, amibe beleszáradt a malter, és megreccsent kis súlyomtól, pergett-szotyogott benne mindvégig, amíg rajta kellett ülnöm, és nagyon illetlennek éreztem a hangját magam alatt. Próbáltam lefogni remegő térdemet, de csak a kezem izzadt rá,  olyannyira, hogy egyszer csak lecsusszant róla, s majdnem belevertem államat a térdembe.

Nagyon síkos volt errefelé minden. Anyámnak mindig azt mondtam, ha be akart állítani a lavórba, hogy nem koszos, csak árnyékos a térdem, most meg tényleg az volt, oldalról sütött a nap.

– Előre indulj – harsogta mögöttem az asszony, de nem olyan hangosan, hogy fölröppent volna tőle a sármány.

Ez a madár imént szállt le egy nádszálra, rákapott a szemem. még a nevét is tudtam, és vele ingtam föl-alá, ő nádon, én térdemre támaszkodva, a talicska oldalán.

– Nyomás! Éljen a békeharc! – mondta az asszony, s már el is indult előttem szortyogó bakancsban, néztem a fara két szögletes félgömbje közé gyűrődött kék kezeslábast, melynek szára lent, bokája fölött csapkodta visszeres lába szárát, és arcomba vert a nád. Mikor kiértünk a gyárudvarra, már csikorgott alattunk a murva, a zuvat, kis porpamacsokat vertünk fel siettünkben, úgy loholtunk a kapusház felé, a telep túlsó fertályába, ahol már állt a védő betonkerítés, a falu felé néző külső oldalán festett választási jelszavakkal és a Nap jelével. A kapusházban telefon berregett, s egy kis ember azt mondta a kagylóba, nyálas kenyérmorzsákat köpködve belé:

– A hordókkal itt sem lesz semmi baj, csakis a verebekkel.

Valóban, itt még annál is több volt a veréb, mint a nádasban: a löttyedten terpeszkedő malátásmedencék beton mellvédjén zabáltak, és a régi hordógyár eresze alá, a cserepek közé is hazacsapódtak, rázták a szárnyukat.

Kalapálástól süket földművesek bontották a régi hordógyárat annak meglazult cserepei alól is verébfészkek tépése lógott, a tető meg csupa keresztléc meg kormos gerenda volt, nem is, tudtam, a szekercés munkásokat a lécek árnyéka vagy éppenséggel a korma csíkozta-e be? Fura egy matrózok voltak ezek a parasztok, ilyenekről egy könyvet sem olvastam. De hát én akkor a malátát is egy cukorka nevében hallottam csupán; egyszer ettem is olyant, enyhén keserű íze volt, bár talán csak azért, mert Sanyi doktor hozta. Ő is rávert anyám hátára, biztosan kocogott pecsétgyűrűje a sovány lapockacsonton, csak én nem hallottam. – Túlságosan kiszolgáltad úri barátomat – mondta –, az a baj. Magadra vess.

– Tanár úr – mondta az asszony a kapusnak –, kiáltson már ki a mérnök elvtárs után – s azzal csak odabökött az új csarnok felé.

– Kiáltson maga – mondta a kapus. – Magának biztosan idejön.

– Itt a gyerek! – szólt rá az asszony, és rengve előbb lépett egyet. – Nem venné ki jól magát, ha én is megjátszanám a nagyságát.

– Hát nem is – felelte a kapus, és lezöttyent a házikója magas küszöbéről. – Te vagy az?

– Én – mondtam. Ez én vagyok. De azért ne tessék....

– Anyád küldött?

Mire megfelelhettem volna, az asszony hátat fordított nekünk, és csöndesen elindult visszafelé, át a sivár gyárudvaron, az állványok irányában, s még azokon is túlra, a barakkokhoz; úgy képzeltem, már a kis nádasban leveti ruháit, velük integet, meztelenül, a társnőinek. Innen, a kapusház padjáról nézve, szörnyen zsúfolt volt a terep, félig lebontott és félig felépült épületek halmaza: emitt ledobott gerendák, lécek és verébfiókák a porban, amott téglarakások és megint csak gerendák, amiket magasba akartak felvonni bricsesznadrágos, csizmás segédmunkások, félcipőjükben el-elbicsakló sörivók. És olyan szépen sütött a nap, igazán! Külön-külön látszottak a tárgyak, és az árnyékuk is.

Az asszony egyre kisebb lett, távolodva. Rá kellett volna kiáltanom, hogy vegyen fel védősisakot, ha nem, agyonütik az omló állványok, de csak az árnyékuk esett rá.

Elhalkulva ültem a kispadon, a kapusház átmelegedett bádogcsatornájának dőlve, eltakarta térdemet a pepita kiskabát. Egyszerre mintha Béni bácsit láttam volna felém rohanni, bajszos szájában egy piros almával fújtatott ki a nádból a napverte murvára. Azt akarta, hogy elrejtsem az almát, de ezt éppen amiatt nem tudta elmondani, csak morgott, s ettől felfújódott az arca, szertemeredtek a sörtéi. Úgy volt, hogy Moldvában jól ment a pityóka, áldomást is ittak rá a kicsillagozott sötétségben, valami hideg hágón, de amikor szekerükről a szénából elcsent egy szem almát, azok a parasztok botra kaptak, megkergették. Szélfútta nadrágjában idáig futott, s délre válva a nap, megizzadt a csizmája, folyt le szárán az olvadt hóharmat. – Nem is volt püspök az apám – lihegte a piros alma mögül. – Ne lőjenek!

– Öcsi – mondta felettem a kis kapus, és rám tette a kezét, gyűrögette a pepita zakóm válltömését –, öcsi, apád most lapátolja ki a fűtő maradékát a kazán alól, merthogy ő küldte be. Várnod kell még. Menj be hozzám, ott elaludhatsz.

– Nem – mondtam , nem, aludtam.

– Akkor elviszlek lőni.

Elmentünk lőni. A nádas egyik beszögellésében két bajuszos és két csóré arcú férfi meg a kőmellű asszony hasalt, nagy csomó sörösüveg mögött, flóbertpuskával, és nagyokat kacagtak. Ők voltak a műkedvelő színjátszó csoport. Azt mondták, illetve visították éppen, hogy Tell Vilmost játsszák, csak éppen nem lehet almát kapni ezen a hideg vidéken, bár amúgy se lenne egyetlen árva gyerekük, akit alája állítsanak. Hasmánt fekvésből próbáltak lőni mostanig, ebből a helyzetükből hengeredtek el kacagtukban, nem is találták el a verebeket, amiket a rajzolt céltábla mögött céloztak. A sármány is békén ingott tőlük a nádon, csak a fejét kapta fel néha, amikor eldurrant egy puska, olyan hanggal, mintha nagy nedves szájjal csettintene valaki.

– Gyűjj már, fióca – mondta az egyik bajusztalan , hasalj, kushadj, és lőj, amíg apád máshol kilövi magát.

– Nana! – herrent rá a kőmellű no. – Ez még gyerek. Hiába voltam csóré, elég volt neki a rövidnadrág. Gyere, lőj, öcsi.

Reszketett kezem a puskán, talán mert túlságosan nehéz volt. Igaz, előbb megpróbáltam könnyedén magam elé lendíteni, mint egy Winnetou, de szinte kiakadt tőle a karom, még tartani is nehezen bírtam. Hosszú egy fegyver volt, alig értem el jobb kézzel a ravaszát, amikor végre-valahára a vállamhoz igazítottam. Egyszerre megértettem, mire mondták azt a nagyok: – Ehhez még nőnöd kell, öcsi , aztán általában kiküldtek a szobából, s ők odabent röhögtek valamin, én meg fáztam a tornácon vagy túlságosan melegem volt, évszaktól függően. Olyankor is egy puskára gondoltam, és egy ilyen alkalommal vágtam el borotvával a macska nyakát.

A faluban majd mindenik fiúnak volt fegyvere, egyikük csúcsos báránybőr kucsmája alatt, a kopaszra nyírt feje búbján viselt egy revolvert. Minden pajtabontáskor előkerült néhány, olajos rongyba csavarva, aztán ha ez kitudódott, megteltek velük a budik. Én éppen arra gondoltam ott, hason fekve a gyári porban, vajon ezek a puskák is a hordógyár teteje alól bukkantak-e elő? Nekünk nem volt saját házunk, amit lebontsanak, így aztán nekem se jutott fegyver, pedig nagyon kellett volna. Jó dolgokat csinálhattam volna vele, s farkasok után sem csillagszeges botokkal jártam volna a temetőkertben, ahol egyetlen rokonom se feküdt.

Éreztem, hogy fejemre nehezedik egy kéz, akár egy ellopott forró rohamsisak; úgy látszik, ezen a környéken mindannyian a hajamat akarták megsimogatni, beletörölték a koszukat, vagy  laposra simították volna a koponyámat, hogy megálljon rajta Tell Vilmos almája, ha mégis szert tesznek rá végül.

– Én is izgultam elsőre – mondta az egyik férfi, de a puskatusra meredve nem láttam, melyik, amúgy sem tudtam volna megkülönböztetni őket egymástól. – Aztán belejöttem – folytatta. – A háború előtt sok volt itt a vad, nem ijesztették el még őket. Azóta már azokból is határokon túlra futott az okosabbja, ahol nem volt annyi állóharc, mert ők azt nem bírják. A vadaknak több az eszük vagy jobb az ösztönük. – Ez nyilván nem nekem szólt már, hanem a többieknek, akik csendesen szuszogták ki magukból a sörszagot. – Az emberekért nem kár, mint kiderült; úgyis csak a butája vagy a hőse halt bele, de a vadakat még sajnálni is lehet. Olyan szépek, le kell hogy lője az ember, hanem soha nem látja őket többé. Meg kell állítani őket, szegényeket, végleg, mint a nőket is.

– Hát azért nem túlságosan sokat lőttél magadnak, jegyzőkém – mondta egy másik, s a nő kacagott hozzá, de úgy, mintha fémpénzek csörögnének a torkában. – Neked is szarvak a trófeáid.

– Mert mindig csak azzal a mocskos szájával mondta, hogy pukk-pukk – nevetett a nő. – Azért puskáztátok el ti az összes háborútokat. Meg a feleségeiteket. Mert csak a levegőbe lőttetek.

– Az meg vissza – hallatszott egy vastag hang.

– Túl sok brómot tettek a teátokba, postafőnök úr, az a baj – mondta a nő.

– Beléd azért mindenki beléd talált.

– Ide figyelj – mondta a férfi, aki rajtam tartotta a kezét, és hangja remegését a karomon át is éreztem. – Amelyik férfi egyszer messze ment a háztól, annak aztán egy nő már nem elég. Ha túlságosan sokáig nem látott egyet sem, azután már... Azután már minden megtörténhet vele, és minden mindegy neki. Kérdezd meg hajnaltájt egyszer ennek a küsdeg gyereknek az édes apukáját. Az is túl sokat látott ahhoz, hogy egyvalami mellett megmaradjon. Na, öcsi, lődd le a madaradat, és menj a jó francba, az édesapádhoz. A sármányra kellett céloznom, amelyik engem nézett, miközben a kis nádasban bolyongtam, s talán még azután is, csak én nem vettem észre a sok más látnivalótól meg ezektől a furcsa tisztviselőktől.

– Oda süsd! – mondta egyikük, akinek csupasz képe lehetett, mert nem sípolt át bajuszán a szó. – Számolok neked. Egy-kéthá-négy! Mint a tánciskolában. Akkor lődd meg, amikor visszaér a holtpontra – s egy gazdátlan kéz, puskámmal párhuzamosan kimeredve, mutatta előttem a föl-le ingó nádszálat, gyönge ívén a sármányt.

A vájatot meg a célgömböt néztem a puskán, ahogyan tanították, és éppen a kilométerkőre láttam odafent, a magasúton, ahova nekem hajnaltájban majd ki kell ülnöm, ha nem sikerül megmaradni apámnál a vakációra, aztán visszavisznek görgő hordók között egy teherkocsin. Ezek a férfiak meg mintha boroshordók hátán hengeregtek volna mindahányan, mint otthon a fadugók.

– Lőhetem a lámpát? – kérdeztem kicsi hangon.

Délre járhatott már, de az átépülő, szertehányt gyártelep szélein, a nádason túl, úgy a női barakkok körül, mögött vagy előtt még égtek a lámpák a sebtében lecsonkolt élőfa-törzsekre szögelve, mögöttük meg ott pöffeszkedett valami széles és hoszszú kék, belelegyeztek a villanypóznának kinevezett jegenyéken újrahajtott ágak a felfújt égbe.

– Én fizetem – mondta a nő. – Vendégem vagy, öcsi. Suvassz oda egyet, hadd folyjon ki az okosok szeme.

Minden ingott körülöttem, mintha szélben száradó lakodalmas lepedőkre rajzolták volna még a göcsös fákat is odatúl, de azért eltaláltam, és kialudt a lámpa. Valahogy úgy, mintha ijedtemben csettintettem volna, mert lenyeltem egy svábbogarat, s közben véletlenül kifújtam a lámpát, anyám meg felvisít. Nem, is esett túlságosan jól, talán az izgalom miatt.

– Na, így kell spórolni a villannyal, urak – mondta mellettem nagyon halkan a kőmellű nő, és kitörölte szememből a verítéket, megint rajtam csúszott a tenyere. – Ezért biztosan megdicsérik magukat. Az enyém vagy, öcsi. Nagyon kellettél már nekünk.

– Maga fizeti – mondta valaki férfi.

Ez a fiú minden pénzt megér – mondta a nő, s közben a hajamat matatta.

– Szűzkéz!

Ekkor már álltam, és láttam is, ki mondta. Vadászkalapja volt.

– No, főfőjegyzőkém! – Az asszony is állt már teli talpán, katonabakancsával túrta a port előbbi fekhelyén, elsöpörte a két melle nyomát.

A férfiak tényleg négyen voltak, ültek meg feküdtek, s nem tudtam, melyikükhöz szól; alulról nézve – mert még alkomban is kicsi voltam – fodrosan feltüremkedtek ajkai az ínye fölött, az meg olyan rózsaszínű volt nekem, mint amilyent még a barakk tetején láttam meg benne, csak éppen másutt. – Fogadunk? – kérdezte.

– Maga állja? – kérdezték tőle.

– Én már annyit kiálltam, jóllakhatna a felével. Mondtam, hogy fizetőnadrágomban vagyok.

Most aztán megijedtem: mert nem a vadászkalapos állt fel, hogy kezet nyújtson a fogadásra – az zöld kalapja alatt acélszürke öltönyben és vörös nyakkendősen ült tovább a földön, még vigyorgott is –, hanem egy kurta férfi. Nem rá számítottam. Benyúlt két vastag combja közé, eligazította a nadrágját vagy mit, aztán csak nézte a markát, elég hosszan még ahhoz is, hogy beboruljon fölötte az ég, és feltöltse esővel a tenyerét. Úgyis az volt az érzésem, hogy meg akarja mosni a feszesen piros arcát. A többiek viszont mintha biztonságos ernyők alatt napoztak volna: hallgattak. Csak hát egyetlen légy sem volt a környéken, hogy a csendet érzékelhetővé is tegye. A legyek mind a malátásmedencékhez húzódtak, ott csípték a lovakat. Talán még a fáradtan lecsüccsent gazdákat is megmásztak.

Igen ám, de ezek hirtelen elkezdték ott nekem lűdözni a lámpákat – előbb a vaskos, elcsapott jegyző feküdt neki, végül mindahányan , az én kis karomat meg szorongatta a nő, miközben épp arra gondoltam, milyen jó, hogy mégiscsak van anyám valahol, meg még az apám is eljöhet, ha idejében kiszedik a fűtőt a kazán alól, ahogy a portás mondta. A messzeségben pedig szilánkká spriccolva szálltak szanaszét a lámpaburák, mint egykor az élő fák virágpora, de nem ért el hozzánk a pukkanásuk hangja, csak a puskák ínyenc csettintgetése hallatszott.

– Mi most fussunk – suttogta mellettem a nő.

Mire ezt kimondta, már festett fejek tolakodtak ki a nádból, úgy térdmagasságban, a láthatatlanul fütyörésző puskagolyók röppályája alól. A barakkokban álmukból felriasztott, félig felöltözött nők voltak, néhányuknak a melle rengett alá, meztelen bimbójával, valami sebtében felrántott loknis szoknya felett – ezek aztán később a gumicsizmában fehérre pállott talpukat maguk után villantva szaladtak elő, bár ezt csupán Béni bácsi és a sofőr láthatta volna a magasútról, ha még napvilágnál érkeznek vissza a borukkal , másoknak meg katonablúz vagy kockás férfiing alól látszott ki a hasa s annál alább a gyöngyöző szőrzete, de ezek is úgy felcsapták két karjukat, amikor szemberohantak velünk, hogy közben bizonyára azért imádkoztak a kék ég fölött dekkoló istenükhöz, lenne harmadik kezük, amelyikkel eltakarják magukat, mert – ahogy anyám mondta – a szemérmetlenség önveszélyes, s mindenki meghal, aki kitakarta magát egyszer valakinek.

Ezeknek meg olyan nyilvánosan váltották egymást a futó csóré combjaik, akár egy falusi moziban az elszakadó filmen: mozdulatokra tépetten és lelassulva, mégis fenyegetően. A filmeken akkoriban még lovak látszottak csupán, és főleg tankok persze. Ám a félig meztelen nők – akár egy-egy derékba vágott dáma a kártyán, önmaga tükreként – valóban lelassították ijedt futásukat, mintha a mama üzent volna nekik valamit hirtelen. De amint rájöttek, hogy nem rájuk lőnek, hanem tömegszállásuk fölé, valami buta célra, keblüket ugratva, csurdé lábukat fénybe felrúgva rohamra indultak a nádasból értetlen félelmükben – aztán egyszerre minden megmeredt.

A nádas széli téren megálltak a nők, remegő keblük lassan elcsitult, a megtorpant lendülettől a lágy talajba túrt a lábuk ujja, és ott feküdtek velük szemben a puskás férfiak, akik véresre lőhettek volna őket. Egyik tábor sem értett semmit, csak nézte a másikat, és kínjában nevetni próbált, magyarul.

Ebben a dermedt, kimeredt képben kezdtünk el szaladni ketten, a nő meg én. Markolta a karomat, hogy sajogva ugrált a csontomon minden összeszedett kis izmom, én meg a munkanadrágja zsebébe kapaszkodva szaladtam mellette, ki a feltúrt gyártelepi murvára, s közben éreztem, ahogy egymásra tűrődnek derekán a hurkák. Biztosan a sok rárakódott cementpor is síkossá vált rajta, hiszen izzadt is, az én kezemből szintén rákenődött a veríték.

– Ezt jól megcsináltad nekünk – lihegte. – De most lassan járj ám. Nem futunk most. Semmi közünk hozzá.

Úgyhogy sétáltunk, akár egy kisvárosi parkban, amilyenbe egyszer engem is elvitt a mama, amikor valamelyik kérvényét beadta, és két órán át vártam rá. Mosolygó férfival jött vissza, az kezet csókolt neki a bajáratnál, a mama pedig nézte a keze fejére hajló lila kopaszságot, de szerencsére nem simogatta meg.

– Ide figyelj, reám, öcsi – szuszogta mellettem a nő, mintha még mindig menekültünk volna. – Nem akad más, akitől ezt megtanuld. Ezeket a lányokat halomra lőhetik, fáj tőle az izéjük meg a könyökük. Jó nyilvánosházból való úrilányok ezek, csak aztán felszabadították őket. Az ordasabb lányokat levitték közmunkára a Csatornához. Attól koldul az is. Örvendhetett, aki ilyen elit helyre került, mint ez itt, most meg be vannak ijedve, hogy a haverinák után menesztik őket, csak mert célba lő egy műkedvelő színjátszó csoport. Csupa főjegyző meg kirugdalt entellektuel az egész vidéken. A Teli Vilmos Nő- és Lőegylet. Csakhogy senki nem talál bele semmibe.

Ekkor már újra sírt, vedlő hernyókként másztak le arcán a könnyek, rajta hagyták a nyomukat, és már megint a kezemet fogta.

– Tudod azt te, öcsi – hüppögte –, hogy hozzánk Gyergyószentmiklósra még Budapestről is lejártak a jobb urak? Most meg egy kátránytetőn napozunk. Na, ez a hazánk. Te meg légy férfi: menj a jó francba, tényleg. Ne nézd végig aput... Látod?

A lövöldözésre, ami az imént épp elcsitult, három férfi rohant ki a félkész keményítőgyárból, fenyőágmintás kovásznai posztóból szabott hosszú zakójuk tele volt súlyos holmikkal – amolyan betyárbútorral –, alig-alig bírt lebegni utánuk, lehet, hogy nem is akart, mert már fáradt kabát volt. Egyikük, a harmadik, saját combja felé fintorodva, fájdalmasan odakapott, amikor mégiscsak visszacsapódott rá a lengő hacuka, meg is állt egy butuska pillanatra, aztán mélyen benyúlva egy revolvert vett ki a zsebéből – hogy ezek is miért nem a fejükön hordják, mint az osztálytársam a kucsmája alatt? –, na, azt kezébe fogta, jól belekapaszkodott, és végre könnyed léptekkel futott tovább, mintha a részletekben felzabált őzeket utánozta volna holtukban. Kék nyakkendője volt, az lobogott utána. Döngött a csizmája.

Hármójuk közül egyiküknek sem volt fehér sisakja, mint a mérnököknek, nem is pantallóban jártak, mégis úgy néztek ki, mintha ők lennének itt a telep intelligenciája. A műkedvelő lőteret is sásfal választotta el a gyárudvartól, amögött tűntek el tehát, a késes szálak meg összecsapódtak utánuk, és bólogattak nekik a nádbuzogányok. Olyan szép volt az egész! Az ég is ragyogott felettünk, legszebbik kék nyári ruhájában.

Na, aztán a három úr után kijött a negyedik is az épülő csarnok félig falazott főbejáratán, ennek üres volt a marka és roggyant a nadrágja, de csak egy kicsit. A szeme meg vöröslött, mint az angóranyúlé. Magas, fekete embernek látszott amott, de azért nem túlságosan nagynak, a főbejárat hideg malterszagot árasztó sötétjével a hajlott alakja mögött. Kezében mégiscsak tarthatott valamit, mert derekát reumatikus lassúsággal elfacsarva, hogy kicsurrant volna belőle a lé, ha ő netán valami gyümölcs, hátrafelé nyulánkozott, és a mögötte vöröslő téglarakásra tett valamit. Kicsi tárgyacska lehetett, mint egy puskagolyó vagy ceruzacsonk. Végül elindult a másik három futó nyomában, a visítás felé. Merthogy akkor már visítottak ott, a nádfüggöny mögött a jó házból való lányok, a műkedvelő színészek, és a sármány is elszállt, úgy láttam. Ez a görnyedt ember meg mindegyre visszanézett, mintha nyomait keresné a kavicsokon, és iskolás cikcakkokkal a szélein rányílt néhány fekete gyárablak helye, párkányuk alól felbukkant egy-egy valódi emberfej, ő meg lefelé fordított tenyérrel integetett nekik, mire a fejek visszasüllyedtek a mellvértjük alá, tovább szitált rájuk a bontott hordógyár pora.

– Most hagyd az apádat – szólalt meg a nő, aztán egyszerre elkáromkodta magát, még az anyámat is belekeverte, s nekem az jutott eszembe, erre mondják, hogy beleártja magát, és közben örökzöld tűleveleket láttam a szemem előtt, pedig nem is voltak. Éppen elkezdtek kinőni szanaszét a levegőben. – Mindjárt lehúzzák a függönyt a műkedvelőknek. Ezek még egy zaftos nőt... egy nőért sem tudnak eléggé lelkesedni, öcsi, pedig mindent feldobtam nekik. Egy nőt sem tudnak eltrafálni a hülye puskájukkal, nemhogy egy embert. Azt kapják hát, amit érdemelnek. Túl sok bróm volt a teájukban, de azért rám is rám vallanak, ha a töküket verik. Téged a tanár úrra hagylak.

       – És feketére nyílt szájjal elkiáltotta magát: – Tamás! Másodszorra is leültem a kapusház előtti – vagy mögötti – fapadra, azon nyomban belém ment belőle egy szálka, de én csak ültem csendesen. A rikoltásra előjött a kapus, talpig barnában – a haja, a kis Hitler-bajsza meg a ruhája mind barna volt –, de tetőtől talpig sem sok látszott belőle, amilyen apróka volt.

– Irtó másnapos vagyok, tanár úr – mondta neki az asszony.

– Én sem fogom így kibírni. Utálom, hogy izzadok. Azt hiszik majd, hogy félek. Ez egy érzés, nem igaz? Attól beszélek annyit. De félek, hogy megizélnek, pedig kurva vagyok.

A kis kapus leengedte a szája elé kapott kezét – eddig úgy tartotta, mintha fogpiszkálóját takarta volna el egy ünnepi ebéd után –, le a nő válla és nyaka közé, abba a meleg hajlatba. Úgy látszik, itt ez a szokás, gondoltam: megérintik és fogdossák egymást az emberek. A nő oldalt döntötte a fejét, rá a kapus kicsi kezére, aki azt mondta neki:

– Nálam ellehet egy ideig, Olga.

– Na, azért nem bizalmaskodunk – mondta a nő, és felkapta a nehéz fejét. – Nem volt magának elég baja, kis Tamásom? Nahát! Még csak az kéne, hogy feleségül vegyen s ezzel megmentsen az elkárhozástól... Öreg vagyok én ahhoz. Miket olvastak össze maguk?

– Túl sokat – horgadt le a kapus feje. – Lehet, hogy túl sokat.

– Felejtse el, ha lehet. Itt segítenek magának ebben. Na, de komolyan. A fiamat magára hagyom. Pakolja ki a kapun kívülre, amint lehet, ez nem gyermeknek s főleg nem neki való.  

– Maga most hova megy, Olga?

– Szólok a kisöcsi apjának, vigyázzon magára, mert ő is itt van nekünk. Nem volt bekombinálva. Érthető?

Fejem fölött beszéltek, osztották a semmit, és értelmetlen volt. Az ég viszont kék volt, s még mindig ugyanaz – azt néztem. Olyan szívesen elsírtam volna magam, ha tudom, hogy miért! De ültem csak a fapadon, a bádogcsatornában karistoltak felettem a verebek. Rokonaikkal és fiókáikkal volt tele az udvar földje is, a régi hordógyár előtt, a tetőn léceket feszegető emberek közé is be-becsaptak az ebédjükért vagy a volt fészkükért, párban villantak a szekercékkel. Kezdtem irigyelni a porban tátogó verébfiakat, mert ők gyomorig kitátott szájjal merték jelezni, hogy mindjárt éhenhalnak, nekem viszont annyi bátorságra sem tellett a kis testemből, hogy előkotorjam a két rövid kolbászdarabot a díványpárnából, amin itt senki nem röhögött, csak én szégyelltem egyedül. Itt mindenkinek bőriszákja.volt, rézcsatokkal, vagy semmije se.

– Néni kérem – mondtam.– Tessék felvenni ezt, akkor magát nem tudják meg... akkor nem lesz semmi baja.

Előcibáltam zsákomból a váltásnak tett barhentbugyogót, amit a mama nyilván újjástoppolt az este, nyújtottam az aszszony felé. Boldog is voltam egy kicsit, hogy megszabadulok tőle. A nő elvette, s én lehunytam a szemem. Megtörténhetett volna, hogy ott helyben, a kapusház mögött fél lábon egyensúlyozva húzza fel magára a mama téli bugyiját, sőt talán még combjai közé is beigazítja, közben meg bámulják a hordógyár tetejéről ezek a parasztok. Persze mindvégig hajigálják le a félkész verebeket is, hiszen jó munkások voltak ők.

Csukott szemmel ültem ott, a fapadon, szálkával a combomban, bizsergett bennem. Nem volt nekem semmi bajom, éppen csak elcsendesedtem egy kicsit, megpróbáltam kitalálni, hol vagyok és mikor jutok vissza. Volt nekünk otthon egy vítőrünk az apámtól – falra akasztotta a mama , gondoltam, elcserélem majd igazi revolverre. Lehet, hogy lekapom egyszer a kucsmát osztálytársam fejéről, mert a leckék alatt is abban ült, mondván, hogy ő egy ótvaras bojtár, zörömbölve leesik akkor a fegyver a gázolajjal felkent padlóra, és legalább neki sem lesz többé, ha nekem nem lehet. Aztán még mindig meggyónhatom egy békepapnak, hogy árulkodtam.

Forrót éreztem az arcomon, felnéztem, mert furcsa forróság volt. Az asszony kerekre nyílt, csokros ajkát láttam magam előtt, gőzös meleget fújt rám, mint egy almára, amit meg akar tisztítani.

– Hagyod, hogy megcsókoljalak, fiúka? – kérdezte, s azzal a szája megint körbekerekedett, és én megint lehunytam a szemem. Nagyon száraz ajka volt, kemény a bőre, mégis rám tapadt. Vakon ültem ott, és tudtam, hogy ismét átmegy a gyárudvaron, a sásfal felé, mint amikor először otthagyott, csakhogy most nem csattantak fel a puskalövések, pedig elég sokáig tartottam csukva a szemem és nyitva a fülem ahhoz, hogy ő a többiekhez érjen és kiadja parancsait. Úgy hunytam ott, mintha letagadnám, rejteném az asszonyt, akit anyám biztosan nem szeretett volna. Ennyit gondoltam.

Körülfogott a langymeleg, meztelen combomra sütött a délutáni nap, mintha fürdővizet locsolna rám a magasságos isten egy szombat este; végül jó szagúan ellepett. Rózsaszínt láttam szemhéjam alatt, olyanformát, mint a tollatlan kis verebeken és a nők szőre között, meg fekete pontokat. Találgattam, mik lehetnek, mit jelenthetnek ezek, talán messzi-messzi eltűnő emberalakok voltak, egy alkonyi hegyoldalban, talán egy dolgát végzett s hazafelé tartó szabadcsapat harcosai. Nagy puskákat cipelhettek a fekete pontok, és piros fák közt szaladtak szét minden kakukkszótól, mintha menekülnének mégis, és nem pihenni ballagnának havasi szállásukra.

Koppant valami a vállamon, és bűz ütött orrba hirtelen. Megkotlósodott, magtalan tojását dobta ki egy okos verébanya a csatorna alatti fészkéből, nyúlósan folyt le sárgája legszebb pepita kabátomon. Tudtam már, hogy megy ez, az államat leszorítva néztem csak, amint hajtókámra csurog az egész, s onnan meg a combomra cseppen. Olyan zsibbadt voltam, csak mosolyogtam rajta, mint a bölcs felnőttek, aztán elkezdtem letörölni a zsebkendőmmel, amit anyám egy szakadt lepedő sarkából tépett, körbeszegte és belekötötte az útiköltségemet, csupa fémpénzben. Ettől jó fogása lett a zsebkendőnek, sikáltam vele a vállamat, jobboldalt a mellemet. A sárga tojáscseppet eközben combomra szárította a nap, kis rántottát sütött belőle. Görbe Imrének jólesett volna, amúgy is mindent megevett.

Oldalzsebembe gyűrtem a zsebkendőbogot, mert mellem körül enélkül is elég nagy bűz támadt már, és bántam egy kicsit, hogy nem tanultam meg cigarettázni; az elverné a szagot. Újra hátraereszkedtem, nem is volt máshova, nekivetettem kis hátamat a bádognak, igyekeztem ismét megpillantani a rózsaszín mezőben fekete ponttá zsugorodott szabadcsapatot, de nem sikerült, lassan elsötétedett a kép, és beleolvadtak a pöttyök.

Most apám állt előttem, és nem is volt olyan nagyon magas a fehér védősisakja nélkül. Nem sokat láttam belőle az ellenfényben, alig többet, mint egy pénztárcában koszlódó katonaképen, szemem is káprázott a naptól, újra kis pontok jelentek meg előttem, csakhogy most ezüst színűek. Látómezőm homályos szélei felé áramlottak egyre, mégsem fogytak el. Felálltam, hogy megcsókoljam az előttem álló sötét alakot, mert hiszen anyám azt mondta, ez legyen az első, és meg is ölelhetem, ha lehet. – Fond nyaka köré a kis karodat – azt mondta. Úgyhogy engedelmesen hozzáléptem, nyújtottam a kezemet, ő meg lehajolt, arcom mellett vállamhoz ért a szája, meg nyilván az orra is, hallottam sercegni borostáját a pepita szöveten meg a fülem cimpáján. Egyszerre csak eltolt magától, és felegyenesedett: kinyílt, akár egy bicska. Tudtam, hogy most döbbenten vagy ijedten szimatol, de mégsem szólhattam neki a verébtojásról, mert nekem most azt kellett mondanom: – Eljöttem hozzád, édesapám. Hazavárunk. – Ám ezt a fülébe kellett volna súgnom, az pedig messze volt. Aztán eszembe jutott valami, amiről azt hittem, elfeledtem.

– Édesanyának petefészek-gyulladása van – mondtam. – Pete-fé-szek.

– Igen, öcsi, igen – hadarta. Akkor hallottam először a hangját. Irtó mélyről jött belőle, valami forró zsigereken át. Rekedt hang volt, és nagyon izgatott. – Most haza kell menned a mamához – mondta. – Majd én írok neki. Itt van az útiköltséged.

– Nekünk semmi nem kell, csak amit a törvény megítél mondtam.

– Jól van, jól, öcsi.          Hangja most mintha a fejéből jött volna, kisebb volt. – Nem maradhatok sokáig, várnak.

– Én sem maradok – mondtam. – Engem ingyen is hazavisznek innen, ha akarom. Maga jön?

– Jövök majd, öcsi. Majd írok.

Ennek is öcsi voltam, s már kotorta is zsebéből a papírpénzeket, összegöngyölve, mintha jó előre előkészítette volna.

– Pár cigarettát adjon csak – mondtam neki. – Reggelre kéne. A szag miatt is kell – próbáltam elmagyarázni, de nem erre figyelt, úgy látszik, inkább a hajamat nézte.

– Hányadikos is vagy te? – kérdezte.

– Mindjárt ötödikes leszek. Ad cigarettát?

Nagy, keményen ropogó viharkabát volt rajta a melegben is, annak a zsebéből szedte ki a csomagot, megszámolta, hány szál van benne.

– Azért nekem is hagyj – mondta. – Ki tudja, megint meddig nem kapok. Hányat akarsz?

– Ötöt.

Kiszámolta, és elém tolta a tenyerén. Akkor már egy köpcös ember állt mellette, azt eddig nem láttam a nagy napsütéstől, vagy csupán mert a papára figyeltem, ez az ember kivette apám kezéből a cigarettákat, az orra elé emelte, sokáig nézte, meg is szagolta talán. Aztán betette a fenyőágmintás, hosszú kovásznai posztó kabátjába.

– A fiamnak csak adhatok ajándékot – mondta neki apám. azzal kezembe nyomta az egész csomagot. Aztán láttam rajta, hogy visszatartja a lélegzetét, és fölém hajol. Még meg is csókolt. Közben én falatka száraz szappanhabot pillantottam meg a fülén, odanyúltam és letöröltem, ettől nyomban felegyenesedett. – Ülj itt – mondta –, a kapus bácsi majd felrak a vonatra.

– Gyufát is adjon – mondtam.

Töltényhüvelyből készült öngyújtót adott, jó meleg volt a fogásától.

– Viseld egészséggel – mondta. – Szervusz.

Hátat fordított, s a köpcös emberrel kettesben elindultak az új gyárcsarnok vörös falai felé. Nem vártam meg, amíg a sötét bejáratig érnek, visszaültem az átmelegedett padra, becsuktam a szemem, és nem láttam semmit, sem fekete, sem ezüst pontokat. A verebeket hallottam fent a csatornában, és a hordógyár előtt, a földön rívó unokaöccseiket. Aztán a kapust.

– Öcsi – mondta. – Írtam néhány sort, vidd el az anyádnak.

– Nem vihetek neki idegen férfiaktól levelet – mondtam, mert valóban nem volt szabad ilyent elfogadnom, még otthon, a faluban sem, pedig többen is küldtek volna, és mind férfiak, s főleg az intelligenciából. Az elsőt még átadtam, a mama meg káromkodott, aztán pityergett egy kicsit a biedermeier komód felett, ami még megvolt nekünk akkor, és üvöltve tiltotta meg, hogy levelet átvegyek. Még az iskolaigazgatótól sem volt szabad.

– Ez fontos – mondta a kapus. – A papáról van szó benne.

A papa itt hagyott, gondoltam, s azt is, hogy majd útközben elhajítom a cetlit, úgyhogy hagytam, szuszakolja csak be a zsebembe, a madárlátta, büdös zsebkendőm mellé.

– Nem vagy te éhes? – kérdezte erre. – Sok van még a vonatig.

– Van nekünk mindenünk, tessék csak hagyni.

Guvasztotta rám a kis szemét egy ideig, aztán elment kaput nyitni. Terepzöld teherautó hajtott be a gyárudvarra, egyenest a régi hordógyár irányába tartott, a földön csapkodó, vergődő verébfiókák felé.

– Álljon meg – kiáltottam. – Tessék már megállni! – Nem hallották meg a vezetőfülkében, vagy az én hangom volt túl kicsi. A tetőbontóknak is próbáltam felkiabálni: – Hagyják abba –, ők azonban messze voltak tőlem, és a szekercéjük csattogásától sem hallották. – Ha nem hagyják abba, azt fogom kívánni a jó Istentől, hogy maguk leessenek onnét.

Nem akartam nézni, mi történik ezután, nem akartam én semmit se látni már, úgyhogy átszaladtam a gyárudvaron a nádas felé, a díványpárna-zsák meg verte a combomat, kihullt belőle az egyik kolbászdarab, aztán a másik, végül a margarin a papírszalvétában.

Megkerestem a kis vízszemet, leguggoltam hozzá, vártam a halálfejű szép kis vízisiklót. Reszketett már a lábam a sok kuporgástól, s kígyócska mégsem jött. Lassan hátraereszkedtem a langymeleg földre, úgy ültem sokáig, átázott a rövidnadrágom.  A sármány sem volt sehol. A verebek lassan elcsitultak a nádban, ahogy elhalkult a napfény. Elővettem a kapus levelét, hogy még napvilágnál elolvassam, miféle disznóságot írt ez is a mamának. Nem nagyon értettem, nem is nagyon láttam már, bár szép rondbetűkkel írta, akármennyire sietett vele, s akármennyire portás volt. Valami olyan állt benne, hogy apámat egy félreértés folytán, és hogy beosztottai gyerekes csínye miatt, ideiglenesen...

Akkor nagyon boldog lettem én ott a nádasban. Jól éreztem én eddig is, hogy igazi szabadságharcos az én apám, s csupán azért nincs velünk, mert messzire kellett mennie egy szabadcsapattal, célba lövést tanulni; akárcsak azok a fekete pontok a szemhéjam mögött. Csíkokra téptem a levelet, beszórtam a vízbe, de a kis sikló erre sem jött elő”. Tudtam, otthon ezt szebben kell majd elmesélni, nem ilyen szavakkal, hogy „ideiglenesen”...

Boldogan ültem a kilométerkövön is, sötétben, pedig nagyon fáztam már akkor, de azon gondolkodtam, hogyan mondom el anyámnak ezt a csodálatos délutánt.

Hajnaltájt elkezdtem cigarettázni. Egyiket a másik után gyújtottam meg a benzinszagú öngyújtóval, melyet mindvégig a markomban szorítottam, nagyokat szippantottam, hogy lássák a parázs, észrevegyenek, ha jön az autó és hazavisz.

A kendermagos kis tyúk várt a tornácon, az ajtón meg az üveg mögött a függönyre tűzve, egy cédula: Hétfőn megjövök. Nem írta, melyik hétfő lesz az.

Az üzenet alatt anya leánykori neve állt. Szóval így; eldöntötte. Nem félt már a leánykori nevétől; biztos fordult egyet a történelem kereke.

– A városba ment – mondta Béni bácsi felesége. – Megint behívták tanúnak. Ma ejsze elítélik a káplánt. De legalább megtudja végre, mi lesz vele.

– Ne okoskodj, inkább gyere, segíts behordani a hordókat – szólt rá Béni bácsi. – Mindjárt ránk virrad itt.

Jövet három helyen álltunk meg az autóval, szalonnázni meg vizet tölteni a hűtőbe, hogy csak sötétedésre érkezzünk haza, most meg már túlságosan késő volt, azaz szinte virradt a csűr mögött. Hátul a kertben egymásnak dőltek a kukoricaszárak, és nyüszítő hangot hallattak.

A kis tyúk fél lábon állt a küszöbön.

– Az anyját – mondta Béni bácsi, és feléje rúgott. Tudtam, siem a tyúkra dühös, hanem az anyámra, aki bezárta az ajtót, és úgy elvitte a pótkulcsot is, nem lehet behordani a hordókat a szobánkba. Anya a lánykori nevén sétált valahol, hétfőig.

Megfogtam a kis tyúkot, harmatos tollai közé túrtam a kezem, be egészen a meleg pihékig. Erre lekuporodott. Felfogtam, és beraktam a párnahuzatból szerkesztett cirádás tarisznyámba. Gyengén láttam az istállólámpák világánál, azt is mindegyre eltakarták a hordógurigató emberek. Káromkodni és nyögni is csak halkan mertek. Ez a kis tyúk meg csak némán remegett nekem.

Mire kiértem a faluból, a téglavetők mellett, valóban kihajnalodott már, s ettől minden alá lefeküdtek az árnyékok. Mire aztán felértem a malomhoz, szinte este lett megint; ott tudtam meg Sanyi doktor halálát, gyertyafénynél. Olyan nagyon odaillett!

De előbb elengedtem a kendermagos tyúkot. Az a fajta volt, aki nem akar elmenni. A hűség egyvalakihez, nyilván abból adódik, hogy félünk az összes többiektől, vagy csak az üres tértől. Ezt tanultam magamtól aznap.

Mindegyre letértem a szekérútról, s az erdő szélén, kaszálón megállva kiszedtem a zsákomból, ő meg pittyegett, állt egy fa vagy szénaboglya tövében, és nézett.

– Hess – mondtam neki. – Fuss! Uccu neki!

Nem értette. Elkezdtem csápolni a két karommal, erre hátrább lépett egyet-egyet. Csodálkozott volna, hogyha tud. Feléje szaladtam, kiáltottam is: – Hess! Hess! – Nekilódult a mezőn, de csak körbefutott, nem távolodott el az úttól. – Menj már – mondtam neki. – Jobb neked egyedül.

Ő meg állt, kicsit kíváncsian, vagy nem tudom, hogyan. Nem szokta meg a mezőt, az erdőt, s amint visszatértem az agyagos útra, nyomomban volt megint, úgyhogy újra becsomagoltam. Ölben nem vihettem, mert cigarettáztam, a cigaretta pedig mindegyre elaludt a számban, és újra kellett gyújtanom a töltényhüvelyből készült öngyújtóval. A szélben, mert a szél is feltámadt, mind a két kezemre szükségem volt. Jól elzsibbadt a gyomrom a füsttől, nem éreztem éhséget, de még hányingert sem. A kis tyúknak nehezebb dolga lehetett.

Egy dombon aztán kicsaptam legelni, és úgy tettem, mintha pásztorolnám. Nem ment messzire, csipegetett is, de állandóan felvetette a fejét, és engem nézett.

– Nincs mit csináljak veled – mondtam, s ez egy kicsit visszhangzott, mert közel jártunk már a hegyekhez. – Nem vihetlek világgá. Az anyu elment tanúnak. Az aput elvitték. Béni úr meg levágna téged vasárnapra. Az lenne a legjobb, ha én eszlek meg, Klotild. Mert így csak a róka. Én legalább szeretnélek. Menj innen a francba, érted? – Szinte sírtam ott neki, jól is esett volna. – Szerencséd, hogy elvesztettem a borotvát, mert elvágnám a gigádat, azzal kész.

Közben rájöttem, nem szabad beszélnem hozzá, mert attól még jobban figyel rám, pedig ő sem érthet többet az egészből nálam. Hasra fordultam tehát a kaszált mezőn, játszottam a holtat, mint a favágó az orosz mesében, amikor megtámadta a medve. De én csak elaludtam. Átfázott a hasam, mire felébredtem, korgott a gyomrom, mintha hideg göröngyök görögtek volna benne.

A kendermagos kis tyúk nem volt sehol.

– Te is egy dög vagy – mondtam bele a levegőbe –, de valaki majd csak megesz a végén –, aztán elindultam a malomhoz. Úgy vert a szívem, talán hazáig hallatszott.

A malomban gyertyák égtek, és fújt a szél.

Albert bácsi és a felesége nem szokott egymással szemben ülni az asztalnál, még vacsorakor sem, ha pedig vendég jött, az asszony, az ura mögött állt, s az a válla felett időnként hátranyújtotta neki a kiürült üveget vagy kancsót, s ő ment megtölteni, és ecetes hagymát hozott. Most mégis szemközt ültek ölbe ejtett kezekkel. Albert bácsi talán azért, mert már tizenöt éve nem tudta, mit kezdjen a kezeivel, mióta véletlenül gyilkolt velük. Azután csak gyalult fadarabokat fogdosott, s a faluba is csak értem meg anyámért ment volna le. A felesége legszívesebben összefogta volna a két kezét, jobb hüvelykujját a balra kulcsolva, ahogy egy katolikushoz illik.

Volt ott egy szél is, amelyik mindegyre bejött a szobába, körbekerülte, motozott a szalmazsákban, a kályha felett megmelegedett kissé, aztán kiosont, és beküldött maga helyett egy másikat. Talán Sanyi doktor lelke járt arra, meg a többieké. Hát nem furcsa: valakiről nem tudjuk, hogy már nem létezik? Szerintünk még mindig vadakat lő, eszik, csizmát fényesít, és injekciókat ad még éjjel háromkor is. Csakhogy Sanyi doktor dél óta nem létezett már.

Albert bácsi és a felesége mégis a káplánról beszélt először.

– Tényleg olyan fehéresszőke volt? – kérdezte Albert bácsi a gyertyák mögül.

– Kopacra nyírták – mondta a felesége.

– De azért legalább imádkozott, nem?

– Egy szót se szólt.

– Akkor biztosan megverték. Mert hanem a papok beszélhetnének legalább, őket védi a pápa.

– Tagadott.

– Azt mondod, nem szólt.

– Azt mondják, mégis tagadott. Hogy nem simogatta a leánykákat a hittanórán, nemhogy egyebet művelt volna velük. Szüzességet fogadott.

– Mikor? Kinek? – kérdezte Albert bácsi. – A püspökét is bezárták. Az se volt, aki felszentelte volna.

– Nem nyúlt a leánykákhoz, az a fő.

– De hát kántor lett csak, nem pap – mondta Albert bácsi.

– Ennek a kicsi szerencsétlen gyereknek az anyját miatta tették el az orgona mellől, hogy helyet szorítsanak neki. Nincsen ezzel a fél-pappal valami baj? Ő főz a plébános úrra, azt mondod. Mint egy szakácsné.

– Rokonok.

– Mi székelyek mind rokonok vagyunk, azt mondják.

– Nem mind – mondta az asszony. – Sanyi doktor magyar.

Még az is lehet, hogy bánáti.

– Azok olyan jelentgetősek – bólogatott Albert bácsi, de úgy, hogy ha fején áll a kecskeolló, most leesik. – Van anyja ennek a Sanyi doktornak? Nem másféle ember ez?

– Magyar, na. Még rendes is volt. Eddig rendes volt, orvos.

– Nem idevalósi ez. Farkaskutyát tartott, azt mondod, és latinul beszélt, mint egy pap...

– Még németül is tudott a szerencsétlen – mondta az asszony.

– Bánáti.

– Azt sose tudni – mondta Albert bácsi. – Propaganda. Nem volt mit írjanak az újságba, erre fel kitalálták a klerikális reakciót meg az orvost, hogy az kommunista. Pedig láttam én az apját kacagni...

A kályha mellett ültem, a tisztaszoba küszöbén, úgy tettem, mintha megenném a tyúkhúst a térdeim közé fogott pléhtányérból, s közben a kályhába szuszakoltam a lángoló kukoricacsutkák közé. Ott szinte szárnyra kelt. Sütött a kályha, vörös lettem tőle.

Az újabb szél előbb az asztal felett tétovázott, odébb nyomta a gyertya lángját, aztán ahogy az megmutatta neki az irányt, a kályhánál elsírülve kifordult az ajtó résein. A lángot a beszélők is inogtatták. Valamiféle hártyákról beszéltek, amik hiányoztak a kislányokból hittanóra után, és hogy Sanyi doktor erről nagy, vonalazott papírokat írt tele, még le is bélyegezte, mert az apja földbirtokos volt, és ő most helyesbíteni akar, vagyis benyal ezeknek. A kántornak szerződött ifjú káplán okozta az egészet, a hiányokat a kislányokban; rajta érződött még a papnevelde savanyú kenyér– és fuszujkaszaga. Ostyasápadt volt, igazán. De aztán a törvény és az állam nagy szájába vette: megáldozott vele. A kispap, akinek nem jutott máipüspök, csak szenteltvíz, elolvadt az óriási nyelven, bejutott a titokzatos sötétségbe, ahonnan csak a vére folyhat ki egy belakatolt ajtó alatt.

– A leánykák nem voltak ott – mondta Albert bácsi felesége –, csak a vallomásukat olvasták fel. Meg ennek a gyereknek az anyja mondott valamit. Azt se teszi ki az ablakba.

– De az újságba igen. Abba minden hazugságot kiírnak. Meglehet, hogy kukoricacsutkába ültek azok a leánykák, fenn a hiúban, attól lyukadtak ki, s lettek olyan hiányosak – mondta Albert bácsi. – Tudod te, hogy történik az ilyen. Tudod, ugye, Annuska? Hogy csutikánál jobb még egy káplán is. Meg hogy milyen egy ügyvéd. Talán a doktor urat is tudod, hogy milyen.

– Albi – mondta az asszony —, a doktor úr meghalt már – és egyszerre elsírta magát, mintha régóta készülne rá, vagy csak a gyertyát kerülgető szél vette ki belőle a könnyeket. A kályha pedig, távolról, máris kezdte felszárítani, sima lett az arca egy pillanat alatt. – Négy évig nem láttam magát.

– Szűz voltam ott én is, Enyeden, pedig meg se fogadtam. Ne bőgj – mondta Albert bácsi. – Ez már el van intézve. Azt mondd, ezután mi volt?

– Sanyi doktor vett magának egy motorbiciklit.

– Motort-e?

– Orosz motort.

– Ejsze kifizették neki azokat a bizonyítványokat a leánykákról.

– Elsőáldozók voltak – mondta csendesen az asszony.

– Aztán hova akart menni Sanyi doktor a motoron? Ezeké itt már az egész. Oda van adva. Hova lehetne futni? Mennybe vagy pokolba, fel vagy le, mert oldalra nincs hely.

– A tárgyalásra akart menni, tanúnak.

– Az is az ő bajuk. De az is harminckét kilométer ide, még motoron is.

– Szólították: Bánáti Sándor doktor.

– Bánáti! Na, ugye mondtam.

– De nem jött be senki.

– Nem-e?

Ültem vörösen a kályha mellett, és hallottam, hogy az történt, hogy Sanyi doktor szovjet motorján kihajtott a zöld rácsos vaskapun, indult a tárgyalásra tanúnak, és akkor az ere szárán fordult egyet a szíve. Úgy elfacsarodott neki, megszakadt. Mint aki rosszat gondol, vagy túl nagyot.

Sanyi doktor a templom és a paplak közötti kis téren dőlt le IZS motorjáról, annak meg tovább pörgött a kereke. Olyan helyen túrta be arcát a porba, amelyikre Albert bácsi vagy a felesége, vagy mindkettő egyszerre azt mondhatta volna: – Van isteni igazságszolgáltatás – vagy azt: – Nem ver az Isten bottal.

Ott rugdalt Sanyi doktor lágyan a fényesre kefélt birgelicsizmájával egy darabig, s nézte, hogy egy fekete hangya bemászik az aranyszálas zöld pulóverébe. Nem bírta lesöpörni onnét, beleragadt a verítékébe. A hangya sem akart volna ott maradni. A hangya tudta, hogy utolsó görcsében Sanyi doktor oldalt veti magát és agyonnyomja őt, olyan kemények a görcsös izmai, s a föld is olyan a por alatt. Sanyi doktor sokat járt a hegyen puskával és injekciós tűvel a betyárokhoz, az összes bogár ismerte.

Harangoztak éppen, a városban folyt a tárgyalás, a féligmeddig-pap magában imádkozott két fegyőr között, anyáin meg egy padban, és Sanyi doktor rángatózott a templom előtt. Az egyik kis szél újabb port hordott rá, aztán elindult a malom felé, és estére meg is érkezett, most ott téblábolt a gyertyák körül.

– Te legalább köszöntél neki, hogy isten vele? – kérdezte Albert bácsi. – Elbúcsúztál a szeretődtől?

– Olyan csúf volt – mondta a felesége. – Nem mertem;

Sanyi doktor akkor már valóban csúf lehetett. Mint ki elfelejtett valamit, és eltátja a száját, amikor eszébe jut, mi az. Hogy semmi. Az apám megmondhatta volna neki, de ő sem volt jelen, őt éppen másfelé vitték kenyérszállítónak álcázott autóban.

– Tudja, ki jött oda elsőnek? – kérdezte az asszony. – Egy kis kendermagos tyúk. Odament hozzá, s elkezdte felcsipegetni a morzsákat, amik a zöld pulóvere zsebéből kifordultak. Mégiscsak szegény ember lehetett a Sanyi doktor, ha zsebében hordta a kenyerét.

Másodiknak a diakonissza jött, a nem-katolikus apáca. Őt azért telepítették ki éppen ebben a faluba, hogy majd gyűlöljék a püspök rokonai s az összes katolikusok. Azok meg enni adtak neki, mert azért nemcsak titokzatos dolgok és okok léteznek a világon, hanem van egy olyan nagy madárszárny is felette, amelyik minden keresztényt betakar. A szárnya felett két feje is lehet a madárnak, hangja úgysincsen már.

A diakonissza letörölte Sanyi doktor nyálát, de amikor a szívéhez akart nyúlni, a kis kendermagos tyúk odavágott a csőrével, s egy ember azt mondta: – Hagyja, nővér, hadd folyjon.  Dicsértessék – felelte a nem-katolikus apáca, és nézte, amint kezéről lehull egy vércsepp Sanyi doktor mellé. A kis kendermagos magasra emelt fejjel állt, készen arra, hogy lecsapjon újra. – Mindörökké – mondta a katolikus ember, és továbbment.

Sanyi doktor éppen akkor rúgta a hetediket a templom előtt. A szél sem segített neki, hogy befújt volna legalább az eltátott szájába, a diakonissza meg vérzett helyette. Sanyi doktor körül tele volt emberekkel a tér, de mintha láthatatlanok lettek volna. Ott voltak mind, akik nem utaztak be a városba meghallgatni a vádakat, mert úgysem hitték, s nem akarták látni az orvosi pecséteket sem az elveszített szüzességeken.

Sanyi doktor szívét akkor még egyszer megmarkolta a nagy semmi, és letépte a száráról. Sanyi doktor nem látta az embereket a téren, szerencséjére.

– Egy mentőautó bevihette volna – mondta Albert bácsi felesége.

– A tárgyalásra? Nocsak. Direkt azért halt meg, hogy ne kelljen bemennie tanúnak. Kristályné leköpte legalább?

– Csak megnézte.

– Boda úr?

– Az felszedte volna onnét, de nem hagyták. Nézték.

– Ez meg... ez a Sanyi doktor? Nem szólt? – Nézett. Csak nézett, guvasztotta a szemit.

– Nem hunyta le?

– Magát ne érdekelje olyan nagyon, hogy mit csinált a halála előtt! Maga ne figyeljen oda! Nehogy utána csinálja.

– Azt mondod, nem hunyta le?

– Bizton fennakadt neki.

– Ilyenek ezek a bánátiak. Csak néznek. Mostanra kövér is lett már, lefogadom.

– Keszeg ember volt, bajuszos.

– Lehet, hogy mégiscsak magyar ember volt.

– Lehet, hogy nem bánáti. Csak úgy hívták: Bánáti.

– S azt mondod, mind elmentek mellette? Dolguk volt, biztosan. Nem hívták az orvost?

– Ő volt az orvos. De a harang mégis szólt.

– Szólt-e?

– Pedig csak tizenegy óra múlva egy kicsivel. Mégis kongattak valakik.

– Na, jó – mondta Albert bácsi. – Te is imádkozhatsz érte egyet, hagyom.

Albert bácsi értette, mégis, felfogta az egészet, pedig évek óta nem járt le a faluba, nem látta sem a káplánt, sem Sanyi doktort személyesen. Ebben a történetben mégis ő volt az igazi tanú, nem az anyám. Egyszer a városban ő is állt bíró előtt, és tudta, hogyan lehet százféleképpen összemocskolódni, törvényesen.

Anyám pedig reggel a malom előtt állt, zsorzsettruhában és Jenő bácsival. A városból jöttek, Béni bácsi teherautóján, aki a válluk felett kacsingatott nekem. És még mindig csak vasárnap volt, nem hétfő. Hétfőn lementünk volna anyáért az állomásra Albert bácsival, szekéren, s a dunnát is elhozzuk a tornácról.

Anya fáradt volt, sovány, a sápadtságtól szinte szép, és nem érdekelte a dunna. Olyan volt, mint aki kidobta az albérlete kulcsát a vonat ablakán. Jenő bácsiról akkor láttam, milyen kicsi, és mekkora csodálattal néz fel a mamára. Römikő-fogai csillogtak, s azt mondta, ő most bukaresti, az anyjának akkora trafikja van, abba is be lehet költözni más híján.

– Eljöttem az anyádért, kis Tiborc – mondta. – Kiböjtöltem. Szeretem.

Béni bácsi a sofőrfülkéből integetett nekem, de nem mozdultam. Mindenki állt egy pillanatig, még a szél is elakadt valahol. Béni bácsi az ablakon át kinyújtott egy borosüveget, és Jenő bácsi csontos vállához koccantotta, hallottam a hangját.


– Húzza csak meg, attól felébred – mondta.

Jenő bácsi kortyolt az üvegből, aztán visszaadta, és Béni bácsi is ivott belőle. Anya még mindig nem szólt, feszes fehér arca úgy fordult vissza rám, mint egy tükör.

– Na, gyere – mondta végül, mert valakinek mégiscsak szólnia kellett.

– Előbb a holtakért – mondta Béni bácsi, és elkezdte a földre önteni a bort az üvegéből. Húsz kiló pityóka árát locsolta ki ott. Albert bácsi csak nézte, hogy helyette a föld issza meg az áldozati italt.

– Jegyző úr – mondta Albert bácsi.

– Szar vagyok, nem jegyző – mondta Jenő bácsi. – Köszönöm.

– Jegyző úr – mondta Albert bácsi.

– Nem nekem kell elszámolnia a fegyverekkel, ha arra gondol – mondta Jenő bácsi. – Hiába adtuk ki maguknak, és hiába rejtegették, semmire sem mentünk vele. Dobják el végre, Albi. Föladtuk.

– Jegyző úr – mondta Albert bácsi.

– Ezt a gyereket meg az anyját elviszem – mondta Jenő bácsi –, a többi nem érdekel.

– Jegyző úr – mondta Albert bácsi –, a gyereknél még van egy.

– Hoci, öcsi – mondta Jenő bácsi –, addsza ide azt a stukkert.

– Az apáé – mondtam.

– Az apád attól kódul. Add ide, majd elsuvasztjuk egy budiba.

Összeszedtem a vánkoshuzatba a holmimat, de kivettem belőle a pisztolyt. Visszahajtogattam rá az olajos rongyot, nagyjából úgy nézett ki a csomag, olyan ártatlannak, mint az éjszaka, amikor kivettem a hídlás alól, a búbos bankák fészkéből. Így lett fegyvere Jenő bácsinak, hogy aztán rám foghassa.

Anya meg csak állt a teherkocsi mellett. Aztán ült mellettem, melegen, a raktérben, elindultunk, s a tájat betakarta a por, engem is ellepett.

Egy év múlva, mostanra, a malmot elborította a visszafelé folyó víz, a múlt véget ért: ragyogott a tükör, amellyel szemben nem áll senki sem.

Feküdtem a mosókonyhában, a történet rengeteg sok elszakított vége itt mind összeért, és én megpróbáltam aludni végre.

Reggelre aztán anya eltűnt, és ezzel újrakezdődött az egész.

 

V.

Reggelre anya eltűnt, én aludtam volna, és azt hittem, ő is alszik egy másik szobában.

– Hol találkozik az Olt és a Maros? – hallottam. – A trafikban! Jenő bácsi topogott az ágyam mellett, zokniban olyan vido– ran, mintha a mama tényleg elígérkezett volna neki az éjszaka, ahogyan nekem megígérte. Az az éjszaka volt az, amelyiket hosszabbra terveztek valakik, mint ameddig eltarthat, s amikor nekem egy csomó dolog eszembe jutott.

– Kapd össze magad, Tibi – mondta Jenő bácsi –, aki legény éjjel, legyen legény nappal is. Ma perecet reggelizünk.

Elindultunk tehát a trafikba, és valóban perecet reggeliztünk a villamoson. Még mindig álmos voltam, és úgy korgott a gyomrom, mintha én nyeltem volna le Ökörfejű Iont, a kispapot, az összes ismeretlen bűnöket; olyan voltam, mint egy éneklő törpékkel teli néprádió, lehalkítva.

A konyhában aznap nem zúgott a gázláng, nem futott ki a törökkávé a plattenra, Róza néni sem volt sehol. Sokáig ültem a vécén nadrágosan, hallgatóztam kifelé, de hiába. Róza néni nem került elő, legalábbis nem beszélt, hogy hallottam és megnyugodtam volna, hogy ez egy rendes nap. A szűk ablakon át lenéztem a világítóudvarba, ott se volt. Elázott papírlapok, sörösüvegek hevertek a mélyben, de láttam egy különös csomagot is, amolyan pólyafélét, madzaggal átkötözve. Mária néni ilyenkor biztosan a piacot járta, kergette láthatatlan apámat, de szerencsére mindegyre megcsúszott egy uborkahéjon, káposztalevélen. Talán a templomban imádkozott, hogy elmenjünk innen, vékony sárga gyertyákat égetett ismeretlen halottai emlékére, és mindegyikre ráfogta, hogy az apám az, aztán várta az udvarhölgyek gratulációit, amiért olyan szépen szenved.

A házban egyedül a macskaszag hatott élőnek, és a csönd. Mesebeli állatok osontak a csöndben, talán hideg elefántok, hatlábú kutyák, de lehet, hogy padlási tábornokok.

Ünnepre ébredtünk, észrevétlen. A villamoson is alig láttam embert, több volt a zöldséges gyékénykosár, de azért az se sok. Aztán a szerelvény csikorogva lefékezett, rengeteg ember torlódott előtte a síneken, de nem akart felszállni senki sem. Nekünk kellett gyalog menni tovább, és mindegyre beleütköztünk valakibe.

A férfiak egy része sötét ünneplőt hordott, többnyire kéket vagy feketét, másik részük sárgával, vörössel hímzett fehér népviseletet. Mintha a szomszéd udvarhölgy fiának a fehér ingeit viselték volna; derékon alul meg-meglebbentette a szél. Fejükön svájcisapka volt, illetve pántlikás-tollas kiskalap. A színes rojtokkal díszített népi alakok bocskorosan, széthullt sorokban topogtak az úttesten, a városi ünneplősek inkább a falat támasztották, ették a napraforgómagot reggelire, és kézről kézre járt néhány félliteres üveg. Lábukhoz eresztve, a lehúzott redőnyű kirakatoknak támasztva nyeles fényképeket láttam, azokon szakállas, bajszos és néhány meztelen arcú alakot, fejjel lefelé. Vörös vászonra varrott fehér betűkkel teli táblák is voltak.

Ezek az emberek szemmel láthatóan vártak valamire, és alig néztek egymásra. Egy-egy tenyéren kártyalapok csattantak, aztán eltűntek a zsebekben. A fiatalabb férfiak vöröspecsenyét játszottak, kapkodták vastag kezüket, és állandóan azt kiabálták: bzz! Ez mindannyiszor csöndes kiáltás volt, azt, hogy bzz!, nem is lehet hangosan kimondani.

Mindenki halkan beszélt, akár egy főhivatal óriási előcsarnokában. Az asszonyok elcsigázottnak hatottak, a kirakatok párkányára ereszkedtek, és lábfejük kifordult. Kezük üresen lógott, a virágcsokrokat, apró papírzászlókat ölükben tartották, és nem nyúltak értük, ha leestek kifordított két lábfejük közé.

A kivezető mellékutcákat autóbuszok torlaszolták el, néhányból rendőrök néztek ki az ablakon, aztán a várakozókhoz hasonlóan lehajtották a fejüket, kezüket bámulták, abban valamit. Lehet, hogy kártyáztak ők is, mutyiban.

Az ismerősök közül elsőnek Elzász-Lotaringia udvarhölgyet pillantottam meg. Megfiatalodott, feje körül eltűnt a hajkoszorú, nagy szalmakalapja alól fülönfüggője se látszott, ha viselte egyáltalán, most, hogy tüntető proletárként vendégszerepelt. Hímzett kötényt viselt, kivarrott vállfős inget, és nem nézett ránk. Lábához eresztve a jelszavas tábla: hólapát a kánikulában.

Körülötte ott álltak, felszegett állal a többiek, az udvarhölgyek mind, laza kis tokájuk megfeszült. Indulni készültek valahova, látszott, de azért talán mégsem Párizsba. Mégis úgy álltak ott, mintha egyenest odáig ellátszana, hét határon át. Tekintetüket követve, messzire el lehetett volna menni, akár a vassíneken, a Repülők teréig legalább, ahova nem is vezettek sínek.

– Hiába utasítottuk ki őket, itt voltak, tudták a helyüket és a dolgukat, mint mindig – suttogta nekem Jenő bácsi. Számomra a madámok mégis inkább úgy néztek ki így együtt, akár egy öregház népitánc-csoportja. Tüntettek a demokráciáért az udvarhölgyeink, hogy többnek lássék a nép. Ezt Jenő bácsi mondta, halkan, a válla felett.

Nehezen furakodtunk át a laza tömegen, senki nem húzta maga alá a lábát. Az utca túlsó végéről mozgás indult, karszalagos férfiak jöttek, fojtottan kiabálva, nyomukban elrendeződtek a sorok az úttesten, a síneken, az udvarhölgyek is beálltak a falvakból berendelt parasztasszonyok közé, a sapkás, kendős fejek fölé lendültek a nyeles fényképek, táblák, inogtak még egy kis ideig, aztán megmerevedtek a levegőben.

Most már kényelmesen haladhattunk volna a megürült járdán, Jenő bácsi mégis libickelve osont a fal mellett, apró ugrásokkal lendült át a vizeletfoltokon, kerülgette az üres üvegeket, zsíros papírokat, amikből imént még gyerekek csipegették kihűlt reggelijüket. A nagyobb gyerekek most anyjuk kezét fogták a sorban, öccsüket, húgukat a karszalagos férfiak intésére nyakukba ültette az apjuk vagy egy idegen férfi. Mindannyian álmosnak látszottak, akárcsak én. Néha hátulról beleütköztem az ugráló Jenő bácsiba, olyankor éreztem, hogy izzad, pedig még nem hengeredett ránk a síkvidéki meleg a tenger felől. Egyszer csak másvalakinek is nekimentem.

Karszalagos férfi állt előttem, fegyverzsírszagúan, társa Jenő bácsit fogta, de úgy, hogy több napon át virító kék karszalag nyomát hagyta karján a marka. Jenő bácsi bábuként pörgött erre-arra a kezei között, teljes sebességgel hadart, mint a rádióban a messzi törpék, vagy ő maga a trafikban, félrészegen. Végül sikerült zsebéhez férkőznie, és előhúznia az igazolványát. Mehettünk tovább, trafikot nyitni, nem kellett felvonulnunk a többiekkel. Nekünk az volt a feladatunk, hogy kikészítsük számukra a cigarettacsomagokat, mire az ünnepség véget ér, és felhúzhatjuk a redőnyt.

Mellékutcákon nem mehettünk, az autóbuszok miatt, csak a nagy tér szélén sikerült megkerülnünk a gyülekezetet. A téren éppen óriási vörös dobozba bújtatott traktorok haladtak át, első sebességben, azokon is sötét ruhás, overallos vagy népvi– seletes alakok álltak, mint a mellékutcákban, csak éppen mindenféle szerszámot fogtak a kezükben, a szövőnők többnyire csavarkulcsot.

Az egyik önjáró piros doboz mögött az udvarhölgyek vonultak, lassan riszálva lapos szalmakalapjuk alatt. Most már mindenki frissen kiáltozott, amint a mellékutcákból kikerült, lengették a virágokat, kis zászlókat. A nyeles fényképeket és táblákat nem lengették.

Szép volt, olyannyira, hogy féltem tőle egy kicsit. Jenő bácsi mutatott egyszer ilyen jelenetet egy régi fényképen, azzal, hogy erről nem szabad beszélni, mert baj lehet belőle. Azon is népviseletben jöttek – de mivel fénykép volt: álltak – az emberek, szájuk akár egy madárodú bejárata: fekete lyuk. Kezüket rézsút felfelé tartották maguk előtt, úgy mentek az öklük után. Nem láttam rajtuk semmi érdekeset, nemhogy ijesztőt. Jenő bácsi meg azt mondta, minden tizediket agyonlőtték közülük, mert valamilyen gárdisták voltak, s most azt a régi képet évfordulókkor úgy közlik az újságban, hogy a szerkesztő festékkel amputálja az öklüket. Attól másként néznek ki, még politikailag is, nem jobb-, hanem baloldalinak. Ezt kellett volna nekem megértenem.

Ezeknek a vonulóknak a lendülete, boldoggá vált, harcias kiáltozása még fel is ébresztett kissé. Talán egyszerűen szép volt az egész, attól dobogott úgy a szívem. Egyedül a traktorok, teherautók vászonruháját nem tudtam hova tenni, de azért tetszett az is. Lehet, hogy tankoknak, harckocsiknak akarták álcázni őket, csak nem maradt hozzá elég és megfelelő színű anyaguk, mind ráment az egyenruhákra.

Jenő bácsi reszkető kézzel nyitotta az üzletet. A redőny lakatja már kis helyet fészkelt magának a meg-megpuhuló aszfaltban, onnan kapartuk ki. A derékmagasságban feltolt roló alatt nekem kellett bebújni a trafikba a kampós húzórúdért. Ekkor jöttem rá a megoldásra, ezen az ünnepen.

Nem kell egyebet tennem, csak belülről lenyomni a redőnyt, és rögzíteni. Soha senki nem tud bejönni többé. Elalhatom a díványon, a kartonfüggöny mögött, amíg felnövök, ha már a padláson nem alhatom eleget. Ha sokat alszom, talán hamarabb megnövök, öntudatlanul és észrevétlenül. Aztán felhúzom a redőnyt, és kimegyek az utcára. Addigra biztosan lehull a hó, nem jár kint senki, csak én egyedül, a villamossíneken.

– Mi van, Tibi? – kérdezte Jenő bácsi odakintről. – Lopod a cigarettát?

– Nézem a sötétet – mondtam.

Tényleg a sötétséget néztem. Nem volt igazi sötétség: látszott. Látszottak benne az oszlopokba rakott cigarettacsomagok, és halványan derengett a pult üveglapja. A sarokból a dobkályha rozsdavörösre égett oldala úgy világított, mintha valóban tűz lobogna benne. Remek rejtekhely lehetett volna, ha van. valami, ami egyedül az enyém. Telerakhattam volna száraz pereccel, hogy legyen tartalék ételem. Enni is kell, nemcsak lélegezni; ez világkérdés.

Apát is elrejthettem volna itt, ha valóban megérkezett a hegyekből, megtalál, és a piacról idejön. Nagyvárosban könnyebb elbújni, egy trafikban egyenesen nagyszerű.

– Alszol, Tibi? – kérdezte Jenő bácsi. Mellettem állt már, befért a félig felhúzott redőny alatt, nem is kellett nagyon meghajolnia. – Alszol vagy csak álmodozol?

– Csak nézem a sötétet.

– Lefekhetsz hátul, ha akarsz.

– Nem – mondtam –, nem akarok aludni.

Azt is tudtam már, mi az a másik dolog, amit tennem kellene. A titokzatos okok maguk előtt terelik a szavakat.

Bizonyára ők is azért beszéltek sokat, mióta felszakadt a csönd, nehogy visszaaludjanak, vagy eldőljenek. Hiszen mintha egy túlméretezett délutánban szundikáltak volna addig, mellükre csuklott, lehajtott fejjel, csukott szájjal, álmodták volna a házukat, és benne egyszer engem. Ki tudja, milyen nevetséges testhelyzetekben láttak maguk előtt. Ki vagyunk szolgáltatva mindenki képzeletének.

Zárt szájjal köszörültem a torkom, ott a trafikban, hogy jól szólaljak majd, ha beszélnem kell.

– Mi van, Tibi? – kérdezte Jenő” bácsi.

– Nem lopok – mondtam, és igazán mély volt a hangom.

– Nem érted a viccet? – kérdezte, és vállamra, inkább csak a lapockámra tette meleg kezét, mert addig ért föl. Megnőttem talán az éjjel, lehet, hogy igen.

Jenő bácsi rendkívül erős ujjakat viselt a kis kezén, és egyenesre metélt, holdas körmöket. Róza néni manikűrözte, amíg anya ide nem érkezett. Azóta, vasárnaponként, ebéd után a díványon a mama vette ölébe ezt a kezet, és mindenféle csillogó szerszámmal dolgozott rajta. A kéz meg-megrándult, kaparászott a mama combján, vagy az öle felé araszolt. Emiatt elelcsúsztak rajta az éles szerszámok, és felsértették a körömágyat. Jenő bácsi ilyenkor szájába kapta az ujját, bohóckodva szívta, és tele szájjal dünnyögte, hogy mindjárt elájul a vértől! Azt szeretné, akkor megölelnék. Azt mondta, anyának kellene szájába vennie az ujját, attól nyomban meggyógyulna. Ő is volt kisgyerek, nemcsak én, aki nézem, és Róza néni akkor tényleg megszopogatta a bibis ujjait. Engem meg rázott a hideg a szoba sarkában.

– Jenő bácsi – mondtam a trafikban –, nem szeretem, ha hozzám nyúlnak. Ne tessék megérinteni, kérem.

Elvette kezét remegő lapockámról, és elrejtette a nadrágzsebébe.

– Meg vagyon értve – mondta. – Fiú vagy. Leköpsz, vagy elküldesz a mamámba?

– Rakjunk rendet – mondtam. – Azt hiszem, ma bejön apa. Ő Plugart szív.

– Van itt neki Virginia.

– Van még Plugarunk? – kérdeztem. – Sok kell. A hegyre is csomagolunk neki.

– A hegyen van most apukád?

Ez a kérdés éppen olyan értelmetlennek hatott, mint az a kettős szó, hogy terchea-berchea. Azt is hallottam egyszer. talán Gogutól. Bár lehet, hogy Elzász-Lotaringia néni mondta, hogy így megy a világ, átabotában.

Elég erősnek éreztem magam a félhomályban, mégsem bírtam nekikezdeni a padláson kigondolt történetnek, amelyikben apa puskásan felmegy a hegyre, inkább a Plugar-csomagokat keresgéltem. Jenő bácsi nézett, amint a pult alatt matatok. Félretoltam a polcokon felsliktolt dobozokat, de csak fél kiló cukrot és két kiló málélisztet találtam mögöttük, aztán egy borotvát. Itt is volt egy, és erről sem tudtam, mire jó.

Vásárló szál se jött, mind felvonult és kiabált a Repülők terén, a felöltöztetett traktorok mögött, ahol a teherautók is kieresztett inggel jártak, lobogott rajtuk a vörös és kék vászon. Ehhez kellettek a fehérek, amik az udvarhölgyeken is lobogtak.  – Apád most mit csinál? – kérdezte Jenő bácsi, miközben végre felhúzta helyettem a redőnyt, és ügyet sem vetett rá, hogy kajtatok a készletében, pedig azt úgy féltette, még a léghuzatra. is rászólt, nehogy leverje az álcázó, könnyű dobozokat a polcról. Vagy csak nem akarta látni, mit csinálok, mert akkor rám kellett volna kiáltania, s én netán visszafeleselek.

– Harcol. Apa küzd.

– És most éppen miért harcol az apuka? – kérdezte az ajtóból, amelyiken bejött az ünnepi fény.

– A demokráciáért, biztosan. Maga nem tudta?

– A mamád másról beszél nekem éjszaka. Más dolga van.

– Tudom én, mit csinálnak ott maguk – mondtam.

Öt Plugar-csomagot találtam a pult alatt, és egy ív barna papírt, abba csomagoltam a Plugarokat, a borotvával együtt, s eközben legalább nem kellett tovább mondanom, amit elkezdtem.

– A borotvát ne tedd be neki – mondta Jenő bácsi. – Csirkevágáshoz használom. Csorba.

Azért becsomagoltam a borotvát is, gondoltam, elég erős hozzá az apa szakálla.

– Tényleg itt sündörög megint, Tibi? – kérdezte a Jenő bácsi. – Mármint az apád.

– Meg tetszik látni. Mária néni látta mar, a piacon.

– Az lehet. Az én anyám még Szűzmáriát is látta. Úgy mutatkozott be neki, hogy a nővére. Egyébként ők ketten, a nővérével, bejáratosak a mennyországba. Úgyhogy még a földgolyót is látta anyám, kívülről, messziről. Azt mondja, le vagyunk födve egy üvegburával. Na, végre! Ne adj isten, hogy levegyék rólunk a fedőt, mert mind elrepülünk innen, elfúj a szél. Egy magyar se marad a világon, mert nem is erre a világra való.

– A piacon találkoztak – mondtam.

– Ott lehet. A piac olyan hely. Mint a padlás, ugye, Tibi? Nahát, ez is mindent tudott rólam – akármilyen kicsi volt,  belefértem –, akárcsak a mama, és ő sem szólt mostanig. Tudják ezek, hogy mikor kell szólni. Röhögni persze könnyebb, amíg az embernek minden foga megvan, nem verik ki belőle egy ünnepélyen. Figyeltem magam, hogy mekkora vagyok, és meg tudnám-e tenni, de nemhogy tükör nem volt a környéken, az álmosság is visszatartott, szinte megcsöktem tőle.

– Hagyjam, hogy elvigyen innen? – kérdezte Jenő bácsi. – Az apádat kérdem, meg tégedet. A törvény a mamának ítélt, azt tudod. Csak az a kérdés, hol akarsz elbújni?

– Perecet akarok enni – feleltem neki. – Tessék pénzt adni, mert perecet akarok enni. Fagylalt is kéne. – Valóban ezt éreztem az ínyemen.

– El van putyukálva – mondta Jenő bácsi, és én csak egy pil–  lanat késéssel jöttem rá, hogy ezzel ő győzött, mert adhatott, és: felszabadult a hirtelen ijedségből. Bár meglehet, hogy szerette volna, ha eltűnök, s itt marad magának a mamával.

Kihúzta a pénzesfiókot, előteregetett három ötlejest, elsimította a pult üveglapján, ami alatt csillogtak a csak cigarettagyújtásra alkalmas revolverek.

– Elég lesz ez? – kérdezte.

Tizenöt lejt rakott ki, de legalább hússzal vert rám. Sok volt ez nekem így, szörpöt is ihattam volna belőle, talán főtt kukoricára is telik.

– Mehet a menet, kis Tiborc – kacagott Jenő bácsi. – No, de csak az ünnepség után, mert addig zárva a bolt. Leltároznak az országban, de lehet, hogy rovancsolnak. Türelem a mi kenyerünk, Tiborc. Jobb lesz, ha alszol egyet, amíg véget ér az össznépi paláver. Lásd be, picinyem, hogy nem hagy máiét enni a történelem. Ne kakálj be nagyon, mert nem moslak ki a nadrágodból, de majd felébresztelek, ha idevetődik az édes jó apád. Ő amúgy is olyan echte történelemcsináló fajta, ahogy mondod.

Túlbeszélte magát, újra, pedig előtte való nap nem ivott pálinkát. Attól szoktak másnap olyan okosnak tűnni a férfiak, úgy dől belőlük a bölcsesség, akár a mérges nikotinszag. A sok szóból azért megértettem, hogy Jenő bácsi elég gyönge még, s a pénzzel is csak kipótolta a szavakat, amik az erőtlenség jelei.

– Mi sem nyitunk? – kérdeztem, s közben húsz lejre összeizzadt markomban a három ötös.

– De nem ám, mert én is egy szar alak vagyok, és nem merek – mondta. – Menj hátra, jobb ezt átaludni.

Mereven nézett maga elé, mintha drótkötélen fekete szénnel megrakott csilleként görögne fel a két szeme egy messzi hegytetőre. Józanul és szeppenten ült a félhomályban. Nem érkezett meg a tüszős-átalvetős-pálinkás parasztja, hogy kölcsönösen megkönnyítsék egymásnak az életet. Az a nagy ember talán felvonult és kiabált a téren. Elakadt a forgalom, nem csöngettek villamosok a trafik előtt, még a levegő sem volt éppen annyira sárga.

Eközben valahol, a Repülők terén és környékén forrt a világ, és lengtek a zászlók. Abban a sokadalomban tűnhetett el mindenki, Róza néni, Mária néni, a Szűzmáriák és a mama. Apám messze járt, ha bírt. Jules bácsi mindhiába fürdött kölniben, nem jöttek többé az udvarhölgyek, éljeneztek a sík aszfalton, és nem volt hova leüljenek, hogyha sajgott a lábuk. A mellékutcákban autóbuszok álltak, és egy rendőr sem jöhetett volna megkérdezni, hogy érzik magukat. Miért nincs kint a padlásablakban Gogu fehér feneke s a zászló, hol bujkálnak mögöttük a tábornokok, miért alszik ilyenkor Ducu elvtárs, ha tényleg kommunista? Azon a környéken csak a macskák kenték oda bundájukat a konyhaasztalon felejtett margarinhoz.

Jenő bácsi meg úgy ült a pult mögött, akár egy száműzött Szibériában, aki a gyér lángokat nézi, és távolra került hazáját látja közöttük. A lángok fel-felcsaptak, és átalakították a határokat. Idővel lekushadtak, és más formát adtak Jenő bácsi földrajzának. Egy-egy orvul kivágott tönk világított még.

Ilyesféle álom visszfénye derengett a szemében azon az ünnepi délelőttön, az augusztusi kánikula kezdetén, a trafikban. Közben hidegen sütött a kályha.

Lefeküdtem mégis, mert nem volt hova mennem. Nem kajtattam tovább a polcokon, aznap zsinórból horgolt kokárdákat amúgy sem lett volna szabad találnom.

A kartonfüggöny mögé állított díványból ugyanaz az átfülledt szag áradt, kissé penészesen és fel egészen a mennyezetig,  mint otthonunk felett, a padlás második piros ajtója mögül: a havasi és tengeri füvek megcsúfolt illata. A matrachuzat mindegyre hurkákba törődött alattam, és eléggé finom bőröm volt még ahhoz, hogy érezzem.

Itt megint csak nézni lehetett, némán, de már nem volt kedvem hozzá. Ráadásul keveset láttam. A polc deszkahátát, azon a szögre tűzött számlakötegeket, az újságpapírokkal teleragasztott falat és a feltáskásodott mennyezetet, a fáradtolajjal felkent fekete padlót, azon a söpréskor ide-oda tologatott fűrészpor szemcséit. Mindennek csak a maradékát vagy a másolatát. A kialvatlanságtól lehetett ez is – és jó volt ezt tudni, mert így nem ijedtem meg túlságosan, hogy mi történik velem.

Ez a kuckó olyan volt, akár egy kajüt, amely kilőtt hajója nélkül, egyedül úszik sötét vizeken, és erről eszembe jutott a Duna-csatorna, pedig azt a vidéket nem láttam soha. Fekete autóban, éjszakához illő színű rabomobilban vitték oda az embereket és a kulákokat, akik hiába ástak és haltak, nem akart hegyre felfelé folyni a folyó. Egyedül anyámnak két régi udvarlója ette ott a kását, a káposztalevest; az egyik régi ludovikás tiszt volt, vagy efféle szerzet. Tény, hogy egyikük se zsírosparaszt, mert azokkal anya nem állt szóba.

– Kis Tiborcom, picinyem – mondta a polc túlfeléről, a valóságos trafikból Jenő bácsi, emelt hangon, merthogy még minden vevője a nagy téren állt vagy menetelt feléje, és egyik sem hallhatta. – Csak hogy tudd! Szép volt az anyád a határsorompónál, szent igaz. Talán amiért kalapot viselt, és mellette volt az apád is. De nem láttad te aztán másodszor! Kalap nélkül, meg apu nélkül, a háború után. Akkor megtudtad volna, mi egy nő tulajdonképpen. Sokadszorra se nem szép, sem semmilyen senki, kis Tiborc. Én ezt az ünnepséget is már negyedszer látom. Nem hat meg, csak megijedek tőle egy kicsit. És persze sajnálom a derék túróevő fickókat, hogy egész éjjel vonatoztak a falujukból, aztán órákon át álltak a mellékutcákon, most meg oda kell csapniuk az elzsibbadt lábukat az aszfalthoz.

– Régen anyád is ünnepi lény volt, egyedül is úgy vonult, akár egy népünnepély vagy a katolikus búcsú. Aztán már nem olyan volt. Mintha az eksztázis után összerogyna hirtelen, kimegy belőle a levegő meg az ünnep, az apád emléke, s még a háború is. Olyan másnapos a kinézete. Ő is népviseletben jött ám. Álruhát vett, mint az ünneplők, nehogy felismerjék; igaz, hogy magyarost. A félelemnek nincs határa, abban egyenlőek vagyunk mind, nemre, fajra, felekezetre való tekintet nélkül, ahogyan mostanság mondani szokták. Úgy állt odalent, a tornác alatt, mintha tojást hozott volna a szoknyája zsebében. Mi lesz, ha odaütök? Azt akarta, hogy megmentsem. Most én jól mondom, kis Tiborc?

– Akkortájt én is kicsit rongyoskásan jártam, kis Tiborc, mert az volt a népviselet – folytatta Jenő bácsi, és kuncogott hozzá. – Politikai trükk volt, naná. Nem egészséges feltűnni, soha. Róza naftalinba tette a régi szép ruhámat, és én a kerti nadrágomban parádéztam, mintha belőlem is akkor frissiben lett volna úr. Persze mindenki tudta az igazságot, ők is... Csakhogy én rendes voltam velük. Az ember megtanulja, hogyan kell. Az egész környéken én voltam az egyedüli jegyző, akit meghagytak a hivatalában. Na persze, akkor ott már megint nem volt határ, nem volt ott semmi se, ugyanazt ettük. De én vállaltam mindent. Ki tudja, milyen marha került volna a helyembe. Gondoltam, segíthetek a fajtámon. Persze mehettem volna én is Magyarországra a többivel, koldusnak. Ott azt mondták ránk, cigányok vagyunk. Levélben, messziről szerettek.

– Anyádnak ott is megvolt a helye, ő mindenhova odaülik, csakis azért maradt, mert hazavárta az apádat. Legszívesebben azt mondtam volna neki, szedje a motyóját meg téged, utazzon át egy sószállítmánnyal. Sót vittek meg lisztet az élelmesebb fickók, én adtam ki nekik a fals engedélyeket. Csakhogy én szerettem a mamádat, öcsi, nem mondhattam, hogy menjen. Még az is lehet, hogy feljelentem, ha szökni akar – ki tudja, mi van az emberben? Aztán úgyis kimentettem volna. Kimentettem így is. De nagyon elment volna...

Magában beszélt már, ügyet sem vetett az egyre gyakoribb vásárlókra, kiszolgálta őket, és mondta, mondta a történetét. Egyedül én értettem, pedig én se akartam. Fejemre húztam a pokrócot, de azon át is hallottam, és csupa szürkét láttam.

– Nem hiszed el – mondta Jenő bácsi –, de még az is jó volt, hogy ilyen kicsi maradtam. Nem nagyon vettek komolyan, azaz nem hitték, hogy veszélyes lehetek. Fájt a szívein, de bohóckodtam nekik, hadd röhögjenek. Olyan csökevényféle voltam, tudod. Ezekkel is elmentem a gőzfürdőbe, ha meghívtak, és aztán nyakig a vízben engem vittek a vállukon, mint valami kis fővezért, néha még dobáltak is egymásnak. Hol kifogtak, hol nem, és én visítottam. Róza néni tekenőjében tanultam meg tűrni, hogy fogdossanak, pedig az csak a szerelemkor jó. Na, mindegy.

– Mindenféle igazolásokat adtunk ki, hogy ez a fickó ekkor és ekkor itt volt, vagy éppenséggel, hogy nem volt itt – mert, ugye, a hely számít meg az idő, nem az, amit tettünk és gondoltunk, mert azt mindig meg lehet magyarázni ilyen vagy olyan helyről. Hol ezt kellett bizonyítani, hol azt. Attól függ, ki kérdezte. Nahát, ez az ember nem mondta azt, amivel vádolják, amaz meg kiáltva mondta; tudod, hogy megy ez. Több a szó, mint a cselekedet, a szó adva van bennünk.

– Néha azért mégis fel kellett áldozni közülük egyet-egyet, másként nem lett volna hitele az embernek, és azt mégsem lehetett mondani, hogy éppenséggel mindenki ártatlan volt. Szempont kérdése ez is, persze. Bonyolult dolog ezzel: hogy ki ártatlan, ki bűnös. Valahogy úgy néz ki, mintha meg lenne szabva a bűnösök száma a világon, de hogy kik férnek be ebbe a keretbe, az más kérdés. Azt a keretet mindig fel kellett tölteni, s a mamád éppen belefért volna. Ha másért nem, pusztán a neve miatt.

– A mamád meg nem tett egyebet, csak szenvedett. Bűn lehet az is. Mert hát, aki az ellenség sorsa miatt szenved, az maga is ellenség, nem? Na, ne kacagj rajtam, öcsi, inkább figyelj. A bűn nagysága azonos a földön, csak éppen állandóan újra el kell osztani. Erre valók a háborúk. Azok után a bűnt is fejadagolták. Csak hát kevés emberre több jut belőle, és mi akkor már újra kevesen voltunk ott. Ember még kevesebb, mint asszony, és éppen a háborúk miatt. Érted? Az ember ráadásul úgy érzi néha, hogy ki kell kérnie a maga részét. El kell követnie valamit, amiért aztán kijár neki a bűnből a fejadag. A katolikusok is valami ilyesmire tanítanak – hát nem? A bűn arányos eloszlása a lényeg, ugye?

Kiszolgált valakit a pultnál, és elmondták egymásnak a szokásos szellemességeket, nevettek. Megpróbáltam szundítani közben, ám Jenő bácsi bohóckodó kecskehangja mindegyre bejött a kartonfüggöny mögé.

– Én már akkor is ezt hittem, mert katolikusnak születtem, aztán abbahagytam – mondta. – Lehet, hogy nem hittem még, csak éreztem. Egykutya. Ha Istenhez imádkozol, áhítatot érzel, vagy talán dühöt. Pont mint mikor tőrkéssel elvágod az ujjadat. Érzel valamit, egyáltalán, s az már valami. A mamád iránt én is ilyesfélét éreztem, amikor néztem: mintha a vérem folyna. Annyira nem idevaló volt, Tiborc! Tulajdonképpen mindegy, hogy milyen volt a két alakjában, egyedül én akartam helyet szorítani neki valahol.

– Apád egyetlen dologban tévedett. Elkényeztette a szépségével, és ugyanakkor megalázta, még azzal is, hogy kényeztette.  Ilyesmi történik a népünnepélyeken meg a búcsújárásokkor is. A népek minden szépet megkapnak, de nehezen viselik. Női világ ez, Tiborc. A papád szintén mindent megadott neki, ami egy nőnek kell, és ettől azt hitte, más nőhöz is eljárhat, ha ennek megvan mindene. Nem nőkhöz járt, én azt hiszem, hanem beszélgetni, például a világról, vagy vadakat lőni, ellenségeket. Vannak dolgok, amiket a férfiak rém férfiasnak hisznek, és már azt is nagyra tartják, hogy el mernek menni valahova, egyedül. Seregesen még jobb, nem igaz? Elfoghatják egymás elől a szelet. Miközben mindenkit anya szült ebben a női világban, nincsenek is benne ellenségek, csak esetleg határok.

– Én nem vadásztam, nem is politizáltam tulajdonképpen, de nem akartam egyedül lenni sem. Én csak hittem ebben–  abban, és féltem egy kicsit.

Újabb vásárló érkezett, és nyilván őrültnek nézte Jenő bácsit, aki tovább beszélt maga elé, egy érthetetlen nyelven, mintha álmodna, miközben a cigarettákat felmutatta, és besöpörte a pénzt. Hidegen csörögtek az érmék, és megtörténhetett, hogy Jenő bácsi egyszerre csak megijedt, hogy tényleg egy magában beszélő őrült képe jelenik meg az idegen retináján vagy a pult tükröző üveglapján; elhallgatott. Pedig akkor én már hallani akartam. Most már könnyebb volt, mert nem a mamáról beszélt; és persze nem tudtam még, hogy mára virradóra eltűnt a mama, ahogyan annyi más ember.

– Tibi! – kiáltotta, de úgy, hogy attól kimentem a kartonfüggöny mögül. Az a sötétkék ruhás férfi a pult előtt nem kért semmit, csak bámult. Aztán mégis kérdezett valamit, amire Jenő bácsi válaszolt, és azt én is megértettem. Azt mondta a kékruhásnak, hogy a fia vagyok, és torokgyulladással fekszem. Meghalt mindenkim, azért lábadozom itt, a trafikban, mert nincs, aki vigyázzon rám. Talán azt is mondta, hogy mi ketten görögök vagyunk, ide menekült szabadságharcosok. Tény,  hogy így a csököttsége holmi harci sérülésnek hatott, és megfordult a fejemben: hátha valóban ez az igazság. Sok csonkabonka görögöt ismertem, aki a hazájában egy aknamezőn át próbált elmenekülni, egy áruló pedig megsúgta az ellenségnek, hol a főkapcsoló. Ők akkor már mind azon a mezőn jártak.

– Tibi – mondta Jenő bácsi, még mindig túlságosan harsányan ahhoz képest, hogy ott álltam mellette –, oszlásnak indult az ünnepség, kinyitottak a kocsmák. Csípd nyakon azt az üveget. Két decentót kérj bele. Rád néznek, máris tudják, mit akarsz. Ha meg nem, akkor mutogass.

A sötétkék vásárló megnyugodott, sőt talán el is érzékenyült az előbbi szövegtől és a családias párbeszédünktől, mert meg akarta simogatni a fejemet. Aztán kiment, de mégsem nyugodhatott meg teljesen, vagy nem szokta meg az ünneplő öltönyét, és attól volt zavarban. Egy fél dinnyét cipelt, s a csepegő belét szorította zakójára, a hóna alá, amikor rágyújtott. A dinnye leve a kabát szövetén mind a zsebébe folyt, biztosan péppé áztatta benne a régebbi dohányport, feltéve, hogy a kék vevő ezelőtt is viselte a gálaruháját, ami nem biztos. Mert azért semmi sem egészen az. Jenő bácsi lapos flaskája is köptető-szörpös üveg volt valamikor.

– Indulj, Tibikém – mondta. – Kezd elhagyni az erőm.

– Előbb mondja el.

– Az anyádat? Már elmeséltem.

– És aztán anya elhozott ide engem, hogy legyen mit egyek. Maga meg olyan jó, hogy enni ad – mondtam.

– Az éhség csak egy nagy alibi, Tibi. A mamád ott nem maradhatott. A törvény előtt vallott, s ezt nem bocsátották meg neki a falusiak. Hiába, hogy igazat mondott. Mind meghaltak, akiknek igazuk volt. Az apád is csak azért maradt meg, mert menet közben megtanult hazudni egy kicsit. Anyád a bíró előtt állt, s ezt bűnnek tartják. Éppen csak ezt sem lehet elmagyarázni senkinek, ahogy azt sem, hogy a háborúban parancsra álltunk erre vagy arra az oldalra, sőt az Isten színe elé is. Hát úgy! Kapd az üveget, és sipirc!

A kocsma tele volt már emberrel, mititej – és dohányfüsttel. A felvonulás alatt lehúzott roló mögött ittak, két rendőr társaságában, akik fogasra akasztották a gumibotjukat. Ha kimennek, máris állhatnak be a sorba, s vonulhatnak a tribün felé egy-egy nyeles fényképpel, úgyhogy inkább slibovicát fizettek a rendőröknek, akiket egymás közt pulykának neveztek. Nem tudom, miért, nem volt éppen annyira vörös a gusájuk, ha feldühödtek.

Ebben a kocsmában is sokat beszéltek, Jenő bácsi itt szok–  hatta meg. A falunkban, ahonnan vonattal, busszal, majd megint vonattal idejöttem, ilyen hangmagasságnál már bicskák bújtak elő a vasárnapi nadrágokból, bár ott is többnyire csak hadonásztak vele, várták, amíg valaki kicsavarja a kezükből. Néha késett az illető, így aztán oda-odaszúrtak, nemegyszer találtak is. Itt veszekedésnek ható társalgásuk végeztével fröcs–  csöt vagy sört fizettek egymásnak. Jenő bácsi is következmények nélkül mondta a magáét, nem voltak titkos fegyverei. Bár lehet, hogy éppen ellenkezőleg: olyannyira titkosak voltak, észre sem vette az ember, amikor megsebezte velük, csak később kezdett el fájni.

A trikóinges csapos most is rám akarta tenni a kezét, akárcsak hétköznaponként. Úgyhogy a kétdecis köptetős-üveget egyensúlyoztam fejemen, amikor a söntéshez léptem, csakis azt foghatta meg, nem engem. Mondta is, hogy milyen mókásak ezek a magyarok, vidám élet lehet ott, ahol élnek.

– Ti mind ismeritek egymást, ugye? – kérdezte, és én vonogattam a vállam. – Egy ezredben szolgáltatok, nem igaz?

– Mi görögök vagyunk – feleltem, persze hiába.

A csapszékből kilépve húztam az időt, előbb fagylaltot vettem magamnak, aztán főtt kukoricát. Jenő bácsi eközben biztosan leizzadt a trafikban a türelmetlenségtől és a szomjúságtól.

A trafikban Gogu állt. Kék rövidnadrág s az apja fehér inge volt rajta, a nyakában vörös kendő, bogra kötve. Tüskehaját is megmosták valami lavórban, de ha nem, akkor is: fényesen tapadt a fejére, akár az igazolványképeken. Az hittem, olyan tükörben nézi magát, amelyikben mást lát önmaga helyett, és talán ettől olyan tétova.

– Azt hittem, picinyem – mondta Jenő bácsi –, hogy meg is ittad a snapszomat. Úgy itt hagytál, mint Szent Pál a nemzeti többséget. ..

Gogu váratlanul elindult, megkerülte a pultot, és bement a kartonfüggöny mögé. Biztosan a még mindig meleg helyemre feküdt, és hozzám hasonlóan megpróbálta elképzelni, milyen lehet mindaz, amiről mesélnek nekünk, éppen ezért hagytam magának. Minden elállítódott ezen a délelőttön, mint mikor a távcsőben megkettőződik a kép, hogy beleszédül az ember.

– Én most elmegyek – mondta Jenő bácsi. – Róza mama zűrözik, pedig nem szokása. Picinyem, tartsd a frontot. Nem zárhatok be, még szabotázsnak hinnék. Ünnepekkor kibújik a szög a zsákból. És csak hogy tudd: Jules bácsi nagy disznó volt mindig, de most már kakál is. Maradj itt, én majd rendet teremtek, amire hazaérsz. Gogule! – kiáltotta.

Gogu szeppenten jött elő, mint ki puhára főtt azon az ágyon. Nem sokat pihent az ünnepség után, nyomban ideszalajtották, és talán ő sem tudta, hol van éppen. Hozzám nem szólt, az biztos, holmi fontos küldetésben járt, egyéb nem érdekelte, vagy nem bírt egyszerre kétfelé figyelni.

– Te csak várd meg itt az apádat, hátha tényleg bejön – mondta nekem Jenő bácsi. – Aztán zárd be a boltot, tudod, hogyan kell. Bármit kérnek, te csak mondd, hogy nincs, azt úgyis megszokták. Nincs: nu ávem.

Aztán elmentek. Ott maradt az üres trafik, benne én. Olyan nagyon messze. Az elképzelt kajüt, hajója nélkül, újra úszott, talán a Duna-csatornán, és én kapitánykodhattam volna, de csak mutogattam a vásárlóknak, hogy nincsen, nincsen, nincsen, azért mégsem szabotáltam. Lengettem láthatatlan zászlóimat, védtem az elhagyott dolgokat, és vártam az apámat. Sejtettem, hogy nem illene ide, tehát nem is érkezhet meg. Nem is vártam nagyon, csak egy kicsit. Mindegy, úgyse tudtam, mit mondjak neki.

Anya viszont eljött. Csöndesen, óvatosan jött, gyűrött ruhában, mint ki nem tudja, merre jár és mire lépik így ünnepség után.

– Mi tetszik? – kérdeztem tőle a pult mögül. Először járt a trafikban, fel sem foghattam, hogyan talált ide. Tulajdonképpen mindenhol, az egész világban először járt: mint aláaknázott gyümölcsöskertben, virágos kalappal a fején. Számára az egész város veszélyes, mégis szép terep volt, nem tudta, kinek szóljon, kibe kapaszkodjon, ha megszédül hirtelen. – Mivel szolgálhatok?

Anyanyelvén kérdeztem az anyámat, mégsem válaszolt. Kipróbálta rajtam a szép szemét, nézett csupán. Csodálatos volt a szeme; kék, és néha éppen úgy elhalványult, akár az ég a távcsőben, a ragyogó pontok is megjelentek benne.

– Jenő ideges? – kérdezte bele a félhomályba, mintha nem látna engem a csudálatos szemével. Talán az elmúlt éjszakát látta a trafikban is, amelyikből hiányzott nekünk.

– Az aput megtaláltad? – kérdeztem én.

– Aput? – Ezt is úgy mondta, mintha soha nem beszélt volna róla, és most egyszerre eszébe jut. – Ő csinált kurvát belőlem.

– Ott hátul van ágy – mondtam. – Lefekhetsz. Bement, és abból a kuckóból mondta tovább.

– Nagyfiú vagy, hallhatod az egészet. Jenő nem ér hozzám,  mert nem hagyom. Térden állva sírt, hogy vele egy szobában háljak, hadd lássa a mamája s a Róza mama, hadd sápadjanak. Hogy ő egy férfi! A földön alszik, az ágyam előtt, mint egy kutya, még nyüszít is álmában. Azt hiszed te, hagyom, hogy megmásszon egy ilyen kis hernyó? Tegnap aztán nem bírtam tovább, és jártam egyet. Megjártam magam.

Szóval ezért jött, ezt akarta elmondani, ki tudja, mióta már. De miért ennyire durván, és miért éppen itt? A közlés maga is eléggé otromba volt, vagy csak túlságosan sokáig készült rá ez az asszony, és így megerjedt benne. Az éjszakája ennél is csúnyább lehetett, ahhoz képest számára talán enyhének hatott ez a régi rútság. Vagy talán mindegy volt neki, semmi nem számított már.

Mint ki egy nagy térre jut ki, ahonnan kis papírzászlóikat, virágaikat, hulladékaikat maguk után hagyva mostanra kivonultak az ünneplők, egyedül volt, és olyannyira szabad, azt se tudta, merre fusson. Az első emberbe belekapaszkodott volna, de úgy, hogy leszakítja róla a ruhát; és talán éppen én voltam az. Azt is elfelejtette most, hogy gyerek vagyok, és éppen az övé. Egyedül saját kétségbeesése érdekelte. Nem látott, azt sem hallotta, hogy megkérdezem tőle:

– Visszamegyünk? Visszamegyünk?

Azt hittem, elaludt, nem kérdeztem rá újra, nem mondtam el, hova szeretnék visszajutni: abba a nagy, félhomályos házba, a macskák közé, vagy a fényes faluba. A falu napfénnyel és hóval világított.

Végül mégiscsak benéztem hozzá, a dívány sarkában, félig ülő helyzetben aludt. Olyan volt, mint az égetőkemencéből kiszedett agyagkancsó: forró bőre feszes, és mégis érdes. Éppen csak az ajkát rontották el: mint mikor a kancsó száján felhólyagzik a máz. Sok ilyen edényt égettek ki ott, ahova el akartam menni.

– Adj egy kis vizet – szólalt meg –, ki kell mosnom a számat. Fürödnöm is kellene. Gyere ide, szagolj meg. Mit érzel?

A melegét éreztem csupán, és enyhe kutyaszagot.

Kutya? – kérdezte, és nevetett. – Ám legyen. Jobb a macskabűznél, hidd el nekem, Tibi. De neked azért rossz lehet.

Ott ingott fejem a mellénél, megfogta, magához szorította, húsába nyomódott az orrom. Csodálatos volt mégis, egy nő volt, és az enyém. Szívesen megfulladtam volna ott, a két melle között, ha sokáig tartja a fejemet, mert ahhoz is fáradt volt, hogy a kezét elvette volna. De elengedett, még lökött is rajtam egy kicsit.

– Hozz vizet, a fenébe – mondta. – Nehogy meghaljak itt neked. És ma ne érj hozzám.

A kartonfüggöny előtt csörömpöltem a cinvödörrel, a zománcos csanakkal, amikor eszembe jutott, hogy most olyan az anyám, akár egy meleg kályha, amelyre a fejadagonként kapott ételek égtek rá, ha végül mégis kifutottak, s oda veszett a java részük. A vödör a hideg dobkályhán állt ugyanis, amelyikben én száraz pereceket akartam tartalékolni, nőttömre.

Cukrot tettem a vizébe, a Jenő bácsi papírzacskójából. A legalsó polcon, tulajdonképpen az olajos padlón tartotta, lehet, hogy petróleumíze lett, mint mikor torokgyulladáshoz adnak cukrot az embernek, és talán megmászták a bogarak.

Anya visszaköpte a vizet a csuporba.

– Mit adsz te nekem? – kérdezte. – Meg akarsz mérgezni?

– Cukor – mondtam. – Tápláló.

Egyszeriben elsírta magát, és ezt nem kellett volna, mert elcsúnyult tőle. Bőre megereszkedett, kerek álla alatt újra megjelent a Jenő bácsi-féle vonal, a szépség helyén egy éles árok. Bennem meg felforrt a düh, hogy nem bírok segíteni rajta, akkor meg miért kell látnom?

– Menj haza, mama – mondtam.

– Hova?

– Menj haza.

– Hova haza?

Felpattant az ágyról, és kimerevedett, megfeszült szép dereka.

– Az apád – mondta. – Olyan vagy, mint az apád. Menj te is a francba, Tibi. Jó? Ne csináljátok ezt velem. Mi vagyok én?

Az a kegyetlen ránc az álla alól mintha egész kielégült és fáradt testén akadálytalanul végigszaladt volna, akár egy kéjgyilkos késének nyoma, csak éppen nem pirosság, és nem is hússzín bukkant ki, hanem egy pillanatra olyan színtelen űr, mint mikor felhasítanak egy léggömböt.

– Jó, akkor megyek én – mondtam. – Add ide a pénzemet, és visszautazom.

– Nincs pénzem. Nincs otthonom. Mi vagyok én nektek? Ezt már visította. Egy vásárló visszafordult az ajtóból, és lábát kapkodva eltűnt a forró aszfalton. Hogy eddig egy se jött! Megúszhattuk volna ezt az egészet, a hamis sikítozást, de még az őszinte sírást is.

– Bassza meg – mondtam. – Menj haza, ne kelts itt feltűnést. A végén mindannyiunkat bezárnak. Nemzeti ünnep van! Menj, és kérj tőlük bocsánatot.

Én mindenesetre kimentem a kuckóból, és beálltam a pult mögé.

A „berakatot” néztem, azon át a forgalomba került villamosokat, s a rudat fogó mozdulatlan embereket bennük, mint a fényképeken. Mélyre beszívtam a trafik szagát, jólesett a hűvöse.

– Adj egy villamosjegyet – mondta anyám a hátam mögül, csöndesen. – Elvégre ti azt is árultok a mostohaapáddal.

Kapott tőlem két jegyet, és elment. Vitte magát, a testét és a félelmeit. És én úgy szerettem akkor délben, ha kettő vagyok, atánaküldöm a másomat, hogy hazáig elkísérje. Láttam a házat,  kívülről, és láttam benne magamat. Nagy, szürke ház állt a futballpálya zöldje mellett, és anya mellékutcákon át tévelyegve haladt feléje. Ott vártam rá, az ebédlőben az egyik szívemmel. Jenő bácsi mellettem állt, és sós kenyeret evett. – Szeretem a mamádat – mondta tele szájjal –, de amikor rászóltam: Kuss! – elhallgatott.

Bezártam a trafikot, jól beletapostam a redőny lakatját az üregbe, amit kitúrt magának az aszfaltban. A villamosból, messziről újra láttam a nagy teret, éppen úgy hevertek rajta a gyűrött papírzászlók, tasakok, virágok és rudas jelszavak, ahogyan elképzeltem. Fölöslegesnek tartottam nézni, ezért hazamentem.

A konyha dugig volt frakkal és szmokinggal. Fekete nadrágok hevertek a kályhán, ezüsttel kivarrott és lüszterselyem fazonú kabátok az asztalon, mosatlan csészék között. A kredencen egy pár sárga cipő állt, a padlón összepöndörödött ingmellek hen–  geregtek, alig lehetett lépni tőlük. Mintha itt öltözött volna át minden hajdani férfi, aki negyedszázada ünnepelni járt, de most már nem mehet.

– A proletariátus nem veszíthet mást, csak az utolsó gatyáját – mondta Jenő bácsi. A kis szónoki emelvényszerű cipős polcon ült, az én ebédhelyemen. – Ez a nők napja, Tiborc, nem lehet beszélni velük.

Arról volt szó, hogy Róza néni felköltözött. Fogta magát s a holmiját, leverte a lakatot a padlás második piros ajtajáról, és leszórta ide a frakkokat, szmokingokat, azóta szellőztette ott fent a szagukat. Nem akart többé az ebédlői díványon aludni. Szomszédok lettek Ducu bácsival, aki eddig egyedül csattogtatta egy szál fogát, és borzolta a szőrt a hasán, ha unatkozott. Most majd ketten csinálják Róza nénivel.

Jenő bácsi egy frakkon ült, és röhögött.

A hallgatás és a beszéd után a történések fonákjukat mutatták nekem. Logikus volt ez így, de értelmetlen.

– Möszjő Jules – mondta Jenő bácsi, és borzolta a haját –, Jules tata, az atyamester. Az atyaisten. Itt őrzi a frakkját, amiben a fél országot árulta, és éppen a mi felünket, Tibi. De a frakkot, azt nem. Ebből a gardróbból megéltünk volna, ha kiporoljuk, és kihordjuk az ószerre, vagy be egy színházba, hadd játsz–  szanak grófot benne. Ott legalább a végén eléri a bosszú az osztályellenségeket.

Néztem a történelmi divatból kiment ünneplőket, végül meg is tapintottam. Az ezüstszálak a kabátfazonon hidegek voltak a kánikulában is. A sötét bélések egyszerűen hideglelős érzést keltettek. A macskák meg jártak-keltek az összecsavarodott ingmellek között, és Jenő bácsi megpróbált beléjük rúgni.

– A politikai kuplerájos! Ő közvetítette az úri ringyókat a francia diplomatáknak, potentátoknak, éveken át. Így nyerték meg maguknak a jóindulatukat, még az első háború előtt. Ágyban lőtték szét a mi hazánkat, picinyem. Fölöslegesen halt hősi halált az apád – mondta, összetévesztve a két háborút, és elfeledkezve az igazságról, apámat illetően. – Miért? Möszjő Jules-ért, picinyem? Hát nem látod, hogy Petain marsallhoz hasonlít? A rózsás pofikája, a szelíd, elhülyült nézése, a finom fehér haja... Csakhogy a marsall biztosan nem kap ekkora nyugdíjat mostanában, neki el kellett ám adnia a díszegyenruháját, hogy eltarthassa a bitangjait. Ez meg itt házi múzeumot rendez be a diplomata-álruháiból. Egy egész emeletet, pici! Egy palotát. Hogy legyen hol megkávéztatnia a kiérdemesült lotyóit... Az udvarhölgyeket! Az elit szex-alakulatot. Az ágycsaták obsitosait. Na, hoci a macskákat, picinyem, Tiborc. Ütött a bosszú órája.

Róza néniről nem esett több szó; mintha nem a manzárdszobába, hanem a mennybe ment volna fel, és az emlékét is magával viszi. Anyát nem láttam, Mária néni léggé vált, és nem volt ebéd. Mi ketten fogtuk és vittük a macskákat.

Jules bácsi ebéd után mindig felvette vörhenyes házikabátját, és kirakta szobájából a macskákat. Félt, hogy az arcára ülnek, miközben szundikál, és megfullad tőlük. Csöndesen hessegette ki a szürke dögöket, suttogott nekik valamit, talán franciául, úgy biztosan megértették, mert nem zavarták többé. Jules bácsi tehát elnyúlt az ágyon, a beszőnyegezett fal mellett, elrendezte magán a házikabátot, álla alatt a fehér sálat, és aludt egyet. Az erkélyre nyíló ablakot azonban nyitva hagyta, és mi négykézláb kimásztunk a cementre a macskákkal, az ablakon át beengedtünk neki egyet-egyet. Nagyokat röhögtünk, de közben befogtuk a szánkat, s olyankor éreztük tenyerünkön a macska–  szagot. Az öregúrnak lehetett valami huszonhatodik érzéke, amivel álmában is felfedezte az állatokat, talán éppen a félelem volt az az érzék, szervként beleépülve. Felkelt, kinyitotta az ajtót, és udvariasan kitessékelte a macskát. Már nem nyúlt hozzá a megmosott kezével.

– Egyszer hátha visszaüt neki a drága jó Guttman úr – mondta Jenő bácsi. – Mindig felszökik a vérnyomása, ha felkel az ágyból.

Nem éreztem kedvet a macskaeresztéshez, a padlásra mentem volna inkább. Ott történtek az igazi dolgok, és a kuckómért is aggódtam. A történések mindent szétdúlnak, a papírzászlókat, a pokrócokat, a frakkokat. A kuckómban lett volna jó, Árpáddal, Istvánnal és körben az erdővel. Talán a gombákat is látni tudtam volna, egyenként.

Odanyújtottam az első macskát, tenyeremről kétfelől lefolyt lágy hasa, és Jenő bácsi beengedte az ablakon.

– Itt ne hagyj – suttogta –, mert megbolondulok.

Olyan kicsi volt az erkélyre nyíló ablak alá kuporodva, mintha ő maga is egy megvert macska volna, vagy egy láda cukor. Arca elkeskenyedett, orra védtelenül meredt a vakvilágba. Szemét lehunyta, úgy hallgatózott befelé.

Ezt az embert mindenki becsapta, és most legszívesebben én is fellököm. A francia mostohaapja gyerekként tartotta, aztán mire ezt megszokta volna, elvonta tőle a pénzt; az anyja még az igazi apja nevét sem mondta meg neki, és Róza néni már nem mosdatta, nem nyomta vissza helyére a szomorúan lógó orrát; még anyám is a földön altatta. Jókat hazudtak neki, sőt helyette: hogy nem egészen kicsi, hogy övé a trafik, miközben Mária néni-nevére írták, s azt is csak Jules bácsi elévült és elismert érdemeiért; hogy szeretik. Pedig talán irtóztak tőle, amiért olyan kicsi, s haragudtak rá emiatt. Mintha tőle függött volna. A termetét is úgy kapta, mint a jegyzői hivatalát: véletlenül, szinte valaki más helyett. Sajnáltam volna, ha tudom.

A második macskáért már a levegőbe nyúlt: mégiscsak felmentem a padlásra, ott több volt számomra a hely. A régi meleg és szag fogadott, még nem hiányoztak belőle a frakkok, szmokingok, lakkcipők. A padlás önmagában is konzervatív tájék, faluhelyen a szalonnát azért tartják ott, ha van.

Feszítette a hőség a tetőt. A két piros ajtó zárva: mintha kiszippantották volna mögülük a levegőt, sőt Róza nénit és Ducu bácsit is, akik most talán a szabad égen szárnyalva kergették egymást, lobogott ruhájuk, a hajuk, s olyan messzire jártak már, a hegyek fölött, hogy távcsőmmel sem láthattam volna őket. De a távcső, a csillagágyú is abban a szobában volt, amelyikből ők kirepültek.

A kuckómban nem István vagy Árpád, nem is apám feküdt, ahogy az az imént elképzelt látványhoz illett volna, hanem maga Radu II., fekete dresszben, vattázott kapusnadrágban. Futballcipős lábait egymásba kulcsolva hevert, biciklisapkás feje alá dugta a labdákon és ökölvívómellkasokon edzett két kezét. Máris megszállta a por, látszott a szőrszálain. Izmai úgy sodródtak egymáson, amikor jöttömre megmozdult, akár a csatornacsövek, ha lecsúsztatják őket egy teherautóról az üzemudvar fövenyére.

– Sszt! – fújt egy forrót a forróságba, és ujját keresztben az ajkára tette, hogy jobban értsem. Majd hüvelyk– és mutató–  ujjaiból két kört formált a szeme előtt, jelezte, hogy figyel. Az első piros ajtót gukkerezte azon a barnás távcsövön, a saját húsán át.

– Rebel – mondta, és a piros ajtónak szegezte egyik vastag ujját. – Revizioniszt.

Hirtelen felállt, akár egy keljfeljancsi, ráadásul ingott egy kicsit, de ezt talán a délelőtti ital miatt. Nem volt éppen olyan magas, mint a pályán, viszont szélesebbnek látszott. A sapkája meg, akár egy fedő a forró fazékon, mozgott a fején.

– Tü gyetyi harasó – suttogta, mert mégiscsak valami közös nyelvet akart találni. – Pszt! – Ujját ismét szája elé emelte, s azt vártam, hogy beveszi a fogai közé, hiszen olyan lilák a bütykei, mintha egyfolytában rágta volna őket. De aztán eszembe jutott, hogy a kerítéssasok és a bokszolófejek törték ilyenre. Inkább a futballcipőjét néztem: egy sereg lyukat taposott már a porba a stoplikkal.

– Pszt! – lehelte ismét, mert nem tudott sokkal többet ennél. –  Sszt! Ducu kaputt. Kaputt. Hrss! – kiáltotta tompán, és torka előtt vízszintesen elrántotta a tenyerét. – Revizioniszt, kápitá–  liszt, kaputt. – Végül magasba dobált kezekkel elkezdett integetni, mint mikor véget ér a meccs, és nekem talán azt kellett volna kiáltanom: bravó! bravó!

De nem erről volt szó. Egymást keresztező karokkal csápolt, meszelte arca előtt a levegőt, mintha el akarná tüntetni belőle a nyomát, és egyre pisszegett. Háttal indult a lépcső felé, derékból elfacsarodva, csak úgy préselte ki magából a verítéket.  aztán kopogtak a stoplik a betonon. Egyetlen ajtó nem nyílt ki, hogy megnézte volna valaki, miféle kecskék járnak a folyosón. Mert olyan hangot adott a cipője.

Nekem meg ott maradt a kuckó, benne Radu II. testének nyoma a porban. Óvatosan a helyére feküdtem, de nagyobb volt nálam, szinte azt mutatta, mekkorára kell nőnöm, hogy mindenkit megverhessek, akit akarok. Addig méretkeztem, fészkelődtem, amíg összezavartam, elkentem a nyomokat, úgyhogy azután a piros ajtókat néztem csak Radu II. helyett, magamat nem.

Kitört köztünk a szeretet, gondoltam, és a szeretet mindig veszélyes, szétoldja, elgyöngíti s ezzel védtelenné teszi az embereket. Én is didergősen féltettem anyámat, és nem tudtam, hol van, mert előtte érkeztem haza a trafikból. Apámat képtelen voltam látni, a nagy hegyeket alig-alig; nem működött a képzeletem. Minden feloldódott a sárga, zsíros levegőben.

– Tibi!

Suttogó hang volt, lassan érkezett, és nyomában Mária néni jött.

– Bebújok melléd – lihegte, s már nyomakodott a sátor alá. –  Én is látni akarom, Tibi.

Leült a porba, a plédek homályába. A meleg vagy egyéb őt is fellazította, nem lett jobb tőle, csupán színesebb kicsit, a vonásai kevésbé élesek; szinte elkenődtek rajta. Arca megduzzadt, akár egy iszákosé, kitömte valami élvezet utóérzete.

– Hagyjál, na – mondta. – Meglátom én az ajtón át is. Ismerem én a nővéremet.

És tényleg, mereven nézte a piros ajtókat, mert azért még ő sem tudhatta, a frakkok helyén él-e most Róza néni, vagy az óraszíjak között, Ducu úrnál. Mindenesetre, most már Róza néninek is volt egy megfigyelője, nemcsak Ducu úrnak.

– Neki van igaza – mondta –, nem nekem, nem az anyádnak.  

Mert az anyád is csak a gyerekéért csinálja, ahogyan én, nem magáért. Így nincs benne sok öröm. Mondd meg neki, Tibi, te mondd meg neki, hogy nem éri meg az áldozatot. Én is idehoztam Jenőt, és most nézz meg minket! Nézz meg, ne félj.

Megmarkolta a karomat, és maga felé fordított, de nem én néztem őt, hanem ő engem. Hegyes állát felhúzott térdére támasztotta, úgy bámult, mint egy bokor alá húzódott parasztasszony a hangyákat, amint elvonszolnak egy kis gyíktetemet. Láttam rajta a szemem sarkából is, hogy valóban falusi asszony lehetett régebb, de aztán talán megfagyott ültében valahol, esetleg éppen egy bokor alatt, és már semmire sem volt jó ott, úgyhogy eljött úriasszonynak egy idegen városba.

– Látod? – kérdezte, pedig észrevehette volna, hogy nem nézek rá. – A te anyád szép legalább. Csakhogy az lesz belőle, ami én. Megmondjam, mi vagyok én most, Tibi?

– Ne tessék – mondtam.

– Könyörögjön az apádnak, ha kell. Mit számít az? Utóbb nem számít semmi se. Igyon marólúgot, és feküdjön le a küszöbére. Fogadjunk, hogy beengedik? Élje a maga életét, ne a tiédet, Tibi. Mondd meg ezt neki, jó?

Mindig másról beszéltek, mint amiről kellett volna, vagy amiről valójában akartak. Szörnyű szövedék lehetett bennük, bármelyik szálat húzta meg az ember, az egész kibomlott, és mindegyre elszakadt az a szál is. Ragacsos kis bánatok lógtak a végén. Mária néni is... Itt ült velem a padlás porában, az államelnökök és forradalmárok helyén, még a pongyoláját sem kímélte, amiben eddig a kávét szervírozta az udvarhölgyeknek, és beszélt, beszélt. Én meg tudtam már, az iskolából, hogy a „revizioniszt” halálos bűnt jelent, és ő mégsem Ducu bácsiról beszélt, pedig most ez minden bánatnál fontosabb. Felfogtam, hogy nekem nincs kinek beszélni, és nem mondom el neki: szóljon Róza néninek, az meg Ducu bácsinak, hogy meneküljön fel a hegyekbe, apámhoz. Cigarettát, gyufát vigyen csak, esetleg puliszkalisztet, sajtot, túrót kapnak a favágóktól is. Bármelyik esztenán teleehetik magukat ordával, bálmossal, csak tűrjék a birkaszagot.

Hiába mondtam volna bármit, Mária néni már nem hallgatott oda. Lejárt a délutáni műsora, indult aludni, előtte talán imádkozni egyet.

Késő délután volt, vagy már kora este. A hárslevelek még csillogtak, csak alattuk ült meg a homály. Nem ebédeltem aznap, igaz, hogy más sem. A hideg kályhán sötét ruhák hevertek, és Róza nénit még Mária néni sem látta a mindentudó szemével, a piros ajtó mögött, nemhogy én. Ducu bácsi nem jött elő, gyanútlanul ragasztotta az óraszíjakat, és arca bizonyosan szép sima volt az almától, amit a fejében tartott.

Mikor végre lementem a padlásról, kiderült, hogy Jenő bácsi sem mászkál négykézláb a teraszon. A házban csupán a macskák osontak, azok sem lelték a helyüket. Fáradtnak látszottak, talán mert túlságosan sokat jártak ki-be Jules bácsinál, mindegyre lekuporodtak, egymást nézték, beszélni viszont nem tudtak, még ha akartak volna is.

Az emeleti ablakból megpillantottam Gogut, az ő padlásuk ablakában. Almát eresztett le a járdára, a régi terve szerint: végre dróthuzalon. Megkívántam az almát, és lementem. A kidőlt kerítés fölött Radu II.-re lehetett látni: újra edzette magát, öklözte a kapufát, szaladt, mintha soha nem találkozott volna velem.

Gogu úgy rángatta dróton az almát, akár egy bábut, csakhogy az utcán csend volt, a meleggel együtt az emberek is elhúzódtak, rajtam kívül senkit nem csábított az alma. Gogu ügyet sem vetett rám, talán utólag megalázónak tartotta futárszerepét a trafikban, az én trafikosmunkámat vagy egyebet. Vagy mintha valami gonosz dolgot tudott volna rólam, akár azt, hogy betegség támadott meg belülről, titkos fegyverekkel. Felhúzta az almát, mire odaértem. Mire pedig feljutottam a padlásra, már tele volt vele a szája. Ez amolyan padlásra járó nap volt, azért mentem fel hozzá.

– Tudod, hol az én apám? – kérdeztem tőle, de persze nemhogy nem tudta, nem is értette, ezért aztán úgy tett, mintha nem hallaná. – Az én apám egy malomban van, messze, Erdélyben, Albert bácsiéknál. A malom persze csak álcázás. Oda te soha nem fogsz feljutni, Gogule. Te hinni sem tudod, hogy létezik olyan hely. Be is tojnál a klottgatyádba, ha meglátnád, olyan szép. Az elején még én is féltem tőle egy kicsit. Oda egyedül kell menni, és útközben úgy érzi az ember, nem jut el sehová. De aztán, ha már aludtál egyet kint a fák alatt, már nem félsz tőle többé. Ott mindenki bátor, aki egyszer mert kint aludni az erdőben. Éppen csak odamenni nem lehet mindenkinek. Nőket például egyáltalán nem engednek be. Merthogy azok a holdtól függnek, tudod. A férfiak meg semmitől. A férfiak magukban járnak, és mindenki köszön mindenkinek. Egyebet nemigen beszélnek. Úgyis tudnak mindent.

Biztos voltam benne, hogy így van. Ez volt az én szövedékem, a mesebeli gomolyag, amely letekeredett utánam, bármerre mentem, és mindig visszataláltam, bárhová. Ha a titkos okok eltérítenek, ez akkor is hazavezet.

– Apa ott van, ő kibírta egyedül. Nem félt a fáktól, sem a madárkiáltásoktól éjszaka. Ott most már este van – mondtam, és láttam is magam előtt, ahogy a hegyek árnyéka rávetül a völgyre. Olyan a homály, akár a fenyőerdők közepén vagy a patak zúgója mélyén, hűvösen dereng. Csak éppen elmondani nem tudtam. És minek is? Itt még elfeküdve ragyogott a síksági napfény, mindent felnagyított, aminek a háta mögé került. – Én is megyek, amint összegyűlik a pénzem – mondtam. – Ne félj, téged nem foglak bántani, ha egyszer lejövök a hegyről. Szervusz, Gogule. Lehet, hogy többé nem látjuk egymást.

Nézte feléje nyújtott kezemet, aztán mondott valamit. Intett közben, hogy várjak. Jobb kezére csévélte a drótot, azt figyelte egy darabig, én meg nem tudtam hova tenni a kezemet. Aztán Gogu mégis a fél almát nyújtotta felém, benne a foga nyomaival, nem egyebet.

Végül kezét is megfogtam, és éreztem rajta a drótot. Furcsa volt, de jólesett. Jó lett volna érteni az ő történetét is, hiszen neki is volt egy biztosan, különféle titkos okokkal és bonyolult következményekkel.

– Szervusz – mondta, és meglepetésemre ajkára tette egy ujját, akár nálunk Radu II., rázta a sörtés fejét. – Radu mondta. – Radu nu! Nyet! Radu szoldát. Radu nyet hárásó.

Tehát ő is tudta azt, amit én kiderítettem, és most nemcsak az almát adta ide, hanem egy titkát is.

– Hárásó – mondtam –, pányimáju. Szervusz. Szpászivá. Azt már semmilyen nyelven nem tudtam elmondani neki,  hogy majd átadom apámnak az információt, ha eljutok hozzá. Jó tudni, ki kicsoda, sőt hasznos lehet. Egyedül annak örvendtem, hogy még a közlése előtt megígértem neki, nem fogom bántani, ha arra kerülne a sor. Akkor más volt; most úgy nézett volna ki, mintha hálából tenném, vagy őt is beszerveztem volna. Fogtam a fél almát, s a lépcsőn lefelé menet megettem. Viszolyogtam Gogu fogainak helyétől, de gondoltam, kötelességem megenni az almát.

Az este úgy érkezett, mintha éppen történne valami, egy csöndes esemény. Éhes voltam, álmos – ez történt velem. A várakozás is történésként zajlik. De senki nem jött, anya sem. Ha legalább nagyon messze lett volna! Csakhogy itt volt a házban, éreztem, és nem mertem elaludni, nehogy álmomban nyisson rám, ő nézzen, és én ne tudjam, milyennek lát.

Legrosszabb mégis az volt, hogy nem tudtam elképzelni a völgyet, a malmot és benne apámat. Külön-külön úsztak, lebegtek a tárgyak, alakok, azokkal is történt valami, és biztos voltam benne: baj éri őket. Az ágyban ülve hallgatóztam, reccsent valami, koppant. Nem lehetett a halott ember a hintaszéken, sem a hatlábú kutya, a padláson most valóságos emberek éltek, az államfők biztosan elmenekültek a tengerentúlra.

Az események, bármilyen titkosak, vagy ellenkezőleg, bármennyire nyilvánvalóak legyenek, szétzilálják a valóságot, miközben egybe kellene tartaniuk egy cél érdekében, még ha ismeretlen is az. Úgy, ahogyan a vonat visz majd engem valami felé, mindenféle emberek ülnek a fülkében, és a tájat sem lehet látni, mindegyre darabokra szakadozik. Lehet, hogy ugyanazon az állomáson szállunk le mindannyian, és nehéz bakancsban, degeszre tömött hátizsákkal gyalogolunk fel, a völgy felé, esőben vagy ködben. Majd megkérdezem tőlük, mit akarnak, merre mennek, de csak miután felértünk az erdőbe. Akkor már nem leszünk háromnál többen, annyi szent.

Ezzel aludtam el, ezt azért mégis láttam, többet aztán semmit, álmot sem.

– Egyél. Jules bácsi meghalt – mondta a mama.

Ezzel ébredtem. Inkább a tea csillogására. Fahéjas tejbegríz párolgott ezüstkanálon a szájam előtt. Az ezüstkanálról végre elhittem, hogy Jules bácsi meghalt, mert eddig csak pléhkanállal ettem. A titkos fegyverek elsültek tehát, olyan hangtalanul, fel sem ébredtem közben, és Jules bácsi nem létezett többé. De akkor hol volt?

Ha túlságosan sok dolog történik egyszerre, az olyan, mintha egyetlenegy történne. „Hosszú betegségnek halál a vége” – valahogy így. Ezt mondhatta volna anyám, vagy inkább Róza néni. Jenő csak annyit mondott, de azt a szobában, ahol reggeliztek:

– Tiborcom, először is eltakarítjuk innen a cicamicákat, még mielőtt velünk is végeznek, mint a gazdijukkal. Mert ezek olyan állatok ám. Már a középkorban féltek tőlük. S hát most nem agyvérzést okoztak szegény Jules möszjőnek?

– Ne légy ízléstelen – mondta Mária néni, ismét olyan előkelően, hogy attól a fia lecsapta az evőeszközt, és kirohant. Hallatszott a fürdőszoba ajtajának csapódása, aztán Jenő bácsi hüppögése. Most ő állt a fürdővíz felett, ahogyan régebben én. Nem mertem volna megérinteni, mint régen, hogy vigasztaljam, talán nem is engedte volna.

A többiek tovább ették a reggelit. Az ebédlőben, és csupa ezüsttel! Margarint, „sztálinvajat” kentek fekete kenyérre Solingen acéllal.

– Bizony, a történelem is csupa ízléstelenség – mondta Mária néni, és erre mindenki felkapta a fejét. Ezt nem nézték ki belőle, talán még Ducu bácsi sem. Róza néni csak bámult, mint ki nem tudja, hol okosodott meg így egyszerre a nővére. Ők is lejöttek a padlásról, ettek, de nem beszéltek, nem néztek se egymásra, se senkire, csak annyi látszott rajtuk, hogy másra gondolnak, s néhány új ruhadarab. – Vlad Ţepes is karóba húzást nézett ebéd közben – mondta Mária néni. – Az egyik felszabadító katona meg a bakancszsírt kente a kenyérre, láttam.

Róza néni, úgy látszik, mégsem bírta tovább.

– Mária! – szólalt meg olyan szelíden, ahogyan az egy halottas házba illik. – Ne hagyd, hogy megzavarjon a bánat, Mari.

Ezután már csak ettek, és rém elegánsak voltak mindahányan, főként Ducu bácsi Jules möszjő szaténlampaszos fekete nadrágjában, sárga cipővel. Azzal rugdalta az asztal lábát, de azért nem nagyon. Cuppogva rágott, és minden harapásnál kint rekedt szájából az egy szál foga; de aztán rácsúsztatta az ajakát.

Anya behozta a teáskannát egy fogantyús fatálcán. Az asztalon nem volt hely a kannának, a mama tétován tartotta a tálcát, éppen a fejem felett, és nem mertem megszólítani, nehogy felsikítson vagy valami más kétségbeesett dolgot tegyen, és a nyakamba döntse a forró teát. A többiek ettek vagy csak nézegették az evőeszközöket, egyedül Róza néni alatt nyikordult meg a szék. Csöndesen kibújtam a tálca alól, megkerültem az asztalt, félrehúztam közepéről az üvegfedelű ezüst vajtartót, odább toltam a kenyereskosarat.

– Ide tedd, mama – mondtam. – És vedd le a kötényedet, gyere, egyél.

Anya leállította a kannát, és szótlanul elindult kifelé.

– Máskor hozz alátétet – szólt utána Mária néni. – Ez damasztabrosz, nem? Most aztán moshatjuk. A furnér is feljön a melegtől.

A mama kiment, Jenő bácsi viszont bejött. Hatalmas frakkban érkezett, vállán lekerekedve, lazán lógott a szárnyas kabát, szinte a földet söpörte, a nadrágszára felgyűrődött klaffogó lakkcipőjén. Előrelendítette a tenyerét, és sokáig ott tartotta maga előtt a sűrű levegőben.

– Picinyem, népek, konferenciák – szónokolta. – A térképen a nagy piros folt mi vagyunk. A kék, a sárga s a többi szín csupán kis sziget. Azok nem mi vagyunk, de ők a mieink. Ők mi leszünk. Madames et messieures, a kékek a magyarok. De látják, piros szinte az egész. A hegytetők is pirosra vannak festve, az összes zergék meg güzük, s az egyéb ilyen népség, katonaság. Mintha a király is kétezernégyszáz méter magasságban trónolna. Ebből is látható, hölgyeim és uraim, hogy a kékek...

– Jenő! – szólt rá az anyja, és Ducu bácsi felé bökött a kiskanállal. Ducu bácsi azonban nevetett, foga hősi emlékműként állt a szájában.

– Jó, jó – mondta Ducu bácsi. – Ravasz.

Jenő bácsiból ettől egyszerre kiment a tartás, mintha a frakk kanavászna hirtelen elázott volna. Megfordult és kiügetett a konyhába, anyámhoz. Biztosan nyomban ledobta rémítő gönceit.


– Jó, jó – ismételgette Ducu bácsi az ócska diplomatanadrágban. – Tudja, tudja. Polityiká jeszt polityiká. Ő csinálta volna így a térképet, ha lehet, a primár. A jegyzőké.

Mondta tovább is, felszabadulva, boldogan, vajas szájjal, pedig Róza néni már teljes súlyával az ajtófélfának dőlve állt, indulásra készen. Bizonyára a fogorvoshoz akarta vinni Ducu bácsit, aki végre elhallgatott, lesöpörte Jules möszjő nadrágjáról a kenyérmorzsákat, és vele ment, kézenfogva.

Én Jules möszjőhöz mentem, megálltam felette, és nem hallottam semmit. Ugyanabban a vörhenyes házikabátban feküdt az ágyban. Az erkélyablakon át eddig is ilyennek látszott, éppen csak az álla nem volt felkötve a lioni kendőnek nevezett fehér–  sállal. Megérintettem: puha volt, mint egy telesírt párna, amit kiraktak szellőzni. Rózsaszín arcán sokáig látszott az ujjam nyoma, én meg nem tudtam, mit kezdjek az ujjammal, úgyhogy jó ideig a zsebemben tartottam. Ennyi volt az egész.

És a macskák, persze. Mind ott ültek, a perzsaszőnyegen, a csempekályha előtt, fent a széles képkereteken, az éjjeliszekrényen a lámpa mellett, mely még mindig égett. Az ágyba egyik sem merészkedett, Jules bácsi egyedül feküdt.

Aztán egyik macska mégiscsak elindult, és sejtettem, merre tart: Jules bácsi arca felé. Megfogtam és elsasszéztam vele az ablak felé. Ez is fordítva volt: eddig mi raktuk be a macskákat az ablakon, melyen túl most kéklett az ég, ameddig ellátszott a házak között; a szélei felé sárgult. A macska furcsán hideg volt, csupa szőr, és fáradtan nyulánkozott, hogy megkarmoljon. Nagyot lendítettem rajta, túlrepült az erkély mellvédjén, de nem hallottam a puffanását odalent. Lehet, hogy a bokrokra esett, a tölcséres virágok közé.

A fürdőszobában megmostam a kezemet, és megnéztem magam a tükörben. Nem változtam.

Időközben megjöttek újra, odamerészkedtek az udvarhölgyek. Csoportosan topogtak az ajtó előtt, amikor a csengetésre kinyitottunk nekik; csak Elzász-Lotaringia néni hiányzott közülük. Merevek voltak, udvariasak, csöndesek és nagyon magabiztosak. Jöttek, egyszerűen. Retiküllel mindahányan. Jules möszjőt akarták látni a halottas ágyán, és nem is mondták, hogy ezt akarják, csupán úgy várakoztak a még mindig macskaszagú folyosón, hogy be kellett engedni őket. Átvonultak a működésképtelen konyhán, a kurta folyosón a fürdőszoba előtt, ahol még ki se hűlt egészen a kölnis víz a kádban, be a leszőnyegezett falú szobába. Ott aztán megálltak, nem is lett volna hova menniük tovább, hacsak ki nem szállnak az ablakon. Suhogott sötét ruhájuk, ők maguk is suttogtak ezt-azt, de nem nekünk, egymásnak.

– Kettő-null – mondtam magamnak, meg a távoli Radu II.-nek. – Meg vagyunk verve, picinyem.

Az udvarhölgyek Jules bácsi ágya körül álltak és remegtek. Mintha saját merev vázukhoz verődtek volna a lágyabb részeik. Ilyen bonyolult a mozdulatlanság is – ahogyan az udvarhölgyek állták körül és szinte ünnepelték Jules urat, aki ott feküdt nekik, védtelenül. Nem őrizték már a macskái sem.

Az udvarhölgyek vékony sárga gyertyákat szedtek elő jobb napokat látott retikülükből, és ingó lángokat gyújtottak. Feküdt Jules möszjő, a vörhenyes házikabátjában, csupa égő faggyú vagy sztearin között, abban a bonyolult mozdulatlanságban, látszott tetőtől talpig.

A sárga gyertyák fényesen lobogtak, pedig napos nappal volt még.

Olyan nagyon készen volt minden, és semmi sem hatott igazinak.

 

VI.

A láthatatlanul messzi hegyek felől halkan szivárgott be az ősz a városba, onnan a házunkba. Minden mozdulat úgy csengett benne, mint a szőnyegre ejtett kristálypohár. A poharak egyébként kezdtek eltünedezni a házból. Az ezüstök is fogyatkoztak. A frakkoknak egyszerűen nyoma veszett, éppen olyan észrevétlenül, akár a macskáknak.

A levegő nagyokat ingott, mint egy kiállítás vászonpannója, melyre életnagyságú színes festményeket akasztottak, lehullt róla egy-egy kép, tárgy, végül Elzász-Lotaringia udvarhölgy is a szomszédban. Egy kedd reggel nem kelt fel az ágyból, hogy tejeskávét kotyvasszon magának a folyosói gyorsfőzőn. Goguék elfoglalták az egész emeletet. Az udvarhölgyeknek – jutott eszembe egy délután – sem férjük, sem gyerekük nem volt, vagy másutt éltek, nem láttam őket, csak helyettük egy-egy furcsa bélyegű levélborítékot. Tengerek is érkeztek így felragasztva, meg királyok.

Az esőfelhők még a hegyek fölött kószáltak; később érkeznek le ide. Én már ott éltem a felhők alatt, éreztem, hogy megtelik cipőm nedves fenyőtűkkel, átázik az ingem, hideg gallérja megmegérinti a tarkómat. Naponta kétszer váltottam ruhát. Anyám meg is kérdezte:

– Szerelmes vagy, hogy ennyit öltözöl? – Nem sokkal többet kérdezett és beszélt velem egész ősszel; nekem sem volt kettőnél több ruhám, elfértek egy szék támláján. Anya naphosszat a konyhában tett-vett, főzött, és sikálta a repedt cementpadlót, aztán feladta a reggelit, ebédet, vacsorát, Jenő bácsi időnként cukrot, tejet hozott a trafikból jövet, olyankor uzsonnáztak az ebédlőben. De az udvarhölgyek nem jöttek vissza. Róza néni és Ducu úr volt Mária nagysád közönsége. Csudálatos dolgokat mesélt nekik.

A padláson hűvösre fordult az idő, a parkettázott mosókonyhában hevertem. Láttam, amint a hegyek között, ahova vágytam, egy agyagos ösvényen megállt az esővíz, és a gumicsizmatalpak elcsúszott recéinek nyomát. A tisztásokon elfeküdt a durva szálú havasi fű, messzire világítottak belőle az őzlábgombák elpuhult kalapjai. A fák törzsén lecsurgott az eső, az alsó ágak tövétől induló sötét csíkokat hagyott. A gombák és az avar illata beszorult a fák közé.

Két tisztáson át lehetett eljutni a malomig. Az elsőn elfeketedett zsindelyű szénacsináló boronaház állt. Ajtaját ravasz szerkentyűkkel, furcsa kallantyúkkal zárták be, de a hiúban meg lehetett aludni. A széna átnedvesedett, hűvösen csúszott tenyerünk alatt, de aztán melegen ránk fülledt, amikor belefeküdtünk.

Sanyi doktor arrább húzta a zsákját.

– Ülj le – mondta, és billegett szájában a cigaretta. – Szusszanunk egyet.

Hallatszott, ahogy a zsindelytetőt karistolják a fenyőágak. A deszkafal hézagain zöldesszürke fénycsíkok érkeztek, a padláson egymásba olvadtak, színük elváltozott. Sárgás derengésben ültünk Sanyi doktorral, lábunk lüktetett a gyaloglástól. Elkezdte kifűzni a bilgericsizmáját, nehezen csúszott a ringlikben az átázott szíj, Sanyi doktor nyögött az erőlködéstől.

– Segíts már – mondta –, meg kell igazítanom a kapcámat. Kölyökkoromban elhasítottam a bütykömet egy baltával. Most nyomja.

Hátamat a deszkapalánknak vetettem, megmarkoltam a csizma orrát, sarkát, elkezdtem húzni. Sanyi doktor felém csúszott a szénán, orrán-száján dőlt a cigarettafüst, ahogy lihegett.

– Markos gyerek vagy, hallod-e – mondta, amikor végül kezébe adtam a csizmát.

– Akkor ad nekem is egy szivart?

– Találsz a zsákban. A bal zsebben keresd.

Kicsatoltam a bal zsebet, Sanyi doktor közben a kapcáját lengette, aztán visszacsavarta a lábára. Nem mondtam neki, hogy eldobtam a Nitroglicerin nevű üvegét, amit a zsákban találtam, mert estig kerestette volna velem a szénában. Ültünk és cigarettáztunk a sárgás derengésben.

– Jó, mi? – kérdezte. – Szívd mélyen tüdőre. Engedd el magad.

Egyedül voltunk a világon. Éppen csak hagyni kellett, hogy egyedül legyünk, és kiélesedett érzékeinkkel sem figyelni semmire. Dobhártyámon éreztem a szél hűvösét.

– Ide figyelj, fiam – szólalt meg Sanyi doktor –, mondani akarok neked valamit. Ne említsd apádnak a pisztolyát. Van neki elég baja anélkül is. Elmúlt negyvenéves. Egyébként, szerintem megfeledkezett róla. Jó, hogy elvitted, netán még eszébe jutna valami régi marhaság. Fiatalon az ember fegyverre vágyik. Meg amikor már nagyon öreg lesz. A kettő között megvédi magát másképpen is. Kitaláltunk már erre százféle hazugságot. De hát, ki ellen védené magát, fiam? Nincs nekünk ellenségünk más az öregségen kívül. Vágd fel egy ember hasát, egyforma gyomrot, májat találsz románban, magyarban, franciában, még egy négerben is. Régi érv ez, tudom, nem is merném elmondani egy szószékről. Kiröhögnének, mert ők is annyit mondták már, és annyiszor megcáfolták ugyanők. Gondolj az örökbe fogadott gyerekekre, a bitangokra bizony. Olyan nyelvre taníthatod őket, amilyenre akarod, függetlenül attól, miféle volt az anyjuk, apjuk. Nem is nagyon fontosak. Mi meg itt mindenféle határokon vitatkozunk, apai, anyai jogon. Nincs más határ, csak a testünk és az idő – mondta Sanyi doktor. – Hidd el, hogy egyszer még én is meghalok.

Fújt a szél, gyertyalángokként inogtatta a fenyőgallyak bolyhos végeit. A másik tisztáson, fennebb, egy ugyanilyen borona–  házban, mint amelyikben Sanyi doktorral feküdtem és ahonnan oda gondoltam, talán ott hevertek már a többiek. Férfiak mind, talán sebesültek. Cigarettázni sem mertek, mert az kilométerekre ellátszik, és elfogyott már a lőszerük. Magára ették a juhsajtot, kiszáradt tőle a szájuk. Bekecsük csípősen büdös, pont mint a juhtúró. Ilyenkor ők már bundakabátban jártak. A posztózekéknek még ennél is rosszabb szaga volt eső után. A fenyőké jobb, de alig érződik. A patakmosta agyag tiszta illata sem jut el hozzájuk.

Ilyen levegőben nyugodtan aludhatna az ember, úgy, hogy reggel föl se kel. A reggel pedig az esténél is szebb az erdőben. Igaz, reggel érkeznek fel a fenyvesbe a katonaszínű terepjárók, és akkor már nincs mit tenni. Az autókban sokan ülnek, csupa puskás alak. Aludja ki magát az ember legalább, amíg a vízi erőműhöz vezető úton odaérkeznek, mert aztán úgyse hagyják, hangszórókban kiabálnak, hogy adja meg magát.

– Harcolni meg minek? – kérdezte mellettem Sanyi doktor. – Élni kellene inkább. Mindegy az, hogy hívják a szülőföldedet, ugyanazok a fák állnak rajta, ugyanazok az emberek járkálnak, bújnak a fák alatt. Messziről nézve úgyse tudod megállapítani, miféle nemzetek. Már amíg fel nem hergelik őket, mert akkor aztán zászlókat lengetve jelzik, hogy mifélék, hogy ők mások. A mieink a kokárdát úgy viselték, mint célkört, a mellükön. Persze hogy odadurrant valaki. Naná! Nem a gazdáinkra kellene figyelnünk, fiam, hanem egymásra. Nem vagyunk mi kutyák, még ha elugatjuk is magunkat néha. Megesik, hogy jólesik. De mindegy az, úgyse érti senki. Akinek egy csepp esze van, nem is akarja megérteni, mert akkor ütnie kéne. Mi is úgy tettünk, mintha nem hallanánk őket, amikor előbb nyüszítettek, aztán ugattak. Uraknak hittük magunkat. Csakhogy nekünk egy csepp eszünk sem volt. Puskánk annál több, meg a dühünk is sok. Gőgös és kevély dolog mindkettő. A félelmünket kiabáltuk túl, azt hiszem: De csak álmomban hiszem. Lehet, hogy ébren nincs igazam. Ebben a dologban senkinek nincs igaza, mert mindenki győzni akar vele.

– Apa győzni fog – mondtam csendesen.

– Hát önmaga felett, az lehet – kacagott Sanyi doktor. – Tudod te, miért nem megyünk mi tovább innen, a felső házig? Megmondom neked, elég nagy vagy hozzá, szivarozol is. Hogy ne lásd az apád román asszonyát. Az asszonyát, egyszerűen. Annak is ott van az izéje, mint egy pápuának. Szavak nélkül megértik egymást. Estére az asszony hazamegy az urához, akkor aztán majd úgy ül apád az Albi úr malmában, mint egy szerzetes, a kezét megcsókolhatnád, hogyha engedi. Csak meg ne szagold.

Orromat kibélelte a szénaillat, nem volt alkalmas egyébre. A fenyő sem söpörte már tűleveleit a zsindelytetőről, elcsendesedett. Hevertünk békességben, és kellemesen sajgott minden porcikánk.

– Egyetlen dologra figyelj, amíg élsz, fiam – mondta Sanyi doktor. – Soha ne kérj jogokat senkitől. Ne harcolj, hanem élj. Úgyis elmúlik minden, kérvényeden lejár a határidő. A harcosok csak félemberek: egyedül az ellenségre figyelnek, nincs se erejük, se idejük mást látni. A maradék felük ugyan hősies, de nagyjából halott. Én kötözöm be őket, tudom. Te azt tudd és hidd, hogy megvannak a jogaid. Még ha elveszik is tőled: megvannak. Valahol. Benned. Viselheted, tudhatod. Szabadon csinálhatsz gyereket. Ne figyelj oda, magadra figyelj! Meg arra az asszonyra. Hallgasd, hogy jön-megy benned a vér. Az a legszebb, amikor az ember éjszaka hallja, hogy veri a vére a szívbillentyűit. De, hogyha jogokat meg életet kérsz, ki akarod küzdeni meg mifene, amikről a képviselőid szónokolnak: azzal elismered, hogy nincsenek jogaid, de szeretnéd, hogy legyenek, és másoktól várod, hogy megadják azt, ami úgyis a tiéd. Mintha visszakérnéd a kifolyt véred felét. Ne fogadd el, hogy kisebb vagy másoknál,  csak mert kevesebb a rokonod. Ne mondj le semmiről, se a nőkről, se a beszédről, se a jogaidról. Az életedről semmi áron. Egy életed van, és annak mindegy, milyen nyelven szólítja magához az Úristen, aki nincs. De mások kezére ne add. Ember vagy, Tibi.

Sanyi doktor fektében hátat fordított nekem, arcát szürkére festette a fény. A szénapadlás lassan elsötétedett. Fennebb, a völgyben már este volt.

– Ezek a jogok is – dünnyögte Sanyi doktor. – Ki határozza meg, mik azok és meddig érnek? Te csak élj, Tibi. Inkább úgy, mint a növény, ne úgy, mint a katona. A növénynek nincsenek jogai, mégis mindenütt ott van. És néha arra gondolj éjszakánként, hogy az állatoktól származunk. A szabad állatoktól. Én  alszom egyet, nem megyek tovább.

Ez csütörtök hajnalban történt. A mosókonyhában akkora csönd volt, hallhattam volna a szomszédos őrült üvöltését, de mostanra ő is belefáradt, és nyilván letépte már magáról az ünnepi fehér inget.

– Veled akarok aludni – mondta a mama. – Hagyod? Vékony hálóingben állt az ágyamnál, láttam két merev, barna mellbimbóját, és sima hasa alján a háromszögletű foltot.

– Húzódj bennebb, Tibi.

Bennebb hengeredtem az ágyban, aztán éreztem a fal szagát. Hátamon az ő melegét éreztem. Átvetette rajtam a lábát, úgy aludt el, mint ki így szokta meg másvalakivel. Engem messziről kerülgetett az álom, és féltem, hogy elvisz, akár egy nagy madár, aztán elejt, éppen a hegyek felett. Egyszer csak ott leszek, de nem bírok lábra állni, nézhetem fekve a körülöttem sündörgő vadakat, amíg szememre nem hull egy fenyőtű.

– Te vagy a legjobb férfi az életemben – mondta reggel a mama. – Nyugodtan aludtam végre.

Mosolygott, aztán újra ellett valahova. Gyönyörű, meleg képét ott hagyta a szememben, a vadak között. Szokása ellenére, déltájban ismét megjelent egy alumíniumlábassal, etetni akart. Lehet, kellett volna neki egy valódi ember, azt hiszem, azért akart felnevelni hirtelen. Bár talán csak szabadabban mozgott a lakásban, mióta nem fordult fel gyomra a macskaszagtól, és Róza nénibe sem botlott bele. Két folyosó volt a lakásban, de nagyon keskenyek.

Tankönyveket lapozgattam tizenegyig. Az egyik fedőlapjára barna medvét nyomtattak, és hős pionírokról, mozdonyokról lehetett volna olvasni benne, a mieinkhez hasonló betűket. Az első verset, amelyik felett a címer volt, nem értettem meg, de a másodikat igen: ősszel kezdődik az iskola, és az úttörők örvendenek neki. Az orosz tankönyvben Katyusa kiment a partra, pedig köd volt, igaz, hogy virágoztak az almafák. Egyszóval, ott tavasz van vagy egyéb, talán egy dal csupán, de az örökké.

– Vidd fel a lábast – mondta anyám, merthogy nem nekem hozta a rántott, hagymás csirkevért, hanem Ducu úrnak küldte volna fel a padlásra. – Hadd egyen szegény. Róza nem gilt, de erre az egyre rákapatta. Egyébként is, hazautazott. Két nap múlva majd idehozza a túrót, a paplanát és a hivatalos iratokat, hogy összeházasodhassanak. Tibi, kérdezd meg tőle, ha visszajut ide egyáltalán, hogy mi újság otthon. Csak úgy: hogy ityeg a figyeg, lezseren vagy udvariasan. Téged szeret, neked talán elmondja.

Nem mesélhettem el neki semmit Róza néniről, a vele töltött rémes éjszakámról, mert neki is lehetett olyan épp elég, úgyhogy felvittem a langyos lábast Ducunak.

A csóré matracon feküdt, cigarettázott. A padlón egymás hegyén-hátán hevertek a sárga, barna, fekete óraszíjak, nem látszott köztük a régi ösvény, ami éppen a barnáktól a sárgákig vezetett, aztán sehova, avagy a falig. Azon túl az okos őrült üvöltözött éjjel, ha felébredt, netán el se aludt.

A széttaposott szíjak körül elkenődött a ragasztó: mintha Ducu bácsi azokon táncolt volna egymagában, és most azért hever fáradtan a kórházinak látszó matracon. Itt is történt valami, aminek nem ismertem az okát, miközben nem is volt az olyan nagyon titokzatos.

– Leülj? – kérdezte halkan Ducu bácsi.

Letettem a lábast a padlóra, leültem a matrac szélére, és máris orrom alá került a térdem, megéreztem rajta a szagomat. Ducu bácsi meg azt mondta:

– Eddig Ducu úr volt egyedül, most el van hagyva, érted? Most rossz neki. Butaság, ugye? Ducu öreg. Jules möszjő is öreg. Feküszik a szobában, és kész. Egyszerre nincsen. – Elmosolyodott, ettől álla felcsúszott az orra alá. – Nincs nyugdíj többet, se Máriának, Jenőnek se. Neked se nincs nyugdíj. Ducu  úrnak van, sok van, pénzt kap Ducu, mert hős volt Ducu. Rózsikának is van tőle, vonatjegyet vegyen. Ne féljél, Ducu úr vesz neked margarint, halvát. A mamának is, hidd el, Jenőcskének is vesz, meglátod. Mert hanem a mama elmegyen, és te is elmegyei, és Jenő meghal, mint Jules möszjő, egyedül. Ezt megmondjad ott, a mamának. Ducu úr fizet reggelit, és az ebédért is ad pénzet. A Rózsika eszik nálatok, jó? Nem főz, csak ebédel. Megmondod?

– Meg – mondtam.

Hát ilyesmire gondolt itt magában, s talán Róza nénit öltöztette selyemruhába, képzeletben, azért táncolt az óraszíjakon, ha igen. Egyre vidámabb lett ott nekem, üres szájjal kacagott.

– Jól van, macska nincsen, nem eszik – mondta. Kacagott, de nem igazán, csak úgy, mint mikor a lefejezést játszottuk. Azt mondtam egyszer, király vagyok, felismertek rövidnadrágban is, s akár visszaállíthatnám egy órával az ebédlői nagyórát, ha úgy tetszik. Ducu bácsi erre elhúzta a tonettszéket az ablak elől, alája terítette a piros ingét, eléje térdeltetett, úgy, hogy az ülőkére szorult a mellkasom, a fejem pedig a támla alatt kibújt hátul.

– Gilotin – mondta. – Királynak volt, nincs feje.

Kacagott akkor is, de nem voltam megelégedve a kacagásával.

Kimentem a padlástérre, a porba, aznap készítettem el rozsdaszínű kuckómat. Most oda se mehettem volna: guggolt már benne Mária néni, feküdt Radu II., sírt az anyám, onnan cipelt le ölben Jenő bácsi, és a sátor alakban kifeszített pléd egyik oldalát is elsodorta. Fele maradt a kuckónak, ettől elcsúnyult. Visszamentem anyához, a konyhába, ahol ebédet főzött. Lógott a haja, így nem szerettem, mert azt akartam, hogy szép legyen.

Róza néni kedd reggel érkezett meg a hét éve csak álmában látott szülőfalujából, nagy ebédre való ételt hozott, mert nemcsak ilyen-olyan retyerutyájuk, hanem tyúkjuk is maradt még az egyik szomszédnál; bár inkább annak a régi tyúknak a felnőtt csibéje lehetett az. Elhozta, amit tudott. Volt egy kis hercehurca, hogy ki vágja le a tyúkot, anyám irtózott tőle, Róza néninek derogált, végül Jenő bácsi, trafikba menetel előtt, hajnalban rátaposott a két szárnyára, elnyisszantotta nyakát a minszki bicskámmal, és ott hagyta nekik a konyhacementen. Róza néni leforrázta, anyám feltrancsírozta, megfőzte-sütötte. A büdös forrázóvizet én öntöttem be a vécékagylóba, a tollak nem akartak lemenni a vízzel, egy emelettel lejjebb legalább, az államosított lakást kapott munkásokhoz. Aztán ebédeltünk az esti homályú szobában, annyi ezüsttel, amennyi soha nem volt nekünk, a damasztabrosz is csak Róza néni fogadására került elő. Úgy is ült az asztalnál, mint ki megérdemli.

– Zsigának hívják, Tibi, az apádat, vagy Imrének? – kérdezte Rózáné.

– Nem hívják – feleltem –, magától megy, ha akar.

– Ne szemtelenkedj, jó? Szépet akarok beszélni róla.

– Azt lehet – mondtam tele szájjal.

– Járt egy nagy fekete ember, valami Zsiga vagy Imre a szomszéd faluban, kollektivizálni. Vagy nem is. Azt mondta csak a népeknek, jobb, ha megcsinálják ők maguknak a kollektívet, önként, mert ha nem, mások csinálják meg nekik. És az micsoda különbség! Okos egy fekete ember volt, na. Felemás dolog ez, node ilyen az intelligencia. A népek erre fel belementek a dologba, a kollektívbe, java részük aláírta a belépési nyilatkozatot vagy micsodát, s felküldtek a tartományhoz. A párthoz, na. Azok meg majdnem megbolondultak az örömtől. Mert hát addig hiába szedték össze az embereket éjszakánként a fekete autóba, Luka László is hiába rakta ki a pisztolyát a szónoki emelvényre a maga szülőfalujában, hogy azzal ő majd megmutatja a reakciósoknak, nem lehetett bevinni ezeket sehogy se. Most meg itt volt nekik egy egész falu, mégpedig a püspök faluja. Díjat kaphattak volna érte valakitől, hogy milyen jól agitáltak, pedig ott nem csináltak semmit, másutt attól még éppen eleget. Ne mondjam el, jó? A végén még meghallja ez a focikapus.

– Jó – mondta Ducu úr. – Ne.

– Na, szóval kivonultak mind, s a községháza nagytermében elkezdték felavatni a kollektívet. Ott ült a veres asztalnál mindenki, éppen csak a fekete ember nem, s mondták, mondták, hogy milyen jó lesz a jövő. S hogy most már látszik, hogy a magyarok is demokratikusok, segíteni akarják ezt a hazát. Miközben itt nem is volt betervezve a kollektív gazdaság, mert ez hegyvidék, olyan meredek a szántó, támasztani kell a tehenet az eke előtt, hogy el ne dőljön, a traktort meg nem lehet kitámasztani. Azt még a szovjetek sem találták ki. De azért jó lesz a jövő. Van itt öntudat, hűség és minden. Csak ne lennének katolikusok. Ezek meg a teremben félrenyelték a nyálukat, ahogy ezt hallották. Hogy nekik nem is kellett volna beállani a közösbe, de most már benne vannak végleg, visszacsinálni nuku. Kilépési, nyilatkozat nem létezik, csak belépni lehet, ez egy olyan párt vagy micsoda. Kollektív, na. A fekete ember akkor már húzódott kifelé a teremből, pedig még az ünnepség elején tartottak, a plecsniket később osztogatták. Kapott is mindenki, aki elöl állt vagy a veres asztalnál ült. Szerintem a Zsiga vagy Imre ment és elásta magát.

– Haggyad már – mondta Ducu bácsi.

– A népek szemükbe húzták a kalapjukat, s mentek ők is kifelé, fogcsikorítva. Egy szavuk sem volt, vagyis éppen annyi volt nekik, mint a földjük. Közös, na. Szóval nem szóltak.

– De te mondod – mondta Mária néni.

– Én igen. Nekem annyi földem sincs, amit rám kaparjanak. Mondom tovább is.

– Jó – mondta Ducu bácsi.

– Ez a fekete ember, ez a Zsiga vagy Imre vadászni járt, azt beszélik.

– Imre – szóltam közbe. – Imrének hívják.

– Fegyveres volt, az a lényeg. Lehet, hogy vadakra váltotta ki az engedélyt, de igazándiból emberekre akart lőni. Te mit szólsz hozzá, Tibi?

Nem volt kedvem szólni, úgyhogy tartottam a számat és benne a lestyános csorbát, anya pedig, aki éppen behozta a makarónis tálat és a túrót, billent egyet a talpán, pont úgy, mint  egy elsőáldozó kislány, mielőtt letérdel az ostyaosztó pap elé, a tálcához, amit az álla alá tolnak a ministránsok, és közben rákacsintanak, merthogy osztálytársaik. Anyánál tényleg volt egy tálca, és éppen az álláig emelve tartotta. Mária néni keresztbe rakta az ezüstnyelű evőeszközöket a tányéron, mint aki nem kér többet enni. Ducu úr hallgatott, nem is volt hely összehuty–  tyant fejében a hangnak, Róza néni meg élvezte. Ő úgy tisztelte – a férfiakat, mintha mind hivatali fennebbvalói, a gazdái lennének, aztán befelé kacagott, hogyha lebuktak, mert azt élvezte leginkább. Hogyha kínozzák őket és hallgatnak.

– No – mondta a csöndben –, elkapták ezt a fekete Imrét egy nap a legények a falu felett, amikor erdőlni mentek. Többen jártak együtt, hogy megverhessék az erdészt, ha tilosba tévedtek volna, ahova akartak is, és rajta lesznek kapva. Ült a fekete Imre egy fa töviben, nézte a semmit. Úgy elvették a puskáját mellőle, mint lapáton a bakaszart a bokor mögül. Abban a mesében az illető félcsórén visszafordult, hogy lássa, mi jött ki belőle, elvégre az övé; és hát semmi se. Pedig ő elvégezte a dolgát. Az aztán az ijedelem! Az sincs, akinek szóljon, hogy ellopták a szart alóla, ami egyedül az ő tulajdona. A többiek meg röhögnek persze a bokorban.

– Rózsi! – szólt rá Mária néni. – Vigyázz, mit beszélsz, eszünk.

– Tudom – mondta Rózáné. – Nem felejtem el én, Mariskám. Mindig eszembejuttatod. Nohát...

– Beszéljed – csattant fel Ducu bácsi parancsoló hangja. – Él az ember?

Anya közben letette a makarónit az asztalra, és a dívány sarkába rogyva figyelt a két nagy szemével. Inkább engem nézett, mint Róza nénit, aki hátravetette magát a székben, fejea támlához koccant, és egyszeriben elindultak a könnyei, mintha nagyon megütötte volna magát. Bőségesen sírt, mintha életében először tenné, és talán éppen ez történt vele ott a szemünk láttára.

– Megfogták az Imrét – szipogta.

– És felhasították – sipította Mária néni magas hangon, csak néztem, honnan jön ki belőle. – Kimetszették a szép szívét! Férfihalál. Úgy a jó. Lefogadom, hogy boldog volt ez a Zsiga, mert beteljesedett a végzete, és éppen úgy, ahogyan elképzelte. Körben a rengeteg kemény legény, és ő egyedül... Mondd már!  

– Megkötözték – mondta Róza néni –, volt náluk kötél bőven, lánc is, mert hiszen fáért mentek. Aztán összehordtak az ágakat, hogy most megégetik. Máglyán. Legyen vértanú, ha úgy esik jól neki! Elvégre ő is új istent szolgált, akiről senki se tudja, hol lakik. A fekete ember meg egy szót se szólt, azt mondják. A legények fél napon át cipelték a rőzsét, hogy kilegyen a rakás, gyantás ágakat raktak közibe, de ez az Imre szót se szólt egész idő alatt. Pedig még viccelődtek is vele: berakták a vadásztöltényeit a máglyába, hogy majd szép tűzijátékot rendezzenek alatta, és mondták neki, hogy örvendjen, elvégre katolikus felesége volt, s az biztosan élvezné a megégetést, a mártíriumot, mert úgyis azon nőtt fel, biztosan szűz maradt mellette, hiszen utána se engedett magához senkit, nem volt rákapatva az örömre. Meg ilyesmi. Ez az Imre meg meredten ült a rücskös fa töviben, gúzsban. Állítólag a legényeknek egyre nagyobb kedve kerekedett, és már mindenfélét kitaláltak, amit a hittanórán tanultak a vértanúkról, és borzasztóan ordítoztak egymásnak. Szerintem az erdőpásztor is messze elfutott, pedig tilosban voltak. De aztán kezdtek elfáradni. Mire kész lett a rakás, máielment az a nagy kedvük. Délre járhatott az idő, biztosan megemlítek addigra a legények. Felállították mindenesetre a farakásra a fekete embert, s elkezdték a gyufát keresni, mert addigra az is elfogyott, annyit szivaroztak idegességükben. Az meg csak állt a rozsén, még szerencse, hogy odakötözték egy rúdhoz, mert ha nem, eldől. Nagyon kivette már erejét a napsütés. Szó meg egy se. Délire a legények is elcsendesedtek, csak nézték, hogy áll ez ott fenn, ferdén, megkötözve. Tényleg úgy, mint egy vértanú a szentképeken. Mire fel, egyszerre megszólalt. – Hülyék – azt mondta. Ahhoz képest, hogy az ő életéről volt szó éppen... Vagy már nem akarta...

– Hülyék, azt mondta? – kérdezett bele Mária néni. – Istenem! Miért nem mondta azt, hogy szereti őket? Értük hal meg.  És a saját legszebb vétkéért, ami egy tévedés volt! Hát nem egy Jézus Krisztust akartak azok?

– Nem – szólalt meg a mama, a hangjára találva. – Nem egy Jézus Krisztus volt, nekem elhiheted.

Olyan büszkén ült a dívány sarkában, mint egy isten özvegye. Kifeszítette szép derekát, gerince árkába simult a ruhája, és úgy elrendeződött az arca: egy idegen szépség, egy nedvekkel teli lüktető asszony viselhette volna, akin még a címlapfotókon is érződik a meleg, ami télen is megvédi egyedül az ágyban, és aki mindent képes túlélni, mindaddig, amíg évek múlva vissza nem talál régi alakjához, akkor újra kivirul. Ilyen lehetett anyám lánykorában, és most újra olyan lett.

– Végül – mondta Róza néni – nem a máglyára tették, hanem alája.

– U! – nyögött fel Ducu bácsi. – Ohé!

– Befektették egy vízmosásba, csak úgy né, összekötözve. Igaz, hogy gallyakat terítettek alája, nehogy felhűljön, aztán elkezdték ráhordani a fát, amit délelőtt összeszedtek. Ráment a délutánjuk. Nem hagyhatták abba, ha egyszer elkezdték s egy napjukba tellett a dolog. Sötétedés előtt úgyse mehettek le a hegyről. Odaraktak hat szekér fát, amit ellophattak volna, aztán üres szekerekkel hazamentek. Azt se vették észre a faluban és főleg a milícián, hogy semmijük sincsen, mert azt sem akarták észrevenni addig, ha lopták a fát. Nohát, ezt a fekete Imrét két nap múlva találta meg az erdőkerülő, addig úgy kiáltozott, mint a bagoly éjszaka. De addigra már szétment a veséje a hidegtől meg a víztől, ami aláfolyt, mert közben esett az eső, azt mondják. Az avarban felül sok a hideg, alul meg a meleg. Az idegesség sem nagyon használt neki. Most a kórházban pumpálják belé a vért, hogy egyebet ne mondjak.

– Ezek már meghalni sem tudnak tisztességesen – mondta Mária néni. – Nem férfiak ezek.

– Nem hagyják – mondta Ducu úr. – Csak megverik, nem hagyják – és kitátotta a száját, amennyire bírta, mutatta a sötétséget benne, és abban egyetlen fogát.

Mária néni utálkozva elfordult, nagyjából az ablak irányába, Róza néni meg hirtelen felütötte élettársa állát, csak úgy koppant.

– Ezek nem szigurancások voltak, ezek a mi legényeink mondta. – Maga tartsa a száját, jó?

Anya akkor borzasztóan felkacagott. Egyre kacagott, s a többiek döbbenten, némán várták, hogy elmagyarázza, miért. Egyetlen szót sem vetett nekik. „Nem szabad mindent megmagyarázni – jutott eszembe Jenő bácsi ostoba oktatása a trafikban. – Hagyd csak, hogy titokzatos okok, fegyverek suvaszszanak be a gödörbe. Ha elmondod, csúf lesz. És mit is lehetne mondani?”

– Szájharmonikázzon egyet ezeknek, Ducu úr – mondta a mama, amikor végre abbahagyta a kacagást. – Hadd élvezzék ki végedesdevégig.

Az egészben volt valami színpadias, Ducu bácsi éppen ezért meghatódott tőle.

– Szegény szép asszony – mondta –, szegény – és telerakta száját makarónival, talán azért, hogy ne kelljen többet mondania.

– Tibi – fordult felém a mama, és én nem tudtam hova lenni –, ne egyél többet. Csomagolj! Beteglátogatóba megyünk. Hazamegyünk, kisfiam. Felápoljuk azt a Zsigát vagy Imrét, bárki legyen. Messziről is tetszik nekem.

Egy szívem volt, az is megállt. Értettem nyomban: apa a betegágyban nem tud majd visszaszólni, sem a kedveskedésre, sem a vádaskodásra, hagynia kell, hogy fogdossák, lemossák a testét és megborotválják. Összecsippentik orra alatt az ajka cakkjait, hogy kifeszüljön betegség alatt megereszkedett bőre, s majd húzogatják rajta a kést. Ilyesmire vágyott talán anya, biztosan ettől kacagott, amikor Ducu úr makarónival teli lágy arca eléje idézte a látványt. Hát, nyert a mama végül, azt mondhatta volna, hogy „kiböjtölte”.

Fonák tanulság, de igaz lehet, hogy nem kell tenni semmit az életünkért, minden elrendeződik magától, egyszer csak felénk fordítja a vágyott oldalát. Közben azt beszélünk, ami tetszik.

– Van ez tovább is – szólalt meg Róza néni. – Nemhogy kitüntetést nem kapott ez a hittérítő Imre, hanem most kivizsgálják. Nem tud elszámolni a puskájával. Mert igaz, hogy be volt jelentve egy, csakhogy annak nem stimmel a száma. Másféle fegyvert találtak mellette a máglyán. Sőt van egy vallomás a bíróságon arról, hogy pisztolya is volt neki. Azt egyáltalán nem lelik. És azt a vallomást – na, ki? – a volt felesége írta. Róza néni nem anyára nézett, ahogyan kellett volna, a cukortartóra bámult ki a kövér vörös fejhúsából. – Ugyebár, a nőcinek gyakorlata van már a bíróságon, tudja, mit kell nekik vallani.

– Nem igaz – mondta a mama. – Nem írtam le semmit. Neki írtam két levelet, azokra se válaszolt.

– Hát akkor – mondta Mária néni, rekedten a hosszú hallgatástól, és befelé szívta a levegőt –, hát menj, és vond vissza.

– Nincs, amit visszavonjak.

– Jó, azt mondasz, amit akarsz.

– Megyek is – mondta a mama. – Örülhetsz. Visszaviszem nekik azt az idióta pisztolyt, legyenek boldogok vele. Hol van Jenő?

Jenő bácsi ekkor előlépett. Talán a homályos alkóvban hallgatózott megint, hátha mondanak róla valami rosszat.

Lehetett ezeknek holmi éjjeliszekrényben, ruháskosárban dugdosott színdarabjuk, a megfelelő számú másolattal, amiből éjszakánként betanultak egy-egy részletet, hogy másnap eljátsszák nekem. Mindig végszóra jöttek és mentek, mozdulataikban gyakran több volt az értelem, mint a szövegükben. Ahogy anya a lesodort kalapját fogja egy határ menti faluban, Jenő bácsi meg a borotvát a trafikban, ahogy Róza néni a kibontott keblét a szobámban, és Ducu úr az óraszíjakat, Jules möszjő a macskák hasát... Ahogy a mama integet, régen, valahol, ahogy Jenő bácsi négykézláb áll a körhinta padlatán, és Ökörfejű Ion nyelve kilóg, ahogy Róza néni bakancsot takarít a konyhaasztalon, Ducu úr pedig beszívja az arcát, Gogu kezére csévéli a drótot, ElzászLotaringia madám feláll a székből, hogy megölelje a törpét azon az első fontos napon... Valami másra gondoltak közben.

Számomra a látvány volt igazi ebben a történetben.

Az egész rejtelem nyilván csak egy ismeretlen rendszert követő rendezésből eredt, aminek logikája, célja egyaránt különbözött a miénktől, bár saját játékunk törvényeit sem tudtuk. Eszerint a titkos okokat kulisszákra festették, semmi több, és nem voltak ijesztőek, csupán idegenek és mesterségesek.

Lehetséges, hogy abban a „nagy házban” a felvonulási tér mögött tervezték el az egészet nekünk: hogy miképpen kell viselkednünk ebédnél és halálesetkor, a trafikban és álmunkban. A szomszédos őrült éppen arról üvöltözött éjszaka, hogy valamilyen központból sugározzák a fejét, azért zavarodnak össze benne a gondolatok. Ez történhetett a mi műkedvelő tragédiánkkal is. A délutáni hosszú csendben azt vártuk talán mindvégig, hogy végül beavat egy kiküldött vendég rendező – esetleg Radu II. –, s akkor jobban tesszük a dolgunkat, őszintébben játsszuk a szerepünket mi is, az összes olyan elemi megnyilvánulásokkal, mint a sírás és a kacagás.

Úgyhogy, anyának arra a kérdésére: – Hol van Jenő? – a felsőbb rendezés szerint most Jenő bácsi lépett a színre, ama elnagyoltan felfestett okokkal a háta mögött. Délcegre kihúzta magát tőlük, mintha felsértenék a lapockáját, arca kifeszült,  mintha hátulról fújnák fejébe a forró levegőt, ami egyszerre kiszakadt belőle elöl, a száján.

– Maga nem megy innen sehova – mondta. – Nem lehetséges, hogy ne szeressen engem, elvégre én szeretem magát. Olyan sok idő eltelt! Megszokhatott volna legalább.

„Ezt tedd össze”, mondtam magamnak.

– Esküszöm, nem nyúlok magához – mondta Jenő bácsi –, meg sem érintem, de maradjon itt. Külön szobában alhat, elpusztult végre a vénember.

– Milyen házasság lesz az? – kérdezte a mama. Ezt tényleg meg kellett kérdeznie, szerintem is.

Eddig minden érthető volt, vagy majdnem. De nem hiszem, hogy bárhol előírták Jenő bácsinak, hogy arcára csapja két tenyerét, és könnyeket szivárogtasson ki az ujjai között, az orra melletti két árokban. Miközben éppen ezt tette. Állt az ebédlő közepén, egy szakadt pléden, mert a perzsaszőnyeget már eladták alóla, és sírt. Csendesen, szinte meggyőződésből csinálta.

Szinte elkeseredtem, amiért nem tudom igazán szánni ezt a Jenő bácsit. Csakhogy én boldog voltam, hogy hazamegyünk, kitisztult fejem a sóvárgástól, s mintha megfordított távcsövön át láttam volna a jelenetet.

Igen ám, de a mama sem előírásszerűen viselkedett. Odament Jenőhöz a recsegő tölgyparketten, és megcsókolta. Nem az arcát, hanem az arcára tapasztott keze fejét.

– Megköszönöm magának – mondta. – E kisgyerek nevében is hálás vagyok, mert megmentett bennünket. De most vissza kell mennünk.

Nem ezt kellett volna mondania, mert erre Jenő bácsinak megvolt a válasza.

– Enni adtam maguknak – suttogta. – Maguknak itt az otthonuk.

– Jenő kérem – mondta a mama –, mi nem tehetünk róla.

Mi többiek csak álltunk, Mária néni is kiemelkedett a székéből. Kívülről nézve, ha teszem azt Gogu leskelődik a padlásablakból, nyilván ostobán tettük-vettük üres kezünket, és próbáltunk megfogni valamit, tereltük tekintetünket az evőeszközök, bőrszékek vagy éppen a kezünk felé, mindenképpen el a szoba közepén egybeolvadt párról.

Jenő bácsi talán soha nem érezte ilyen közelről anyám melegét. Hagyta hát, hogy fogja a fejét, simogatásától egyenesen erőre kapott.

– Hol a pisztolyom? – kérdezte.

Róza nénitől kérdezte ezt, az ujjai és anyám egész szép teste mögül, úgyhogy kissé elhalt a hangja. Amúgy is fulladtan beszélt.

– Eldugtam vagy leadtam a milícián – mondta Rózáné. Nem gyerekek kezébe való. Ne keresd, Jenci.

Most Ducu bácsi mozdult egyet, váratlanul, pedig neki nem sok köze volt az egészhez, statisztált csupán.

– Nekem, Ducu úrnak... – kezdte, és önmagára mutatott a cigarettájával, de Rózáné megmarkolta a karját és megrázta. – Jó – mondta Ducu úr. – Lehet, nem.

Ezzel vége is lehetett volna az érzelmes nagyjelenetnek, de nem ért véget. Más volt a rendezés.

– Ne vigye el a gyereket – mondta Jenő bácsi a mamának. Ő szeret engem legalább. Nekem mindent elmondott a trafikban.

Én kellett volna, hogy megmozduljak vagy megszólaljak most, de egyiket se bírtam, úgyhogy Mária néni mondta neki:

– Feküdj le, ha rosszul érzed magad.

– A díványra vagy a szőnyegre? – kérdezte Jenő bácsi, és félrelökte a mamát, aki olyan természetes mozdulattal lépett el, mintha a ruhafogas felé indulna az úti kabátjáért. – Feküdjem, mint Jules möszjő, amíg meghalok? Én se merjek kijönni a szobámból, nehogy engem is felfaljanak? Tartsak házőrző macskákat? Játsszam a beteget?

– Oda fekszel, ahova tetszik – mondta Mária néni. – Úgyis rád hagyom az egészet.

– Mikor? Na, mikor?

– Bírd ki. Nem kell sokáig várnod.

Azt mondta neki, amit az anyák szoktak általában, ha elveszítik a reményüket, azzal együtt a hangjukat is, és ettől úgy megdöbbentem, utólag sem hittem el semmit abból, amivel anyám engem biztatott százszor: bírd ki, Tibi! Mert akkor, az elején, ő sem tudta, mit tegyen, tehát mondott valamit, amit nem érthetek. Ez is olyan másoktól eltervezett, éppen ezért valószerűtlen mondatnak hatott most: „Nem kell sokáig vár–  nod.” Persze, gondoltam, úgyis megjönnek az idegen rendezők, Radu II. és társai a Dinamótól, aztán minden a helyére kerül.

Ott álltam én, Tibi, az asztal mellett, az ünnepi ebéd makarónis romjai fölött, és legszívesebben kilépek a képből, messziről integetek.

– Tudod te, hogyan kell megszabadulni tőlünk – mondta Mária néni. – Én türelemmel kivárom. Velem az én Istenem. A férjemet is addig gyűlölted, amíg...

– Ne kend rám ezt is – mondta Jenő bácsi. – Nekem ő apám volt. Jobb híján, persze. Mindig a maradékot kapom. De ennem adott legalább. Az elején franciául is meg akart tanítani. Mert nekünk még a politikusaink sem tudtak franciául a béketárgyalásokon. Én elleshettem volna tőle a csíziót.

– Éppen te?

– Azt mondta: mindegy, hova tartozol, ülj a fenekeden, lehetsz spanyol vagy francia, úgyis minden másképpen lesz, mint ahogy elképzeled. Úgyhogy elmentem trafikosnak. Helyetted, mama. De ő legalább nagyember volt, még ha átaludta is a fél történelmet. Mit csinált volna itt egyebet? Felhordja a szenet a pincéből, ahogyan én? A nagy szélhámosokat is tisztelni kell ám, nemcsak a nemzeti hősöket. Legyünk már egyszer nagyok valamiben, az Istenért, ne pusztuljunk el egy trafikban. S akkor jön az a mese, hogy én kicsi voltam, még főjegyzőnek is.

– Sok emberen segítettél, Jenő – szólt közbe Róza néni, mert most nyilván neki kellett megszólalnia. – Hidd el nekem. Rengeteg ember hálás neked odahaza.

– Persze, merthogy kerülhetett volna helyettem valaki roszszabb. Ezt mondják, ugye? Jules möszjő határokat tudott csinálni legalább, én csak szolgáltam az egyik északi vagy a déli oldalán. Egy biztos: magyar akartam lenni mindenütt.

– Nem biztos, hogy az ember az, aminek hiszi magát mondta akkor Mária néni. – Mindegy, milyen szerepet játszik, akár fajmagyar jegyző is lehet. Attól még...

– Mit mondtál?

Most következett az a jelenet, amelyikben Jenő bácsi kapott végre egy apát, de cserébe elvették tőle a múltját, amibe úgy kapaszkodott eddig, mintha az egész élete lenne, nemcsak a fele. A vérét is kicserélték. Szerencsére tudtam már, hogy ezután csak éjszakánként látom magam előtt ezt a jelenetet, egy faházban vagy majd egy kaszárnyában. Talán át is alakítom, ahogy távolodom tőle, éppen úgy, ahogyan a vonatablakban változik a táj, és a látvány végül semmit sem jelent, fontosabb az, amit hiszünk és beszélünk róla. Ebben a házban valójában mindvégig szavakban történtek a dolgok – egyéb felett nem volt hatalmunk.

– Emlékszel te a megyei prefektusra, Jenő? – kérdezte vagy jelentette ki akkor Mária nagysád. – Az első román világból, hát nem? Persze hogy emlékszel, elvégre még gukkerezted is. Ő volt az a szép idős ember, aki mindig bottal járt a városi parkban. Az első háború után rózsafa sétapálcával, a második után meg szöges rúddal. Az elhajigált zsíros papírokat szedte össze majálisok másnapján meg hétfőnként. Te irkalapokat is szórtál neki az ösvényre, mert olyan gyerek voltál. Sose jelentett fel azért, amiket a papírokra írtál. De anno dacumál, illetve Decebal, egy darabig ő csukatta be a magyar jegyzőket s egyéb irredentákat, akik nem pucoltak meg a honvédekkel. Nem gonoszságból tette, ne hidd. Akkor az volt a módi, később fordítva. Nálad viszont ember nem volt szabadabb. Védtek, fütyülhettél a politikára, miközben politizáltál. Könnyen fütyültél rá, mert úgysem értettél hozzá. Magyarnak lenni nem politika, mondta a prefektus barátom. Megszüntetni őket, az már igen. Azért lehettél jegyző te negyvenben, mert addig nem politizáltál, csak a szíved fájt meg a szájad járt. Azért hagytak meg a helyeden a háború után is, mert azok ott fenn tudták, ki fiaborja vagy. Számon tartották egymást, még a fattyaikat is, nem számított, ki milyen pártban szavalta a magáét. Ezt kéne tőlük megtanulni, ha mindenáron politizálni akarsz.

A jelenet először életemben a vonatban rémlik fel előttem, így egyben, egészben, lekerekítve: mintha egyenesen nekem magyaráznák el utólag. Harmadik órája ülünk a fülkében, vasárnap van, de nem érezzük. Anya a fejtámlának dőlve alszik, duzzadt ajkai szétnyílnak, rosszul festett hajtincse az őszes felére kunkorodva leoldódik, és én azt szeretném, ha csak otthon ébredne fel, a szép szeméhez illő látványokra. Harmadik órája kifelé nézek, az ablakon elkenődik az eső, elváltoztatja az egymást váltó ismerős tájakat. A régen látott tájak, dolgok maguktól is képesek elváltozni. Valóságossá válnak néha, egy pillanatra, de egyre távolibbá is, messzebb sodródnak, mint akár az emlékezetben, mégis körülöttünk sodródnak, torlódnak, az ember szinte lebeg közöttük. De az emlékezetemben akkor még Jenő bácsi suttog.

– Ő volt az? – suttogta Jenő bácsi az ebédlőben, és félredöntötte a fejét, hihetetlenül pislogott az anyjára, miközben örvendenie kellett volna, hogy kipótolják az emlékeit. – Egy rendőrfőnök?

Sőt egy prefektus! Nem is egy magyar alispán. Trianon után azok már szedték a hóbelevancukat, s úgy elmentek haza, a jó dzsentri mamájukhoz, az út sem sírt utánuk. Nem maradt más, csak egy prefektus. Ő volt ott a vadászó királyfi akkor, fehér lovon. Ne keseregj, rendes ember volt, ha ez vigasztal. Csak éppen nem magunkfajta.

Mária néni mondta volna tovább, ha egyszer belekezdett – legalábbis a képzeletemben – de Jenő kilódult a szobából, egyenesen a mosófülkém felé, még a parkettre terített plédet is kirúgta maga alól siettében. Délcegen, hátrafeszített vállakkal ment, megsimogatni sem lehetett volna a homorú hátát, erősen a sarkára lépett, mint mikor részegségét akarta eltitkolni. Szinte hanyatt esett.

– Menj utána, Tibi, rád hallgat – mondta a mama csendesen.

Olyan csendes volt minden, mint egy álomban, az ajtó sem nyikorgott. Arra gondoltam, amikor egy percre megálltam a hideg konyhában, hogy most már Jenő bácsinak is valóságos apja van, mint nekem, éppen csak a nemzetisége más, mint hittük – vagyis hát ki ellen fog harcolni ezután a trafikban, és kivel, miután mi is eltűnünk innen, akár titkosírás a levelezőlapon? –, és hogy minden fanyalgó szövege ellenére biztosan azért bírta ki itt, sőt szerette is a helyet, ilyen messzire a szülőföldjétől, mert az apjától örökölte hozzá a hajlamot, s az összes emlékképeket. Valami hasonlóról beszélt aztán ő is, halványan mosolyogva, amitől szinte megkettőződtek keskeny ajkai, amikor bementem hozzá: hogy itt folyik a vére, itt torlódik a gát mögött, s ezért kedveli a meleget, a dinnyét, a villamosokat és Ökörfejű Iont, az ő nagyobbik, eltúlzott hasonmását.

A mosófülkében helyükön álltak a dolgaim, alattuk az árnyékok is, csak a matrac feküdt megfordítva a sodronyon, mintha keresett volna alatta valamit, amitől én elviseltem, hogy éjszakánként törje az oldalamat, az ágynemű pedig a tiszteletemre újrameszelt falnak torlódott. Jenő bácsi a matrac rozsdafoltjain ült, két karját lefeszítve a törzse mellett, maga alá csúsztatott tenyerein hintázott előre-hátra, de tekintete moccanatlanul meredt rám, mintha világító madzaggal éppen hozzám kötné magát. Kitisztult a szeme, kivilágosodott, ki is hűlt talán az írisze.

– Hogy ityeg a figyeg, kis Tiborc? – kérdezte. – Nem láttad a pisztolyomat?

– Nekem semmi bajom – feleltem az első kérdésére. – Mi most hazamegyünk, tetszik tudni.

– Hát persze – bólogatott, libegtek fején a bongyor tincsek. – Akarsz beszélni róla? Ülj le egy szusszanásnyit, indulás előtt illik leülni három percre. Orosz szokás, én is szovjet katonáktól tanultam, mert ezt még ők is megtartották. Ha nem találtak széket, leguggoltak a szobában, úgy vártak egy kis időt. Te is ülj és hallgass most.

– Ne tessék olyan nagyon búsulni – mondtam neki. – Ha akarja, írok majd levelet.

– Mondom, hogy hallgasd a légyzümmögést – mondta, pedig egyetlen halk őszi légy nem kerengett a környéken.

Ültünk egymás mellett az ágyon, Jenő bácsi asszonyosan ölébe ejtette a kezeit, én meg hátraraktam, mint az iskolában. Egyikünk lába sem ért le a földre. Csöndesen lélegeztünk, talán hogy ne verjük fel a port, mert minden szeme megcsendült volna. Egy idő múlva talpra szökkentem.

– Maradj még – mondta –, maradj itt, felnőhetsz mellettem, ha akarsz. De tényleg. Ezután tegezhetsz, Tibi, bizony isten. Na, kezet rá. – Megfogta, kemény és száraz kezébe rakta és elrendezte az ujjaimat, aztán úgy megszorította, hogy megijedtem tőle. – Szervusz – mondta. – Nézz a szemembe! Mondd: szervusz, Jenőke.

– Szervusz, Jenő – mondtam.

– Jenőke! Kicsi kis Jenőke – suttogta, és átölelte a vállamat, arcon csókolt. Sokáig tartott magához szorítva, kezdtünk összeizzadni. Később elmentem.

A vonatablakból ázott, szertehagyott szalmabálák látszanak az aratott mezőben, körülöttük újra kizöldült a föld. Elhagytuk, észak felé, a síkságot, kétfelől – messze – hegyek állnak, több vonulatban, egymás mögött. A közelebbiek is távol vannak, barnáskékek, az igazán távoliak száraz sziklaszínűek, és jó lenne tudni mindenik nevét. A mező és a hegyek között rétegesen leng a köd, a szél néha réseket nyit benne, és olyankor elfeketedett zsindelyű boronaházak bukkannak elő. Néhánya jobbágykék, az esőverte részeken sötétebb színű. Ahogy tovább és fennebb haladunk, bokrok foglalják el a köd helyét az ablak előtt, a levelek öblében meggyűlik a víz, s amint megtelnek, billennek egyet, csillogó sugárban lecsurgatják az avarra. A sötétbarna avar világosabb foltjait is látom, mert gyakran lassít a szerelvény, elkülönülnek egymástól a sebességben egybefolyó alakzatok. A részletek nem mindig olyan szépek, mint az egész: soványak a tyúkok, malacok, törődöttek a fekete asszonyok is, akik csuklyásra formált csihánzsákkal a hátukon utánuk szaladnak a kis hátsó udvarokon.

A sziklafalakon aztán templomhajóhoz hasonló tágas odvak látszanak, azokban oszlopszerű kőszálak; közelebbről tört nyelű csákányok, kibicsaklott targoncák, palánkjatört csúszdák. Vizes deszkák mindenütt, és a fák csonkjai, melyekből a deszkákat kifűrészelték. A vasútvonal fölött, keresztben, drótkötélpálya húzódik, a sodronyon mozdulatlanul lógnak a csillék. A sínpár két oldalán szabályos kúp alakú, felismerhetetlen állagú halmokra szitál az eső.

Az indóházak egyformák az egész vonalon, farészeiket zöldre festették valamikor, cementezett előterükben, a felhordott latyakban gumicsizmák recés nyomai és eltaposott papírlapok, többnyire újságoldalak látszanak, ember egy se. A rakodók körül szétszórt kukoricacsövek és kibomolt műtrágyás zsákok áznak.

A hegyek felé közeledve elváltoznak a falvak: egyre hosszabbak a völgy két oldalában; a házak között legelők. Az istállók, csűrök nagyobbak, gondozottabbak a házaknál. Kerítés egyre kevesebb látszik, az is inkább lésza. Néhol tehenek áznak a mezőn, oldalukon sötét csíkokban csurog a lúgos eső.

A községháza homlokzatán mindenütt jelszavak, az út menti bádogtáblákon is nemzetiszínű alapra festett feliratok, szabványbetűkkel. „Éljen a párt!” „Éljen a testvériség!”

Az eső előbb sűrű, ködszerű permetté válik, aztán a vonat kifut a felhők alól, ablakain gyorsan felszárad a pára.

– Tudod te, milyen most az én szívem, kis Tiborc? – kérdezte Jenő bácsi. – Éppen olyan, mint a régi szülőföldem, amit kettőbe vágott a határ. Nyilallik benne egy hasadás, érzem. Egyik felébe beleszúrva s kitépve egy kokárda, a másikban meg... A másikba még nem tudom, mit szúrtak. Nem fogod elhinni, de szinte jólesik, hogy sajog. Én se hiszem. De érzek valamit legalább, az jó. Egybeforrik a két fele, meglátod. Ott fogsz te felnőni, az én kettőbe szakított és mégis egyetlenegy szívemen. Gyönyörű felhőket gondolok a fejed fölé.

Az üres állomásépület emeletén bömböl a rádió: valahol lelkesítő beszédet tart valaki. Anya és én az eresz alatt állunk, mellettünk egy tört sarkú bőrönd és két piaci háló, tele újságpapírba tekert fehérneművel. Faredőnyös fedelű iskolatáskámat nem teszem le a hátamról, benne van a könyv Mátyás királyról, s biztosan egy kis távoli levegő is beleszorult.

Állunk tehát, és nézzük a falut. Olyan, mint a szegény emberek virágos tányérja szélére húzott maradék falat, mely a világgá ment legkisebb fiúra vár. Hosszú, egyenes út vezet a faluig, a kátyúk körül tisztára mosta az eső a fehér köveket. Azokon lépdelünk aztán anyával. A bányahegy felett a sötétkék felhőkről visszaverődik az eső utáni fény, megvilágítja a házakat: szebben ragyognak, mint az emlékezetemben, s még annál is szebben, mint a képzeletemben szoktak.

Feleúton járhatunk, amikor húsz férfi jön szembe velünk, vasvillával, gereblyével a vállán. Kettős sorban közelednek; egyikük nadrágos asszony, vesszőkosarat hoz a fején. A csoport mögött pár lépésre egy egyenruhás és egy viharkabátos alak jön, cigarettázva, látszik rajtuk az eső nyoma. Az emberek az állomáson túlra tartanak, a külső tagba, később az indóháztól távol vágnak át a síneken, és nem néznek feléje, talán a rádió hangját sem hallják.

Az egyik férfit a csoportban Béninek hívják, cséplőgépe és több hordó bora volt. Loncos kucsmát visel a fején, mint ki jó előre felkészül a télre, szakadt kabátzsebe ferdén lifeg, mutatja, hogy mégsem készült fel eléggé. Ránk néz, nem köszön.

Anya és én az útszélre húzódunk, leeresztjük a sárba előbb az egyik, aztán a másik piaci hálót, végül a tört sarkú bőröndöt, üres kézzel állunk, úgyis hiába. A faluban vasárnap delet harangoznak, a megtisztult levegőben lökésszerűen ér hozzánk a kongatás.

Felszedjük a csomagokat, és elindulunk a fehér köveken, szinte látom. Karom hajlatába akasztva a távcsövet viszem, akár egy fegyvert.


A céda nyúl

 

1.

Négy ősszel ezelőtt egyetlen napon, november 4-én hullt le az összes falevél. Biztosan zökkent egyet pályáján a Föld. Egy meleg égtáji, frontérzékeny országban ettől ismét kitört a forradalom, s mire elért hozzánk a híre, már köd borította városunkat, önmaguk árnyékának látszottak a házak, fák, hirdető–  oszlopok. A falevelek sárga fényfoltokként hevertek a sötétre ázott járdán, és égő lámpás gépkocsik vitték a kéz- és lábtörötteket, a kozmikus változások honi áldozatait a vasárnapi ügyeletekre.

Én is kozmikus élmények zamatát éreztem a számban, enyhén édeskés volt. A szeretkezés utóíze ilyen, vasárnap reggel, amikor viharkabátra váltjuk ezüst űri hálóruhánkat, a meztelenséget, és éppen hazatérünk. Úgy éreztem magam, mint kit ezután megvizsgálnak holmi doktorok. Bal karomban még rángott az ideg, és arra gondoltam, könnyedén, hogy a boldogság önzés dolga, rém magányos állapot. Úgyhogy kellemesen rángó idegű karommal odaintettem a nagy király lovas szobrának, és viháncolva idéztem öngerjesztő mókámat: „Anyaga blaszfém, formája: ló.” Ezt mondogattam magamnak ott a király előtt, miközben a nedvességtől elsötétülve kiadta régi formáját, és rám meredt a betiltott országos és főúri címerek helye a talapzatról.

Éppen valami újabb szellemességre készültem a történelem sodrában elkopott, szobor alakú üledékekről, hogy rövidre zárjam eszmefuttatásomat a kozmikus élmények utóízéről, a kerekded históriáról és az alkalmi boldogságról, amikor sötétkékre ázott ember jelent meg mellettem. Jobban megnézve rendőrnek látszott. Magasban felejtett kezemet bámulta, borotvált nyakába csurgott a savas esőlé.

– Szép nyarunk van – mondtam neki.

– Közlekedjünk – felelte.

– Nem gyülekezem – mondtam. – Állok. Egyedül.

– Na, gyerünk – mondta.

– Nem tüntetek – mondtam, és leeresztettem a kezem, sőt beraktam a zsebembe, aztán combomon éreztem hideg ujjaimat. Mintha egy idegen koldus matatott volna a nadrágomban. Valamiképpen túlságosan irodalmi volt a helyzet, legalábbis a Szabad Európa Rádió mesélt hasonlókról reggelente. Annak se lehetett visszapofázni, kiigazítani legalább. Elővettem tehát a személyi igazolványomat, széttárt lapjaira pergett a köd, szerettem volna hallani a zaját. Ilyen érzékeny voltam a hosszú éjszakától.

– Rendben van – mondta a rendőr románul.

– Elmehetek?

– Közlekedjünk – mondta, és visszament a tujabokrok közé, preckeltek nyomában az ágak.

Fölöslegesnek éreztem magam hirtelen. Nem volt kinek elmagyaráznom, mit keresek itt – minthogy semmit sem kerestem –, egyúttal holmi hősies keménykedéssel igazolva éjszakai férfiasságomat. „Kozmosz és politika: kaka és Titicaca – skandáltam magamnak –, elmegyek Peruba, fakó az eb ura.” Hát így. „Anyaga blaszfém, formája: ló.”

Mentem át a téren a tömény nedvességben, mint egy léket kapott búvár a szakadt guminadrágjában, s útközben belezavarodtam a kozmikus összefüggésekbe: azt sem tudtam eldönteni, a szerelemtől vagy az ijedtségtől remeg-e a lábam. Karomban a kis ideg mindenesetre abbahagyta. Valahogy úgy, mint mikor egy villanással kisül és eltűnik a szeretőnk képe. Egyszeriben kiderült, hogy ez is pont olyan vasárnap lesz, mint a többi, moshatom a zoknimat, leshetem a telefont, vagy rögtönzéseket javítok piros ceruzával, amelyiknek mindegyre kibicsaklik a hegye.

A tér elején, ahol egybetorkollik a szobrot megkerülő két sétány, rézsút szemközt a jobb napokat és embereket látott szállodával, újabb emberalak állt, és egyáltalán nem hiányzott volna, ha nincsen ott. Vékony alak volt, vékony ruhában, átfúj rajta a szél, ha kedve kerekedik feltámadni valahol. De így ő is csak folt volt az egyöntetű ködön. Jobb kezét mellkasán tartotta, nagyjából a szíve tájékán, balja lelógott, mint kinek kilopták ujjai közül a cigarettáját. Jól ismertem az ilyen vasárnap reggeli kivert kutyákat, akik szemükkel mintegy feleszik a látványt, miközben feszes a szájuk, és buggyanva alább bukik gyomrukban a hideg tea. Ennek nedves volt az arca, akár egy frissen előhívott fényképen: tompán fénylett. Néhány évvel ezelőtt, ama kozmikus távolokban, pihésen és melegen, még olyan szépen mutatott, szűznek hitte a háziasszonyunk, s mindegyre elsóhajtotta: milyen gyönyörű fiú a Bálint, mintha püspök lenne az apja.

Közel álltam hozzá, áradt belőle a hideg s valami, ebben a szotyósságban különös, száraz, meszes szag, akár a titkos műhelyek sarkában tárolt rongyokból.

– Vigyázz – mondta. – Ne ölelj meg.

Elhúzta mellkasán a zubbonyt, egy nyulat láttam a szívénél. Fekete-szürke tarka bundájú nyuszi volt, hátrasunyt fülű, lüktető süldő, háromszög metszésű rózsaszín orra szaporán remegett. Nem aludt, pedig a szagos testmelegben megtehette volna, azt is vártam tőle kissé megtépázott líraiságú reménnyel.

– Na jó – mondtam. – Eljöhetsz hozzám. Majd keresünk neked valamit.

Éppen erről volt szó; ismertem én annyira a „pápa fiát”, hogy előre tudjam. Ismét eljött valahonnan, valami vidéki albérletből, és nyitva felejtette maga után az ajtót, most lapozza a szél a fehérneműjét az asztal alatt, s rászárad kenyerére a lekvár.

– Gyerünk – mondtam –, veszek majd neked fogkefét.

Nehezen mozdult, mint ki máris odaszokott erre a hideg helyre.

– Nézem még egy kicsit – mondta.

A király szobrát nézte, mögötte a templomot. Elkoszlottak a szemerkélő ködben, akár a régi fénykép. A torony napsütésben sárga keresztje most szürkén csillogott, mintha valakiknek mégiscsak sikerült volna lekaparniuk róla a több kiló aranyat.

– A részedet otthon őrzöm – emlékeztettem hajdanvolt hajnali terveikre.

– Fáj a hasam – mondta. – Eredj csak. Odatalálok.

Értettem a hasfájós nosztalgiáját, a magyarázatát egyaránt, elindultam haza, hogy rendet rakjak, amit ő nyomban összekutyul, teát főzzek neki, és eldugjam az italt. A nyuszinak is dobozt kellett kerítenem.

A nyuszit végül is a bőröndömbe raktuk, és kenyérhéjat tuszkoltunk hárommetszésű orra elé, mert sárgarépát és egyéb mesebeli táplálékot nem tartottam otthon. A gazdijának volt mákos mácsik. „Ezt eszik a fura bácsik” – mondtam félóra hallgatás után, amikor eluntam, hogy csak olvas az ágyamon. Nedves ingben-gatyában ült a takarón, nyomot hagyott rajta.

– Szamizdatod nincs? – kérdezte.

Fejemhez kapok ettől, ha nincs kés a kezemben, de így felsértettem volna magamat. Kicibáltam könyöke alól az írásos; párnát, és rátettem a telefonra, úgy nézett ki a készülék, mintha az éjszaka kihímezték volna a hegyvidéki szellemek.

– Örvendj, hogy meleg van – mondtam. – Kivágtam anyám kertjéből a cseresznyefát, pedig leltárban volt. Most majd vásárolhatom a beszolgáltatnivalót.

– Én csak kifőzve szeretem – mondta. Kezdett felmelegedni, kiolvadt a beszélőkéje. – Nincs?

– Nuku – mondtam. – De van mákos mácsik, ezt eszik a fura bácsik. Jobb, ha alszol addig.

– Meddig?

– Amíg megfő a mákos mácsik, amit esznek a fura bácsik.

– Azt hittem, tovább, öt évet legalább – mondta. – Tényleg nincs semmi olyan irodalmad?

– Majd beszélsz te nekem olyat eleget. De ne most. Szerelmes vagyok. A világmindenséggel érintkezem, éppenséggel.

– Nekem van egy nyulam – mondta erre; nem tetszett a hangsúlya.

– Nem politizálok! – mondtam tehát.

Hagytam, hogy visszabújjon a könyvbe, bele is lógatta kis, nehéz fejét, szinte belebukott; és akkor összecsukom. A háta csalódottnak látszott.

Kezdett befülledni, elposványosodni szájamban a szerelem íze, s most, hogy említette, ittam volna rá egy korty töményet, tartottam is egy fél üveg vodkát, amit állítólag kőolajból párolnak, feltehetőleg vadregényes szurdokokban, melyek bejáratánál tábla tiltja a fényképezést; ki is mentem érte a konyhába. A virágos kartonfüggöny mögött kotorásztam éppen, anya málnadzseme és a halkonzervek között, amikor megszólalt:

– Balika nem kap? – kérdezte.

– A fejére egyet – mondtam. – Vasárnap nincs idegorvosi ügyelet.

– Á, most az iskolaüggyel foglalkozom – mondta. Erre bementem, nyilván üres kezekkel.

– Szóval kirúgtak – mondtam.

Végigfeküdt az ágyon egész vékony hosszúságában, karjait feje fölé feszítve nyújtózott, a másik végében meg szertemeredtek lábujjai az erőlködéstől, én meg azt kérdeztem, de csak magamtól, vajon egy ilyen girhessel lefeküdne-e a szeretőm, és ugyan hogy néznének ki ők ketten.

– Takarózz be – szóltam rá. – Kilátszik a csökevényed, amitől fogva elkapja a fura bácsikat a halál.

Nemtelenül szemérmetlen nyújtózkodása azonban végképp visszaterelt az éjszakába, mindenféle végtagokat, hajlatokat, redőket láttam magam előtt, bíborszínű homályban, mint félálomban szoktam, ha sokáig javítom a dolgozatokat éjszaka. Magamat és a szeretőmet képtelen voltam látni, valami valóban űri, bársonyos sötétség világított csak, csillogó pontokkal a retinám mögött. Komor, feszült emlékezés volt megélt, de fel– idézhetetlen dolgokra, mozdulatokra, végül előbukkant egy értelmetlen mondat is: „Mindegy, milyen nyelven beszélsz, az enyém vagy itt az égben.” Női hangon hallottam, nem is magyarul. Szétoldott a fáradtság, talán attól álmodoztam ott a konyhában kozmikus hangokról és látványokról, úgyhogy káromkodtam egyet.

– Én tényleg az iskolákkal foglalkozom – mondta erre a szobában. – Statisztikákat készítek. El fogom juttatni Helsinkibe. Vagy Madridba.

– Küldd Budapestre – mondtam. – Azt a nyelvet ismered legalább. Kiugranak a kutyabőrükből örömükben.

– Tudod, hogy huszonöt gyerek kell egy magyar osztály indításához?

– Tudom.

– Hát akkor!

– Több kell huszonötnél – mondtam.

– Csinálod is?

– Nem politizálok.

– Csinálod is a gyereket, azt kérdeztem.

Vettem egy mély lélegzetet, azt se bántam, hogy az ő szagát is beszívom vele, mert már az is a konyháig kiérződött.

– Nagyobb a baj – mondtam. – A nő nem magyar. Csak nő. Tudod te, milyen egy nő?

– Így érintkezel a világmindenséggel. Értem – bólogatott, szinte leesett a feje.

– Mit nem értesz? Szerelmes vagyok egy lányba, nem is lány, elvált asszony, szóval nő, mit akarsz?

– Milyen férje volt?

– Olyan.

– Hogy tudod te utána...

– Nem utána. Olyankor csak ketten vagyunk.

– Meg a világmindenség, persze. Az internacionális, interkoz– mikus világegyetem.

– Pontosan. Az egész.

Ahogy ezt kimondtam, nem éreztem. Merev volt a testem, kopogni lehetett volna rajta, akár egy ajtón, ami a semmibe nyílik.

– És milyen gyereketek lesz?

– Szőke, kék szemű. Vagy fekete hajú, barna szemű. Milyent akarsz? Mondd csak, megcsinálom neked.

– Az űrnek.

– A török asszonynak.

– Török?

– Török. Egy isteni huri. Ismeri az Istent, személyesen.

Hallottam, hogy mezítláb közeledik felém a hideg parkettán, aztán láttam, amint megáll a konyhaajtóban, végül nekidől a keretnek, és olyan szendén néz, ahogyan a pápa igazi fiához illik.

– Bocsáss meg – mondta. – Ez így azért más.

– Naná – mondtam. – Ideje összebékülni a törökökkel. Erre tanít a történelem. Csakhogy kitagad a királyod. Aztán nézheted.

– Nem is őt néztem.

Nem kérdeztem meg, mit nézett a törökverő királya helyett egy iparosított város főterén; talán ő is a mindenség magasságos metaforáját: az Istent akarta látni a maga módján, a házát legalább itt lent a koszos földön. Messziről jött ember ilyen fellegi dolgokba kapaszkodik idegen helyen.

Megettük a mákos mácsikot, nem beszéltünk többet az én kisebbségi hurimról, de még az iskolaügyről sem, ledőltünk kialudni a mindenség élményeit, és biztosan horkoltunk közben. Hamarabb ébredtem nála, kora délután volt, ott feküdt a nyulas bőrönd mellett, a gumimatracon, védtelenül, és nem tudtam, mit csinálunk estig meg azután. Nem tehettem ki ilyen önveszélyes állapotban az utcára a tapsifülesével, de megbolondulni sem akartam az iskolaügytől, egyebektől. Simogattam a tarka nyulat, s az a banális, megható gondolat jutott eszembe: egy kicsi élet ez az állat – de nem volt kedvem rigmust gyártani rá. A lüktető jószág bőségesen elfért a bőrében, meg-megcsúszott benne a kezem alatt. Félig késznek hatott, fiatal volt még, és éhes. A kenyérdarabokhoz nem nyúlt, talán máshoz szokott az égi vadászmezőkön, ahonnan gazdája ellopta, azúr fűhöz, gyémánt zabhoz és rózsaszínű salátalevélhez, amilyenek csak az isteni hurik birodalmában teremnek.

Lementem a tömbház elé, hátha maradt valami neki való a zöldséggel beültetett virágágyásokban, csakhogy az utolsó kórót is elették előle lakótársaim és a korai fagyok. Szemernyi zöldet nem találtam az egész lakótelepen. Megnéztem a szemeteskonténereket is, krumplihéjat kerestem legalább, de csupán síkos papírdarabokat és óvszereket találtam. Mostanában – jutott eszembe – alig van konyhai szemét, hamarabb lelek ezüst kiskanalat és arany jegygyűrűt, mint káposztatorzsát. Hümmögtem, bucsálódtam egy kicsit, aztán visszamentem a lakásba, és étel helyett simogatással áltattam a nyulat. Ernyedten tűrte, talán mert nagyon legyöngült az éhségtől. Gazdája nem értett az élelemszerzéshez, a boltvezetők megvesztegetéséhez még any– nyira se, ki tudja, maga is min élt el idáig.

A kis nyúl figyelmesen nézett, mintha mindenféle szépről mesélnék neki, hússorban szülő asszonyokról és a Pallas Lexikonról, amiért két zsák krumplit kaptam, az egész mindenségről, még az isteni, de kisebbségi huriról is, aki hatalmas zsíros kenyereket kent, miután a mennyből visszaszálltunk, sok hagymát vágott hozzá, s maga is evett belőle, hogy ne restelljem egyedül a szájszagomat, pedig neki a hagymától mindig megfájdult a gyomra. Ez a kis állat meg mindent értett, mert teljes lényével, az egész létezésével átérzett mindent, nem kellett Isten és a szerelem után kapkodnia, mert ő nem vágyott a testével testtelen élményekre, legalábbis nem vágyott másra, mint önmagára, enni, aludni akart, és nyugodtan, könnyen üríteni, az sem számított neki, milyen nyelven beszélnek hozzá. Jó kis nyúl volt szegény.

– Hagyd békén – mondta Bálint a matracról. – Tedd le. Tudom már, miért álmodtam rosszat.

– Ne légy féltékeny – mondtam. – Van nekem kit simogatnom.

– Mit csináltál vele?

– Előadást tartottam neki a vadnyulak önazonosságáról és a vadászok identitászavarairól.

– Megdöglik a filozófiától – mondta. – Tedd le, tényleg.

– Hol szerezted?

– A belső zsebemben született és nevelkedett.

– Jó – mondtam –, akkor holnap majd állás után nézünk neked, hogy legyen miből felneveld.

– Én az iskolaüggyel foglalkozom.

Megkérdezhettem volna tőle, hogy ez van-e olyan bódító és veszélyes, mint teszem azt, a szerelem, merthogy éppen olyan titkos, az bizonyos; de nem akartam újból magam ellen hergelni, meg aztán rájöttem: a nyúltenyésztés is elég nagy gond mifelénk, valóságos világkérdés, csak ő még nem fogta fel, mert eddig szerette csupán az állatát, mintha az ebből is megélne, ahogyan az én isteni hurim.

– Fel fogom hívni – szólaltam meg. – Lehet, hogy ma egyedül alszol itthon. Nem félsz?

– Nem hiszem, hogy tudják, hogy itt vagyok – mondta.

– Elköltöztek a régi szeretők, nem keres téged senki se, Bali.

– Nem talál.

Letettem a telefonkagylót, pittyent egyet.

– Hős vagy, mi? – kérdeztem.

– Na és?

– Bujdosó betyár. Robin Hood gatyában, statisztikákkal a tegzében. Élvezed legalább? Ide figyelj, öreg barátodra – mondtam, és a hímzett párnát is visszatettem a telefonra. – Értsd meg: nincs mit tenni. Senki nem figyel ránk. Mindig van valami nálunk nagyobb világkérdés, például olajválság. Hiába viszed vásárra a bőrödet meg a nyuladét. Százszor végigbeszéltük ezt, tudod.

– S akkor csak meghaljak simán? – kérdezte. – Hadd próbáljam meg legalább. Gondolj a világmindenségre. Elvégre kipróbáltad.

– Te meg gondolj a nyuladra, ha nincs más.

– Hadd menjek el – mondta, és tápászkodni kezdett. – Őt itt hagyom neked. Megszáradt a betyáros bő gatyám, öreg? Adhatnál egy kis hamuba sült pogácsát a világgá menő barátodnak. Elvégre én vagyok a legkisebb királyfi.

– Itt maradsz.

– Vigyázz Bertholt Brechtre – mondta. – Mától így hívom. Végül elment, vékony ruhában, egyetlen üveg málnalekvárral a zsebében. Másnap lehullott a hó.

 

2.

Ragyogó nyarunk volt, mintha semmi köze nem lenne ehhez a vidékhez és a közérzetünkhöz. A nap a húsbolt mögött kelt fel, alkonyatig átkerült fölötte, s a kirakatüvegen át tisztára söpörte a cementpadlót. Mindannyiszor végignéztem, ahogy felrugaszkodik az égre, és elkezdi fűteni a várost, távolabb a búzamezőket, estefelé pedig nagytakarítást végez az üzletekben. A rádió aszályt jósolt, és újabb forradalmakat messzi vidékeken, ahova soha nem jutunk el, hogy elronthatnánk legalább. Szomszédom minden hajnalban rám köszönt:

– Proletár úr, elveszítette már a láncait?

Pirkadatkor, amikor szomszédom munkába indult, éppen az üres tejestaligát láncoltam a garázsajtóhoz, s törtem a fejem, mit válaszoljak kedves-szépet neki, lehetőleg szellemes Marxidézeteket keverve belé, de hát gyenge voltam ideológiából. Inkább a tárgyak, dolgok alá kenődött hosszú árnyékokat néztem, s csak odaintettem szomszédomnak, de még az is kétértelműnek hatott, aztán elindultam gyerekláncfűt szedni és az ágyba. „Indul a kutya s a tyúk aludni” – mondogattam elölről hátra vagy akár fordítva: ugyanúgy hangzott, és ugyanazt jelentette: a tejelőfizetésre jogosult családokban isszák már a meleg tejkót a bumfordi csimaszok, én is megkerestem magamnak a tejbe aprítani valót, szerelmeset álmodva szundíthatok délutánig, aztán Platónt olvasok, és kiviszem a nyulat levegőzni. Nagyon rákapott. „Géza, kék az ég” – elölről is, hátulról is.

Álnevű szerelmem, Leila, a kisebbségi huri ki nem állhatta a nyulat, talán amiért nem lehetett strandra vinni, ahova mosdani jártunk ki az összkomfortunkból. Féltette a táskáját, pedig alakra, állagra éppen megfelelt, jól tartott és szükség esetén jól eresztett volna. Leila persze azt is nehezen tűrte, hogy mindegyre összehasonlítom egy bolgár súlyemelővel, aki azon nyomban törökké lett, amint áthágott egy országhatárt. Nem hitte el, hogy ennyin múlik, és nem is nagyon volt humorérzéke.

– Leila, neked nincs humorod és nemzeti tudatod. Miért ne lehetnél te török? – mondtam neki egy hajnalon, mielőtt befogtam magam a tejestaligába, mire megmutatta a lábát tövig, sőt azon felül, merthogy hurinak valóban huri volt, bár a Paradicsomot csak hallomásból ismerte, azt is többnyire az én számból. Minden lehető alkalommal megmutattam neki cserébe a törökverő nagy király lovas szobrát is, és mindannyiszor eszembe jutott Bálint, aki ősszel valahova mögéje nézett. Leila persze a jelképeket sem túlságosan szerette, mint a nők általában. Mintha égi kulcslyuk nyílt volna rajtuk át a semmibe, ahonnan az Isten lesi a szerelmeseket. Én azért mégis szavaltam neki, de csak miután jóízűen nekiláttunk egymásnak, és igyekeztünk minél többet felhabzsolni a másikból. – Márpedig itt –  intettem törököt-fogtam-nem-ereszt szerelmemet – vagy humorérzéke, vagy nemzeti tudata legyen az embernek, mert ha nem, megbolondul. Az egyikkel harcolni lehet, a másikkal röhögni rajta. – Neki viszont egyikhez sem volt kedve; talán a zenetanári állásával együtt veszítette el.

Így telt tehát a nyár, forró méhében azzal a rejtélyes bizonyossággal, hogy őszire megérkezik Bálint is a köddel, amelyikben eltűnt. Néha megsimogattam a tapsifülesét, próbáltam érezni a lüktetését, szerettem volna talán újra meghatódni az élet ilyen egyszerű szőrgomolyagba csomagolt értelmetlen jelentésétől, de egyetlenegyszer sem sikerült. Egy falánk nyuszit tartottam az ölemben; Feszesen domborodott már enbőrében, és néha bűzlött, mint egy csomag kiolvadt fagyasztott hús.

Szép nyarunk volt, de alig vártam, hogy véget érjen. Leila bőrmellényeket varrt, feketén, a nyúl hízott, én délutánonként Platón olvasása helyett a húsbolt mögött, a szellőző hűtőházban kártyáztam a középsúlyú hentessel, s közben kacagtuk, hogy hiába osonnak be a tolvajok az üzletbe.         

Maga szerint meddig tart? – kérdezte egy nap.

– A végéig – feleltem.

– Velem beszélhet – mondta -, én ismerem magukat, magyarokat.

– Nahát, akkor tudja – zártam rövidre a beszélgetést.

Hajnalban és alkonyatkor a növények, melléképületek és üzemanyag híján veszteglő gépkocsik hosszú árnyékát néztem a porban vagy az aszfalton, egyet jelentettek, és egyre nőttek, amíg eltűntek, de nem tudtam, hova, mert közben besötétedett. Nem sikerült elképzelnem azt a helyet, ahol az élet kisnyulak alakját ölti, és nem kell gondolkodni a szerelemről. Valójában Bálintot vártam, nem is őt, hanem a híreket felőle: hogy netán sikerült eljutnia. Valami olyan helyre, ahová az árnyékok is elmennek. Személyét nehezen viseltem el, de azért nem voltam elég magamnak.

Egyszer aztán, már ősz felé, megkeresett egy alak, megkérdezte, mit csinálok.

– Van egy bejelentetlen nyulam, azt simogatom.

– Azonkívül?

– Élek – mondtam.

– Tejet hord.

– Meg tornacipőt – humorizáltam.

Szerinte ő a néptanácstól jött, és állatnyilvántartó.

– Ezt a nyuszit felírhatja – mondtam. – Bertholt Brecht a neve, és nincs feketelistán. De jól nézze meg: ez nem disznó, ne kérje tőlem a húskvótát a maga tanácsa.

– Engem inkább a gazdája érdekel – mondta.

– Az most én vagyok. A maga tanácsa meg...

– Jó, na – integetett csitítva. – Hagyja a tanácsot.

A bemutatkozáson ily módon túljutottunk, megkérdezhette, hol van a barátom.

– Sok barátom van – feleltem.

– A nyulas.

– Azt én is szeretném tudni.

– Megmondjam? – kérdezte.

– Maga ne – mondtam. – Maga csak kérdezzen, úgyse tudok semmit, amiről beszélhetnék.

Kék vászondzsekit viselő, jól megtermett férfi volt, nagyjából velem egyidős, csak rajta látszott, hogy velem ellentétben naponta borotválkozik, és hogy karriert csinált. Meg is kérdezte:

– Magának tanári diplomája van, miért tejhordással foglalkozik?

– Maga a megmondhatója. – Belenéztem a nyílt, nagy arcába, és semmit sem láttam benne a szemein kívül, de azért féltem egy kicsit, nehogy tényleg megmondja, miért is hordok én tejet, meg más miatt is. Érdekes arca volt: mintha függőlegesen kettévágták, aztán újra összeillesztették volna. Nem látszott rajta a forradás vonala, sem holmi ferdeség, de az ember valahogy tudta, legalábbis el bírta képzelni, hogy egyszer kettőbe metszették. Az egyik felét talán sokáig zárt edényben tartották egy polcon.

– Igyon egy pohárral – mondtam, s jó volt tudni, hogy Bálint mégiscsak „csinált valamit”, ha egyszer érdeklődnek utána. Megjött tehát a híre, akkor ő maga se lehet már nagyon messze innen. A mindentudó látogató bővebbet sejtethetett volna. –  Megkínálhatom? Vagy szolgálat közben nem lehet?

– Nem szabad. De töltsön egy decit.

Kerítettem egy vizespoharat, félig töltöttem, koccintottunk, ittunk, közben egymást néztük, aztán a nyulat a bőröndben. Okos állat volt, nyomban produkálni kezdte magát a figyelésünktől. Mellső mancsai közé vett egy almaszeletet, és felágaskodott, szakasztott úgy, mint egy mókus, harapott kettőt-hármat, majd visszaereszkedett a hátsójára, s egyik lábával kapargálni kezdett, most éppen olyan mozdulatokkal, mint egy esetlen kutya.

– Hát ilyen – mondtam.

– Igen – mondta csendesen.

– Hát, viszontlátásra – mondtam, próbaképpen.

– Ühüm – mondta.

Ez is a nyárhoz tartozott még, legalábbis odaillett, Leilának el se meséltem.

Telt az idő Bálint nélkül is, nem történt egyéb, csak idősebb lettem egy évvel, és a tömbházak közötti ágyasokból ismét behordták a zöldséget, amit meghagytak a járókelők. Egy hajnalban menyegzői társaságot is láttam az ablakból, amint letarolja a dróthuzallal elkerített ágyást, s a menyasszony felfogott fátylában viszi haza a folyós paradicsomokat, a vőfélyek meg kurjongatás helyett pisszegetnek.

Nehezen jutottam a nyár végére, mintha sorra össze kellene adnom a perceket, s ez lefoglalja az egész időt, amit éppen számolok. A vodkásüvegek falán fátyolszerű lepedék képződött, mögötte mintha az ital titokzatos eredetét láttam volna, egyebet semmit, még fehér egeret sem, pedig bőségesen ittam, aztán izzadtam tőle, s ettől még inkább utáltam magamat. A strandra nem jártam ki egyedül, a vízcsap pedig furcsákat böffentett csupán, Leilának begyulladtak a visszerei a sok gépeléstől, borogatni jártam át hozzá, nem egyébért, hálából viszont mindig félretette a krumpli- és zöldséghéjat a Brecht nevű nyuszinak.

Leilával bizonyos értelemben könnyebb volt így: jó zaftosakat képzelegtem róla, és nem kellett beszélnem közben. Néha újból feltűnt a kátrányos-bársonyos mélység vagy magasság a távolban, csillogó fényes pontjaival, aztán elváltozott, és magamat láttam Leilával, abban a bizonyos űri hálóruhában, ezüstmeztelenül. Úgy valahogy, mint egy vibráló képernyőn a kísérleti ólomkamrát, melyben azt próbálják ki, milyen nemzetiségű gyereket hoz össze egy magyar és egy török. Szerettem volna, ha Leila valóban töröknek születik, vagy legalább annak vallja magát, és nem is csak a történelmi pikantéria miatt. Egy más nemzetbeli nő van olyan távolian titokzatos, mint a gyermekkori fényképünk.

Egész ősszel elvont voltam, és vázlatos. Persze, fölöslegesen filozofáltam: elvontan nehezebb megközelíteni a meghatározatlan, sőt éppenséggel elvont pillanatokat, mintha körülraknám kővel vagy marcipánnal.

– Arany diót, mogyorót – köszönt rám Bálint karácsony előtt a nyitott ajtóból.

– Kihűl a ház – szóltam rá. – Így is beteg vagyok már. Betegesek a gondolataim: azt hiszem, meleg van idebent.

Erre mondják, hogy megemberesedett, mindenesetre emberibb formát öltött valahol, de én nem mondtam. Még olyannak érezte volna magát, mint amilyennek kinézett: szálas, inas ember volt most a „pápa fia”, amilyennek filmeken az egészséges, pirospozsgás birtokosgazdát mutatják, mielőtt végez vele a népharag. Most igazán érződött rajta, hogy messziről jött, nem mint előző alkalommal, amikor mintha a semmiből érkezett volna, csak mert valaki életre hívta. Figyeltem, miféle állatot varázsol elő meleg kabátjából: talán egy farkaskutyát.

Kiderült viszont, hogy egyedül van a bundájában, bár anélkül vékony egy alak, megmelegedve aztán határozottságot mutató merev szeme is ugrálni kezdett ide-oda, egyik tárgyról a másikra. Vártam, mikor veszi észre a nyulat, mikor kérdez legalább felőle, de csak arról mesélt egyre, hogy elakadt a vonatuk két állomás között a hóban, azt se mondta, melyik kettő volt az. Rejtélyeskedése és bőbeszédűsége egyaránt a gyöngeség jelének hatott, vagy csak én akartam ezt képzelni róla, készen rá, hogy istápoljam újra, és rászóljak, ha gyámoltalanul kicsordul szájából a leves.

– Elalhatok nálad? – kérdezte.

– Miért, megint keresnek?

– Á!

Megettük a mákos mácsikot, felfújtam neki a gumimatracot, letettem a bőrönd mellé. Á nyuszi már aludt, enyhén lüktetett a horpasza.

– Büdös – mondta Bálint, aztán mire behajtottam az első oldalt Platónban, már ő is átcsusszant a szagmentes álomvilágba. „Mert annak, aki gügye, van iskolaügye.” Az enyémet nem mondhattam el neki, meg aztán nem is kérdezte. Megfoghatatlan, szinte elvont dolog volt ez is, akár itt körülöttünk annyi minden, ez az egész, bizonyítékai nélkül létező világ. Mert „behívattak”, és „elbeszélgettek velem”, nagy általánosságban, hogy felidézni sem tudtam utóbb. Körmondatokban folytatott kioktatásom farkára aztán odabiggyesztették a konkrét felmondást valamilyen óriás sorszámot viselő paragrafus i pontja szerint, ami azt jelentette, hogy közös megegyezéssel bontottuk fel a munkaszerződésemet. Valójában sejtelmes volt a szigorú és szigorúan elvi jellegű előadás, már csak azért is, mert én képtelen voltam felfogni, mi köze kisded tanári állásomnak az országos ügyekhez és az eszme tisztaságához, mai erkölcseinkhez, amire szocialista és egyéb jelzőket akasztottak, de nem lettek érthetőbbek tőlük.

A nyúltartás kezdetén történt még mindez, s éreztem is, hogy egyképpen a nyúl felől fúj a szél, olyan szaga volt. Az én iskolaügyemnek vajmi kevés köze volt az ábécéhez, s azt sem hittem, hogy túlságosan érdekelne valakit, nemhogy a Szabad Európa Rádiót, amelyik azért egy felsorolásban mégiscsak bemondta. Három igazoló jelentést kellett írnom miatta. Este aztán eljött hozzám három szeppent szülő, és valami köszönetfélét rebegett lerekedve, merthogy csemetéik egyedül tőlem hallottak Arany Jánosról és a népvándorlás harmadik hullámáról, célozgattak rá, hogy nincs sok hátra, de azt nem mondták, miből, na, azt bírjam ki valahogy, úgysem a pénz a fontos, mert úgysincs mit venni rajta, s közben ők is ráguvadtak a nyúlra a bőröndben, nekik is facsarta orrukat a szaga, és elégedettet szusszantak, amikor rátettem az írásos párnát a telefonra.

Nem volt ezen sok mesélnivaló, mégis jólesett volna elmondani. Leila a saját iskolaügyével a tükörképemnek hatott, úgyhogy igyekeztem jó képet vágni hozzá. „Nem kellünk nekik” – mondta Leila. „Elbálintulsz te is, öregem” – mondtam én magamnak, aztán dunsztoltam a paplan alatt a humoromat s bánatomat hajnali,?.

Ezen a hajnalon suttogásra ébredtem. Ott ült Bálint a homályban a matracon, simogatta ölében a nyulat, és beszélt neki. Az a gazfickó meg sunyt füllel hallgatta, ahogyan engem is, olyan okosan és gyöngéden, már csak az hiányzott, hogy viszonzásul vagy vigasztalásul visszamondja neki az én szívszaggató történeteimet, vallomásaimat. Legszívesebben felnyitom ezt az élő húskonzervet és szőrmagnetofont, jól belepiszkálok, átállítom meleg, nedves vezetékeit. Veszélyes szerkentyű volt, el is képzeltem ott hirtelen, hogy zöld íróasztalra állítják egy rácsos ablakú alagsori irodában, és rendre lejátssza összes éji nép– és magamentő szövegeinket. „Mert annak, aki gügye, van iskolaügye.” Bálint meg tovább mondta belé a magáéé vagy mást. Elég sok utat megjárt mostanig, bőven szorult belt mesélnivaló.

Biztosan elárulta neki a rejtekhelyét is, ahol a kést feni. Közben a deszkabarakk nyitott ajtaján át, a száradni terített kapcák között a felhagyott víztározó kőomlásos völgyfalait nézi, a kiürített házakat és a fatemplomot, a szentülő napot, amint az űrbe vetíti, kiragadja e hazából a hegyeket. A földet megkerülő surló fényben minden alakzat, minden lény sorra mérhetetlen távolságokba jut, s valahol összeáll talán az újabb tenyészet:az árnyékvilág. Ott bujdokolnak az önfeledt bátrak, visszavágyakozva, testet ölteni készen, azért is nem találják meg őket soha, még hangágyukkal sem. Éppen csak beszélniük nem szabad. Magányosak mindahányan, csak tudnak s reménykednek egymás létezéséről, de nem ismerik az arcokat, neveket, nincs mit kizsigerelni belőlük, ha mégis csapdába esnek, amikor valós alakot öltve, éhesen lelopakodnak az első kantinig. Egyetlen névtelen sóvárgás mindenik.

Lehet, hogy egy nagyváros elrejtő kuszaságában kuporog, amikor nincsen itt, egy emeleti padlásszobában törökülésben koncentrál, csurog róla a verejték az erőlködéstől, hogy megértsen valamit, aminek összes adatait ismeri, de a jelentése titkos. Érzi, hogy egyszer majd felhasítja a titok kék bendőjét, és boldogan beletúr ujjaival a megemésztetlen maradékokba. Érzi az egész testét, lényét: a rejtett mozgásokat és félelmeket, a vér lüktetését és a szavakat: él. Egy fogadalmat tett vegetáriánus átszellemültségével nézi a nyulakat és más lelkes állatokat.

Megtörténhet, hogy most éppen nőknek való szerelmes szavakat suttogott neki, amiket nagy siettében és félénkségében nem mondott el az árra amúgy is érdemteleneknek. A céda nyúl meg valamiképpen a világmindenségbe közvetítette, talán a bélcsatornáin át, amikkel az élethez kapcsolódott. Válasz egy mukk se, egy nyúlbogyó legalább.

Odakint önhitten és hatalmasan ragyogott az ég.

 

3.

Kitavaszodtunk. A görgő Földön valahol elmúlt a soros forradalom, a polgárok elkezdték kiirtani egymást és a szomszéd banán– vagy rizsföldjeit. A rádióból egyfolytában dőlt a festett vér, szövegekkel és teljesítményszázalékokkal elegyesen. Ilyen távolságból a lelkesedés és a harag nem volt egyéb, mint törpék tragikomédiája a rádiódoboz színpadán, betlehemes játék trópusokon és műhalál, de még erről sem tudtuk kideríteni: hogyan csinálják, miféle madzaggal kötik fel a gatyájukat. Akkora messzeségben már nem élt egyetlen disszidált rokonunk sem, hogy meggyászolhattuk volna legalább, ahogy egy hőshöz illik. Időtálló művirággal koszorúzva eltemettük viszont többségi orvos barátomat, aki azt mondta egyszer: – Ha tisztességes, öntudatos állampolgár lennék, öngyilkosságot követek el. Sajnos; nem vagyok eléggé tisztességes. – Előbb még postára adta maradék barátainak a pénzét, amit részben az ő gyógyításukkal keresett, én is örököltem egy váratlan adagot. Kötőgépet vásároltam az égből hullott ajándékon, s a nap különböző  lehetetlen szakaiban rángattam a karját, közben a becsületről gondolkodtam komótosan, merthogy jutott rá időm: Csernobil óta kifogyott a tej, az üres üvegeken átsütött a nap, a bumfordi csimaszok hasában hársfatea tartotta a meleget iskolába menet. Az út menti hársfákon mindenütt látszottak a tavaly óta megbarnult sebek, ahonnan leszaggatták az ágakat.

Aludni vágytam, idegbajt kaptam már a sok coitus interrup– tustól, mert Leila nem akart teán és akváriumi vitorláshalon tartott gyereket, a gumiipar meg óvszer helyett traktorkülsőre, futószalagra állt át, abba keverte a füstkormot, ami nem a ház– fedelekre és a hörgőinkre szállt ki a romos kéményeken. A vodka is égett ízt kapott, de azért bőségesen „vulkanizáltunk”. Nem volt már orvos barátunk, aki előtt szégyelljük májunk állapotát, amitől a humorunk is elfacsarodott, úgyhogy az ő örök nyugalmára és fényességére ittunk néhanap.

Beszorultam a lakásba, néha azt hittem már, hogy a saját fejemben élek, lezárt szemhéjak mögött, s jó is lett volna elpanaszolni a skizofréniának ezt az ellentétét egy baráti szakembernek, de nem volt kedvem sorba állni, annyian vártak lelki malasztra a járóbeteg-gondozóban, a rémhírek szerint felrobbant gyógyszergyár termékei helyett. Gondoltam egy reggel, kapom magam, és vallásos leszek, ingyen gyónni járok, de ehhez is lusta voltam, hiszen a sekrestyék előtt is egyre nőtt a sor a  hasonszőrű, ám nálam fürgébb emberekből. A hithez amúgy is nagy lelkierő kell, célirányos lemondásféle, de állítólag megtérül. Kevés befektetnivalóm volt már, úgyhogy Isten is megmaradt metaforának: bűvös szűzi kulcslyuk a világegyetem nyilvánosházán.

Már a nyúl is rossz szemmel nézett, láthatóan öregedni kezdett, talán bánatában és szerintem idő előtt. Nem tudtam, mennyi a nyulak átlagéletkora, hiszen ritkán érik meg, de azért kötögetés vagy olvasás, Szabad Európa Rádió-hallgatás közben néha lopva szemügyre vettem. Aggódtam: miképpen számolok el vele, ha már nyilvántartásba vették. Kifakult a füle. Kezdett rücskös formája lenni, mint a dróton húzott, kitömött csalinak az agárversenyen. Féltem, hogy nem érem utol a végcélja előtt, márpedig leszámolnivalóm volt vele.

– Mit mondott neked akkor hajnalban? – tudakoltam tőle egy ízben, ugyancsak hajnaltájt. Zúgott a fejem a kötőgéptől, zöld pulóverekbe fülledt álmomban is egyre rángott tőle a karom, mintha egy kedves látomás után vagy éppenséggel a törökverő király lovas szobrának integetnék. A hajdani, egyéves dunsztolt köd is megvolt hozzá, abban meg rajta kívül nem derengett senki más, akinek kérdéseket tehettem volna fel. Én viszont kaptam néhányat. Ez alkalommal ketten jöttek.

– Hogy ityeg a fityeg? – érdeklődött naponta borotválkozó tavalyi ismerősöm.

– Áll.

Elkomorodott; időközben bizonyára előléptették, és ez kimerevítette a kedélyét, akár a kanavászon, a ráömlött pálinka sem puhította volna fel. Elandalodva figyeltem fel viszont, hogy zakója alatt zöld pulóvert visel, amilyeneket én kötök a nap leglehetetlenebb óráiban, és feketepiacon árulja egy volt tanártársam, de azért nem mertem szólni, hogy nem illik hozzá a kék nyakkendő. Némán guvasztottam tehát a szemem, néztem, amint társa sorra lapozza a könyveimet, kirázza szétcsapódó lapjaikat, aztán nem rakja vissza őket megszokott kedves helyükre, pedig jegygyűrűjéről és fehér ingéről ítélve rendszerető családfő lehetett este meg vasárnaponként.

A nyúlra rácsuktam a bőröndfedelet, nehogy főbe kólintsa egy repülő Schopenhauer vagy hasonló, mert bőségesen és elegyesen hulltak a polcokról. A millenniumi Petőfi Sándor végül fel is döntötte az asztalon a málnalekváros üveget, szép foltokban szivárgott szét a leve, de a három reggelire való okos massza benne maradt. Néztem a lassan mozduló pépből sorra kifehérlő magokat, annyi volt, érdessé vált tőlük a lekvár nyelv alakban kitüremkedő felülete. Szerettem volna megszámolni a magokat. A piros lé közben egy szomszédos ország alakját vette fel, ijedten elkentem, mielőtt átfolyik saját határain. Ragadt tőle az egész asztal, nem is ülhettünk le melléje tárgyalni, odakapott volna a könyökünk.

Meglehetősen sokáig tartott a dolog, mintha szobám sarkai, zugai álnokul megsokszorozódtak volna, bosszúból, mert ritkán takarítok, egy hosszú félóra múlva tehát felnyitottam a bőrönd fedelét, nehogy megfulladjon a nyulam. Kissé aléltnak látszott így is, kétoldalt a gyaluforgács-alomig lógott le fakó füle, akár egy üres szatyornak.

– Nem jött el érte? – kérdezte kedvetlen ismerősöm.

– Naná – mondtam. – Csakhogy nem adtam vissza neki. Nagyon a szívemhez nőtt.

– Most hol van?

– Lila gőzöm sincs. Csak fehér. Maga nem tudja? Most talán már visszaszármaztatnám neki. Csak bajt hoz rám.

– A nyúl – mondta.

– Egyéb nem is – próbálkoztam, hátha bár a cáfolatából megtudok valamit. – Én egyedül vele foglalkozom.

– Nővel nem? – kérdezte.

– Itthon soha. Ide nem jár senki. Egyedül vagyok.

– Pedig kell egy-két barát az embernek – mondta. – Higgye el. Hallgasson rám, jó, ha van egy-két barátja az embernek. Meg asszony.

– Olvasok – feleltem, s mutattam körben a könyveket. Egészen körbe kellett fordulnom már, annyifelé hevertek.

– Szeretném, ha telefonálna nekem – mondta. – Hívjon fel, ha megérkezik, jó? Amikor eljön a nyuláért.

– Miért ne? – hümmögtem.

– Na, miért? – kérdezte.

– Tényleg – mondtam.

Kikísértem őket, kulcsra zártam utánuk az ajtót. Az előszobából olyannak láttam a szobát, mintha az imént költözni készültem volna, de félbeszakítottak.

– Miért ne? – kérdeztem, s belerúgtam a nyúlba, éppen megfelelő távolságra állt tőlem az összkomfortjában. Lábát felvetve arrább hengeredett, nekivágódott a bőrönd falának, végül azért felállt, és megrázta magát.– Megegyeztünk? – kérdeztem tőle.

– Telefonálj! Miért is ne, te dög?

Ültem aztán egy könyvcsomón, az olyan ember testtartásával, aki képes megrúgni egy beteg állatot. A bűntudatomat nem tudtam megbocsátani neki, éppen mert ő okozta. Egyelőre nem látszott rajta semmi ijesztő, még sértődöttség sem, pedig legalább ennyit elvártam tőle, de ez csak tűrte, ha fájt is neki.

– Jó neked – mondtam. – Szerencséd, hogy nem tudsz beszélni. Mert te aztán mindent elmondanál, amilyen vagy. Nemcsak segédszavakat meg idióta jópofaságokat mondanál te, hanem az egész világegyetemet elcsicseregnéd. Mert aki egyszer megszólalt, az már az egészet elmondja. Kezdi a fellegen, s végül megmutatja a szennyesét, de még az iskolaügyeit is. Elvégre az iskolában tanulja meg, mit kell felelni, hogyha kérdezik, s azt is, hogy egyszer kérdezni fogják. Az iskolában nevelik meg, s a honvédelmi oktatáson, miközben markolja a fa– puskát, s a nyúlketreceket rohamozza. Mert hanem a tanító bácsi kivágja a nyelvét, hallgathat azután, amennyi belefér.

Az asztalról lekoppant a lekvárlé eleje, cakkos pöttyöt hagyott egy könyvfedélen, aztán lassan, ütemesen csurgott tovább, mérte az időt a maga ismeretlen mértéke, rendje szerint. Harmincig számoltam, akkor felálltam, vettem a kabátomat, hagytam, doboljon ott magának, amíg idejével együtt a végére ér. Leila nem nyitott ajtót, csak szuszogott vagy éppenséggel sírt mögötte, a kukucskáló lappantyúja sem mozdult el, hogy a kicsi torzképemet láthatná legalább.

– Ne félj – suttogtam neki –, nem találják. Tőlem kérdezték, merre lehet. Rólunk amúgy se mondhatna semmit. Ártatlanok vagyunk.

Kozmikus ártatlanság volt: határtalan, tehát semmilyen. Éreztem, hogy értelmetlen is. Közel hajoltam a kukucskálólencséhez, a szájamba, a nyelvcsapig láthatott volna, ott tátogtam egy ideig, meghallhatatlanul, és közben szégyelltem. Ilyen nagyon még soha nem mutattam meg magamat egy nőnek, hogy könyörögjek is neki. Mert most azt tettem, hogy hátha beenged és megmelegít, miközben odakint nem is volt olyan nagyon hideg.

– Júlia – mondtam –, csak arra kérlek, hozhassam ide a kötőgépet. Nincs engedélyem rá, és ezek meglátták. Elhozhatom?

Ha választanom lehet az érzetek közül, melyek visszajelezték, hogy egy hideg és koszos lépcsőházban állok kihűlt gyomorral, szemközt mindennel, amit egy zárt ajtó jelent: a szememre figyelek. Valamiképpen borzasztóan száraz volt a szemem, égett, éreztem rajta a vékony huzat hidegét. A második a csend érzete volt, mely soha nem lehet tökéletes, most is lökésszerűen elmozdította a torzító kisablak mögül a meleg remegés. Lefelé menet a lépcsőn a lábam fájt, bokámtól nyilallt fel a csípőmbe, felhasogatva az izmaimat, lent a háztömb előtt aztán észrevettem bal kezem kisujján a vércseppet. Nem tudtam, hogy kerül oda, de odaillett. Csak néztem szeppenten és kíváncsian, amint kisarjad, az űrből és álomból ismert gömb alakot vesz fel a bőrömön. Lenyaltam, olyan íze volt, akár a vaskés élének. „Egyszerűsödünk” – mondtam csendesen, de egy gyerek mégis megnézett.

Megéheztem. Nem a szokásos, természetes éhség volt, már csak a hirtelensége miatt sem, hanem az éhínség maga, nem is én, hanem a sejtjeim sóvárogtak, külön-külön. Olyanok voltak, mint a szikkadt homokszemek. Kissé hökkenten figyeltem magam: a testem váratlanul külön életet kezdett, meg is néztem elkenődött alakomat egy kirakatüvegen. Nem hatottam igazinak: középtermetű alak állt velem szemközt, borzolta egyenes szálú, hosszú haját, könyöke kimeredt. Nincstelenül, mint ki már a színeit is elveszítette, figyelt egy őseredeti vagy félkész emberforma, rám lesett. Révületes és ugyanakkor félelmetes volt, hogy abban a pillanatban, amikor megéreztem magamat, meg is kettőződtem, magányos azonosságom szemvillanása alatt eltávolodtam magamtól, és csak néztem. Eközben mindvégig körülfogott az a száraz szag – inkább érzet az is –, amely a szemgolyómon jelent meg először. Szétesek, ha megszólalok. Egyetlen szó véglegesen leválasztja, messze löki tükörképemet, talán a semmibe száll, hogy aztán sóvárogjak utána. Semmit nem sajnáltam annyira mostanáig, mint hogy most nincs számára időm, pedig azt sem tudtam, mit akarok tőle. Csak annyit, hogy sok időbe telik, amíg újra megtalálom.

Az is lehet, hogy egy próbabábu állt ott, téli hacukában a kirakatüveg mögött.

Otthon óvatosan kipakoltam bőröndjéből a nyulat, lágy hasa rásimult a tenyeremre. Épen, egészségesen billegett pár nyúllépésnyit járástól elszokott lábain, kocogtak nagyra nőtt karmai a padlón, aztán leült egy könyvhalom tövébe, és megszagolta. Később végigböngészte az egész lerakatot, mint ki új hajlékot keres. „Totyog a nyúl, füle konyul, bealkonyul” – mondogattam, miközben szétszereltem, pamutgomolyagok közé rakva becsomagoltam a kötőgépet, egyéb nem jutott eszembe.

– Isten áldjon – mondtam végül –, légy jó kislány. Vagy fiú.

A városban, hol ferdén nő a fű, kelet és nyugat felé, nem találtam a helyemet; soha nem is volt talán. Egyedül az utcasarkokon megforduló kis szél hatott ismerősnek az alkonyatban, a megroskadt boltívek alól jött, száraz hűvössége selyemköpenyek tapintására emlékeztetett, a verejték és a vér szaga kikopott már belőle, úgy hozta az illékony, légnemű múltat. Lelkesedéstől és mellbajtól lázas hajdani iskolamesterek bujkáltak a pincehomályban, országuknál nagyobb hatalomra vágyó fejedelmek haja lógott az ereszeken, a borostyán mellett. Két méter mélyen a múlt vas– és csontüledékei buktak ki a munkaárkok falából, vesztőhelyek földjén nőttek a tulipánok.

Annyi baj szakadt ránk, a történelemre gondolni nem jutott időnk, csak költészetként érzékeltük néha. Bennünk volt, zsigerileg, akár a szerelem, öntudatlanul és szótlanul, csak alkalom kellett nekünk és minden mai jövevénynek, máris feltört belőlünk, neveket, évszámokat suttogtunk vallomásként. Ki-ki saját vágyait hordozta múltjaként, és egymásnak mesélték el. ami belőle elmondható különböző nyelveken. Viszonzatlan szerelem volt.

A hentes jutott eszembe, aki egyszer felnézett rám kártyái mögül. – Jó mélyre el vagyunk mi temetve, uram – mondta , ezek meg még ránk tesznek egy lapáttal – fordítottam le magamnak két mondatát, és most éppen csak a helyzet hiányzott hozzájuk, amelyben igazak lehettek volna, az a délutáni, közös, éhes hallgatás a hűtőkamrában. A városba mégsem illettek ezek a mondatok, sem eléggé bölcsek, sem eléggé nyeglék nem. voltak ahhoz.

Leilának, miután most már első csengetésre ajtót nyitott, és én szófogadón az előszobafogas alá állítottam a bőröndömet, azt mondtam zavaromban:

– Tudunk egy sereg dolgot, de sose jutnak eszünkbe. Szerinted is ferdén áll a kereszt a templomtornyon?

– Mosakodj meg – felelte. – Terítettem.

A fürdőszobában még mindig azon képzelegtem, hogy a múltról, amit errefelé mindig történelemnek neveznek, nem jó hangosan beszélni mégsem; mintha éjszakai félelmeit, rémálmait vagy idegenségérzetét űzné el, aki erről üvölt; és hogy még csak nem is átélni kellene ezt vagy azt, hanem élni egyáltalán, merthogy közhelyesen egyszeri a létünk, valamint több nap, mint kolbász és így tovább – végül lassan lebeszéltem magam az ilyen házastársi ágyba illő éji bölcselkedésekről, azzal, hogy „itt szép lehetsz, de okos nem, itt most szeretni kell, de nagyon”. Úgyhogy altesti tisztálkodásba kezdtem sebtiben, szerencsémre ebben az órában éppen csurdogált a víz, másutt biztosan az egyheti pelenkaadagot és a vérfoltos piaci szatyrokat mosták. „Siralomházban mosd’ a rab, legyél, babám, te boldogabb.”

Országos gondjaim közepette viszont nem találtam a törülközőmet, házikabátnak használt, vedlett kék munkaköpenyem is hiányzott a fogasról. Baljóslatúan, szemérmetlenül meredeztek a meztelen kampók a betonfalon. Történt itt valami, miközben én a történelemmel foglalkoztam a főtér környékén, a király lova farkánál, vagy éppenséggel az foglalkozott velem. Kihúzzuk a lábunkat egy kedves helyről, nyomunkban máris más rendbe újra összeáll minden, akár a levegő, amit haladtunkban egy pillanatra széthasítunk. Szép dolog, mondhatom.

– Tudod te, miről beszélnek mifelénk legtöbbet az emberek vacsoránál? – kérdeztem Leilát a szobában. – Az ellátásról, a történelemről és a szarról.

Leila ünnepélyes volt, vagyis komor, mint kelet-európai szokás szerint a népség, katonaság, ha nagy döntésre jut. A mákos mácsikot is örökölt családi porcelántányérban adta fel. A fecskefarkú zongorán ott állt az egész készlet, lágy árnyékokat kent rá a gyertyafény. Ugyanazt a külföldi gyertyát égettük karácsonykor, áramszünet esetén és halottak napján, a töröknek, magyarnak kinevezett ismeretlen őseink sírján, de ilyen szerelmes ünnepeken is.

Késsel-villával ettük a síkos tésztát, akár egy nagypapa születésnapi vacsoráján a hét fogást, remegve szállt gőze a hűvös szobában, beletartottam az arcomat. Egy idő után a csendben az az érzésem támadt, hogy Leilának valóban van egy gyereke, vörösesszőke kisfiú, barna szemekkel, és egy árnyékban maradt, rejtett zugban guggolva figyel bennünket, attól vagyunk ilyen ünnepélyesek és kissé titokzatosak. Nem beszéltünk, pedig kellett volna, mondhattam volna legalább annyit: köszönöm.

Azaz asszony az asztal túlfelén már nem viselte el a szavakat, túlságosan sokat hallott, és kevés hasznát látta, csak megfélemlítették. Úgy ült, mint ki régi nevét is visszaveszi, és leveti az újat. Most megint Júliának hívták. Kedvemért hosszúra leengedett haját szoros kontyba kötötte, halántékánál ettől megfeszült a bőr, látszottak kék erei, látszott magasba törő nyaka is. Feje előrebiccent, így felülről láttam szögletesen domború homlokát és tág orrcimpáit, kibuggyanó alsó ajakát és a nyelvét, amint a tészta után nyújtja: kimutatkoztak az összes részletek, alakja mégsem állt össze ölelhető egésszé. Lassan, mintegy mellékesen letolta válláról a kék ruhát, kibukkant belőle rendre előbb a válla, majd a melle, végül dereka is. Letette a kést, kihúzta jobb karját a ruhából, aztán a villát koccantotta a tányérhoz, kiszabadította bal karját is, meztelenül evett tovább, szép, súlyos mellei minden mozdulatra megrezzentek. A szoba hűvösében kifehéredve kiütköztek bőrén a kis tornyok, emlőbimbója megmerevedett vöröses holdudvarában.

Nem mertem megérinteni, pedig karnyújtásnyira volt. Tudtam valamiképpen, talán a mozdulatai sugallták, hogy most egyfajta értelmetlen leckét kapok: együtt van minden eddigi életemhez, az étel, a női test és a gyertyafény is, s biztos voltam benne, hogy nemsokára italt tölt, mert a világért meg nem szólalna, hogy én töltsek. Bal kézzel nyúlt az üvegért, nem azt néztem, hanem őt magát. Idegenszerűen színpadias volt az egész, mégis borzalmasan valóságos: akár egy misztikus élmény.

Felém emelte kristálypoharát, bénán hozzákoccantottam az enyémet.

– Isten éltessen – mondta, mintha születésnapom lett volna, s ő majd ajándékot ad. Megláttam a szemét is végre: barna íriszén a világosabb, sugaras csíkokat. – Na? – emelte meg az állát.

– Köszönöm – mondtam ki végül.

Ittunk. Nagy mélységbe csurgott le bennem a csillogó ital.

– Ide figyelj – mondta. – Figyelj rám egy kicsit. Én nem fogom végigcsinálni. Nem akarom figyelni, feljegyezni, mit beszélsz, mit rejtegetsz. Nem félek nagyon, de nem akarom.

– Ártatlan vagyok – mondtam.

– Tudom. Ölelni is ártatlanul ölelsz. Csak magadért.

– Neked sincs mit vesztened.

– De igen – mondta komolyan. – A szüzességemet. Úgy érzem, nézik, amikor ölelkezünk. Ez így bűn.

– De hát nem kerestek semmit. Csak jöttek, szétszedték a lakásomat, de nem kerestek egyáltalán semmit.

– Nem akarlak figyelni– mondta.

– Eddig se figyeltél rám.

– Igaz – felelte. – De szerettelek.

– És már nem?

– Lehet, hogy egyszerűen nem bírom tovább – mondta.

Kimentem, álltam egy kis ideig lihegve a fürdőszobában, aztán megnéztem arcomat a tükörben, és akkor eszembe jutott, hogy mi a baj. Felkészült erre a beszélgetésre, azért volt olyan hamis és tragikus, olyan őszinte és csinált. Elképzeltem, hogy a nehéz fiúk távozása után ott gubbaszt a bezárt ajtó mögött, miközben én tébolygok előtte, és megtervezi a meztelenségét, a mozdulatait. Megmosdik, levágja a körmeit, éppen százszor végigkeféli a haját, és lerövidíti a mondatait, míg végül nem marad más, mint a szokásos színpadi közhelyek, egyféle kivonat, mely eltakarja a melegen lüktető, természetes zűrzavart. „Egyszerűsödünk.” Előszedte, sorra letörölte a nagyanyai porcelánokat, kistányérra állította a vörös gyertyacsonkot, lassú mozdulatokkal elrendezett mindent, és talán arra gondolt közben, hogy végleg elutazik valahova, ahol soha többé nem találkozik szigorú és udvarias látogatóival, és hogy sose lesz elég pénze vagy bátorsága akkora úthoz. Úgyhogy szerette volna földhöz vágni a levesestálat.

– Hát így – mondtam a tükörképemnek –, most mehetsz vissza a nyuladhoz.

A szobában visszahúztam vállára a ruhát, betakartam megtört ívű, gyönyörű hátát. Puha, mégis érdes volt a bőre, talán a hidegtől.

– Nem állhatom az értelmetlen áldozatokat – mondtam. –  Nem akarlak ápolni.

– Szeress – mondta, nyögte inkább, és bőrvarrástól érdessé vált zongoristaujjaival megérintette az arcomat.

– Na jó – mondtam. – De hallgass.

Hozzányúltam, belém kapaszkodott, és magával rántott. A szerelmet rég látott asszonyok rémült érzékenységével rándult össze a bőre a hajlataiban, ugyanakkor, mint ki csak magára figyel, egymaga feszül meg és ráng felforrósodva, még a szemét sem hunyta le szokása szerint: rám meredt, sürgetett és várt feszülten, hanyatt elterülve a padlón, akár egy műtőasztalon. Szájon csókoltam, elfordította a fejét, borostámba ragadt a haja. Hasát magasba lökte, szétvetette tagjait a szőnyegen, és hirtelen megmarkolta az asztal lábát. Odafent, ismeretlen magasságban megzendültek az ünnepi tányérok, evőeszközök. Elengedtem a vállát, letenyereltem melléje, de ekkor hirtelen kétségbeesetten összerántotta két karját, magához szorított, hátamra kulcsolta a kezeit, és megéreztem, hogy síkossá válik a bőre. Ráejtettem a fejemet, felvillant előttem a bársonyos-kát– rányos sötétség, a csillagtalan, önmagától ragyogó űri bugyor.

– Te kurva – mondtam, de talán nem is én, csak hallottam a hangomat. Ketten hevertünk ott, megszámlálhatóan; meszsziről, egy bujkáló kisgyerek szemével nézve értelmetlenül kificamodva.

Megsimogatta hátracsuklott fejemet, aztán arcomra húzta a hajam.

– Az elején is így jártál velem – mondta gyöngéden.

– Nem emlékszem – mondtam. – Semmire.

– Erre sem fogsz emlékezni, ne félj – suttogta. – Egy másik asszony kell neked. Aki örülni tud és nem fél. Neked talán más itt a dolgod, mint nekünk. Menj, és csináld végig, de egyedül, ha kibírod úgy. Nehogy eláruljon valaki.

– Minek hiszel te engem?

– Jó kisfiúnak – mondta.

Képtelen voltam rá figyelni, tompán ültem a szőnyegen. Az apja ravatalát nézi úgy az ember, ahogyan én egy kimarjult papucsot az asztal négy lába között. Szemérmetlenül feküdt a szekrény előtt, őrizte a láb kihűlt nyomát.

– Ne sajnáld olyan nagyon magadat – szólalt meg. – Én úgyis csak ürügy voltam neked, hogy eljuthass valahová.

– A világmindenségbe, mi? – kérdeztem. – A jó francba. Mikor még egy nőt sem...

– Ne! – mondta. – Most biztosan máshova kell elmenned.

Szétmeredő térdekkel állt fel a szőnyegről, csúnya, nehézkes mozdulatokkal indult a fürdő felé, útközben mondta:

– Ne légy közönséges. Egészséges vagy, kicsi, bárkinek tanúsíthatom, ha kell. És hát, manapság fő az egészség.

Tudhattam volna már annyit a világról, hogy az ilyen értelmetlen és cinikus mondatok a búcsúzáshoz illenek, sőt egyenesen azt jelentik, ahogyan a gyöngéd semmitmondások is. Kegyeletesen kegyetlenek vagyunk ilyenkor: megpróbáljuk elrontani, amit eddig szépségesre felépítettünk, mintha ezzel könnyebbé tehetnénk az összeomlást, pedig csak elrútul tőle. Talán ő is azért cammogott esetlenül, elgyötört testtel, be az ajtó mögé, hogy ne sajnáljam a csúf veszteséget.

„Örök a lelki béke, de a végnek sosincs vége.” Tébláboltam a bútorok között, aztán a komód jobb oldali kis fiókjából élővettem egy ünnepekről maradt szivart, meggyújtottam a saját tócsájában álló gyertyacsonk lángjánál, végigszívtam ott egyedül, elnyomtam a tálkában, és mélyen beszívtam a bűzét; Leila még mindig nem érkezett vissza a fürdőszobából.

– A kötőgépet azért itt hagyhatom? – kérdeztem az ajtón át.

– Ne haragudj, kicsi – mondta. – Igazán, ne haragudj.

Fülön fogtam a bőröndöt, visszavittem a nyúlnak. Épp jókor,  mert szabadjára engedve megrágta a könyveket. Válogatás nélkül.

A könyveket csak másnap raktam vissza a polcra, akkor este undorodtam megérinteni még a fedelüket is, nehogy idegen kéznyomokat tapintsak. Meg aztán mi közöm volt már nekem a bennük terjengő, kiagyalt világmindenséghez? Annál többet ért az anyaguk – el is adhattam volna. Feküdtem a meleg ágyban, és egyszerre elfogott a vágy egy nő után, éppen olyan váratlanul, mint hevesen, nem bírtam elaludni tőle. Egyedül voltam, magamon kellett segítenem. A nyúl mindvégig nézett a bőröndjéből.

 

4.

Azon a nyáron sikerült szert tennem egy ananászkonzervre. Ütött-kopott, koszlott címkéjű dobozáról nem tudtam megállapítani, honnan származik, mindenképpen olyan déligyümölcs-termelő országból indíthatták útnak, cserébe a mi traktorainkért, ahol a forradalmakat nagy szalmakalapban vívják. Mostanában a rádió szűken közvetítette át az effélét a mi kánikulánkba, talán azért, nehogy kalap híján, felforrjon tőle a fejünk – mondtam a hentesnek a hűtőkamrában.

A dobozban végül nem találtam mást, csak körgyűrűs ananászszeleteket, nem is tudom, mi egyébre vártam. Nincs a világon olyan import rozsdamentes holmi, nemhogy papírlap, ami kibír ekkora utat az édes lében.

– Döntöttem, zsidó leszek – fogadott a hentes a hűtőkamrában.

– Azoknak rém bosszúálló az istenük.

– Épp azért – kacagott –-, mi az hogy! Az nem felejt.

– Nem magának való az Isten – mondtam. – Maga túlságosan sok véres húst látott ahhoz.

– Fiatalkoromban – tódította a bölcselmi tréfát.

– Mit akar? – kérdeztem. – Azt reméli, hogy ellátja kóser hússal meg izraeli konyakkal a hitközség, vagy hogy kifizetik a tarifáját, és kitelepülhet a Szentföldre?

– Nagy ravasz maga – intett felém a késével, amit naponta újra fent, nehogy rozsdát fogjon. – Tudja mit? Vegye feleségül a lányomat, akkor maga is velünk menekülhet a jó meleg vidékre. Csak imádkozni megtanuljon addig.

– Beáll maga is kisebbséginek? – kérdeztem.

 – Hátha akkor engem is eltart az állam.

Viccelt, persze, nem is volt lánya, csak egy kövér felesége, aki minden reggel átfésülte tar fején a maradék hajtincseket egyik oldalról a másikra. A hentes diplomatatáskával érkezett munkahelyére, s ott nem tettünk egyebet naphosszat, mint kártyáztunk döngben, és vicceket gyártottunk, de csak egymásnak mondtuk el. Mások is így lehettek vele, de azért léket kaphatott valahol a titok, mert a rémhírek sebességével szaporodtak a mókák városszerte. Az országos átlagot nem ismertük.

Egyetlen barátom jó tréfának tartotta azt is, hogy kezdjünk pulóvereket kötni a mészárszékben. Majd beindítjuk a hűtést, helyben kipróbálhatjuk a munkánkat, hogy milyen meleget tart. Úgyis jön a tél, már mindenki arra spórol, olajoshordókból barkácsolják a kályhát. A kötőgép kihasználatlanul állt a sarokban, műanyag rekeszek, rongyok alatt, messziről sejthetően olyanformán, akár egy bujdosó betyár citerája.

– Ide figyeljen – pöcköltem tovább a mókát. – Nekem mindig igazam van, meg szerencsém.

– Meg nyombélfekélye.

– Most bezárták, illetve átalakították az iskolát, ahol tanítottam. Még jó, hogy engem idejében kirúgtak, hanem most a többi elcsapott tanárral kellene innom bánatomban. Így meg idejében beletanultam az üvegmosásba.

– Üveget eddig csak a cigányok gyűjtöttek – mondta.

– És mi a különbség?

Megsaccolta a kérdést, mint egy régen madárlátta felsálszeletet.

– Nem sok – állapította meg végül. – Maguk is vándornépek voltak.

– Még lehetünk – nyugtattam meg. – Ide süssön – mutattam neki a disznó kiszínezett tarka ábráját a csempefalon. – Szakasztott Európa térképe, a csülkei nélkül. Különféle színűek rajta az országok. Itt a tarja, ott a comb. Né, a karaj, né, a fej. Egy lény az egész, maga mégis mindig másként kanyarítja ki az adagot, mint ahogy mázolva van.

– Fiatalkoromban, bizony – mondta újra, és bólogatott hozzá. – Az egyszer szent, hogy nem az írás szerint élnek a népek –  tette hozzá, mert azért ő is értette a csíziót.

– Már én igen – ugrattam őt vagy magamat. – Beírtak egy i betűt az iratcsomómba, azóta attól koldulok. Én vagyok a pont az i-n. Közös megegyezéssel felmondtunk egymásnak. Elcsaptam az államot.

– Ne tessék ilyent beszélni, nem szabad – mondta, és komoly képet vágott hozzá.

– Mert hanem mi lesz? Nincs már ahonnan kirúgjanak, hacsak nem az országból.

– Történhet nagyobb baj is annál.

Derengett, hogy egyszer még igaza lehet, de nem tudtam lemondani az élcelődésről, dőlt belőlem a hülyeség, mint haslövés után a rondaság a kiszakadt bendőből, éppen olyan ocsmányul és életveszélyesen.

Így teltek nyári délutánjaink a hentesbolt hűtőkamrájában, békés egymás melletti elbutulásban. Reggelente üveget gyűjtöttem – a tejhordás zárlata óta kinnfelejtett palackokat szépen elcsórtam a régi kliensek ajtója elől, vagy lelkifurdalás nélkül elkunyeráltam, azzal, hogy ezután zacskóban hordom a reggelirevalót –, s a hajdani kézikocsin hordtam kimosni a városszéli patakra, a cigányok meg nagyon néztek a szekérkóber alól. Ők profi módon gúlákba rakták az üvegeket a mezőn, én inkább a füveket néztem. Éppen úgy nőttek, mint bárhol a világon, de ezeket szinte szerettem. Se jobb, se más dolgom nem volt. Lehugyozhatták a kalapos dádék, én tudtam, hogy bizonyos napállásnál, úgy reggel kilenc óra tájban a fűszálak árnyéka rejtélyes, mégis ismerős szövevényt ad ki a morzsalékos földön, amit érdemes látni. A hangyákat is elhessegettem volna közülük ilyenkor a hideg patakvíztől vörösre mart kezemmel, ha jut rá időm.

Délelőtt azonban a könyvtárba is el kellett mennem egy hamisított belépőjeggyel, amin az évire igazítottam diákkori adataimat, hogy aztán valódi adatokat keressek a könyvekben, melyek nagy részét zárt osztályra utalták át, akár a közveszélyes őrülteket. Tisztában voltam azzal, hogy ez a tallózás veszélyesebb, mint hasznos, ráadásul hogy nincs mit kezdenem az adatokkal, még azzal az új érvrendszerrel sem, amihez végül következtetésként elvezettek, éppen azáltal, hogy ellentmondtak egymásnak és a vágyainknak. Azt is megtanultam így, hogy nem lehet jogokat kérni történelmi vagy akár népességi számadatok nevében, s a múlt titkos könyvekben idézett részletei nem nagy érvek a mai létezéshez, hiszen egyetlen ember sorsát elrontani éppen akkora bűn, mint ha egy népét térítenék el a természetes útjáról. Nyilatkozatokkal pedig nem sokra megyünk, legfennebb nem értik meg a nyelvet, amelyen el se mondjuk. Nem szabad hagyni s elfogadni sem, hogy csupán törvényekbe foglalt változó vágyak szabják meg az ember helyzetét vagy akár méltóságát, azokból kikerülve vagy megfosztva tőlük aztán semmi, esetleg alattvaló és állampolgár, de még síró csecsemő sem lehet igazán.

Ezt és hasonlókat meséltem aztán, amikor esténként leültem szemközt a nyúllal, elkezdtem várni Bálintot és néha LeilaJúliát, aki egy ízben már enyhe biccentéssel fogadta köszönésemet az utcán. Sápadtságát rúzzsal kipirosítva jött velem szembe, s egyetlen rendőr se tudta, hogy titokban varrt bőrmellényeket cipel műanyag szatyrában. Senyvesztő szenvedése megnyugtatott, mert miattam gyötörte, és nem hagyott helyet másnak mellette. Ugyanakkor idegenszerűvé alakította, mintegy kiszárította a zamatát, a régi Leila elkent vázlatává csupaszította, akit egyedül én tölthetek meg élettel.

Valójában csöndben, szótlanul akartam ülni megmaradt otthonom sötétjében, csakhogy nem bírtam, valami dühödt beszédkényszer vett erőt rajtam, s magamban beszélek, ha nincs ott a nyúl, alibinek.

Gondoltam is, hogy ezután író leszek, ha már a vallás révén nem sikerült megfognom Isten lábát, ismertem is az íróság egész irodalmát: hogy önmegváltás, közügyi szolgálat, a cselekvés eszköze és más szép egyebek, jól hangzott mindenik, szükségem is lett volna valamelyikre, hogy felcímkézzem vele erjedő zűrzavaraimat, végül azonban megmaradtam a nyúlnál és a várakozásnál.

Mit mondhattam volna, amit a többiek nem tudnak, olyasmikről, amikben nem hisznek, azzal a botor és önhitt reménynyel, hogy jólesik hallaniuk legalább? Meg aztán nem voltak történések, az egyöntetű pépből pedig nehezen merít író kristályos, gyémántkeményen hasító darabokat. Lehet, hogy csak a tehetségem hiányzott ahhoz, hogy meglássam a csomópontokat, a tragédiákat. Én csak kátrányfolyót láttam, némán lüktető felszínt és felhasítva ugyancsak felszínesnek ható zsigeri, otthon a nyulamat. Irodalmunk java is csak virágmintákkal csipkézte ki az általános eszményeket, hogy holmi honi valóságra lássunk át a réseken, vagy célozgatott. Aludtam volna inkább, ha tudok.

Bálintra vártam, és tudtam közben, hogy szokásuk szerint előbb szigorú hírhozói jönnek. Csakhogy késtek, és a hentesen kívül nem akadt, akinek élceimet elmondhattam volna legalább. A nyulat csak komoly vallomásokkal traktáltam, és gyöngéd értekezésekkel a létezésről, valamint a zöld fűről, melyebben a városban ferdén, kelet és nyugat felé dőlve nő, tövén pedig megtapad a fejedelmek és nyomdászmesterek vére. Megviselt a várakozás, egyre gyűlt bennem a mentség, magyarázat, amit az első kérdezőnek elmondok, sőt legtöbbjét sikerült egyből kimondhatóvá lekurtítanom, hiszen tudtam, hogy egy hoszszú mondat közepén elfulladna hangom az idegességtől, nem érné a széle a hosszát. Tükör előtt próbálgattam a szerepemet, amíg elmerevedett az arcom, és keskeny lett a mosolyom. A kezem izzadt, és a nyúl bundájába töröltem, kissé babonásan, nehogy észrevegyék rajtam az izgalmat, ha látogatásukkor mégis parolázunk. Hozzá beszélve gyakoroltam a szöveget is, amit annyira tudtam már, mégpedig több változatban, hogy egyetlen vakkantás felidézte bennem az egészet, a hozzá vezető gondolatsorral és az elhallgatott részletekkel együtt, így aztán fölöslegessé vált lassan a beszéd, nem tudtam mit mondani neki, kódoltam a vallomásomat. „Mekk-mekk-mekk” – ez volt az egyik. „Uuu!” -hangzott az ordasabb változat.

A folyó mentén lejött a hegyekből az őszi köd, betakart s vitt, amit lehetett. Feleannyinak látszottunk, egyedül a csend terebélyesedett. A város, természetellenes módon, valamiféle természeti alakzattá vált, hideg, nedves, iszamos lett, pangó tenyészet, fellebegő indákkal. Az eget nézni se maradt kedvem.

– Unom már a bánatomat – vallottam be a nyúlnak. – Kezd nevetségessé válni ez a reményvesztettség. Mit szólsz hozzá? Kerítenünk kellene egy nőt legalább, láss végre valami érdekeset is. Bár lefogadom, hogy pont olyankor kopognak be az ablakon szigorú látogatóim, amikor a legjobb vele. Más hely pedig nincs, ahová ellehetnék. Hát akkor inkább politizáljunk, ha már úgyis mindegy, mi visz el: a mélakór vagy a rendőrség. Igen ám, de harcban az ember rögtön vezérnek képzeli magát, és hol itt a hadsereg, ha mindenki zászlósúr? Az sincs, akivel összeesküdnöm, picike.

Tény és talán való, hogy az utcán sem láttam egyetlen szabadsághőst, pedig úgy bámultam az arcokba, egy szürke árnyalattal sápadtabbá váltak a merő nézésemtől. Vagy éppen ellenkezőleg: magányos hősként pörgött fel a szíve mindeniknek, ezért nem rítt ki senki sem.

A nyúl viszont virult, még a társat se nélkülözte, talán mert nem kapott rá, nem kóstolt bele senki másba. Az én tompaságomba még bele-belesajdult Leila, és kezdett beteljesedni az igaza: elfelejtettem, kikopott belőlem a kudarc, csak a gyönyörűségekre és a lehetséges vadságokra emlékeztem, de azokra aztán úgy, akár egy öregember vagy hadifogoly: megcsúnyulva és rigolyásan, de még szerelemre képesen és sóvárogva. Félúton összezavarodtam, ha szabadjára engedtem a képzeletemet. Anyaga híján elég szűkös hatósugara maradt, nem is ragadott el holmi trópusi forradalmakba, inkább belém sűrűsödött tőle az egész tespedő, lassú zűrzavar, amiben éltem.

Egy reggel arra ocsúdtam, hogy jelmondatokat fogalmazok, rövid, feszes, álombéli felkiáltásokat; egy gyerek karácsonyi guminyomdáján ki lehetett volna szedni. Előbb csak régi rigmusaim ritmusa buggyant fel ütemesen, üreseket pöffenve, aztán szavakat kezdett egyberázni, hogy végül valamelyes értelmet is kiadtak együttesen. Szlogenjeimből hiányzott minden nagy pofájú „éljen a...”– és „harcra fel”-szerű buzdítás, mert amúgy őszinte szívvel kicsit önmagam ellen is uszítottam volna, ideértve az összes nagyüzemi és maszek jelszókészítőket. Nem találtam alkalmasnak a „le a...” kezdetű követeléseket sem, minthogy ettől általában az alja kerül felülre végül, tehát nem volt könnyű dolgom. Mire egészen felébredtem, és kiültem az ágy szélére, tudtam már, valami olyant kellene összehoznom, ami jól hangzik az üres hentesboltban vagy az ipari plakátokkal teleragasztott iskolafolyosókon, kivilágítatlan tömbházlakásokban, netán egy templomhajóban, és ne is kelljen bömbölősre kiereszteni hozzá a hangot. Túlságosan nagyigényű vagy bonyolult voltam, ugyanakkor egyre ott motoszkált bennem, hogy az ilyen puskalövés-erejű és -pontosságú igazságok nem magánlakásokban pattannak ki, nem is tojásfejekből, hanem a kiúttalan helyzet, az életveszély adja vérgőzös birkapásztorok és halálra szánt ácsok szájába. – Merde! – kiáltottam tehát én is az egyetlen ismert francia szót, és éppen telibe talált.

Megcsörrent tőle a telefon, éppen gyomorszájon kapott el a hangja. Hónapok óta némán állt helyén a készülék, mintha elvágtam volna a vezetékeit, de a hímzett párnát azért rajta tartottam, nehogy idő előtt végighallgassák nekik szánt belső monológjaimat. Most belekezdhettem volna, mert végül is eljött az ideje, telefonban talán könnyebben is megy az ilyesmi. Naponta borotválkozó ismerősöm keresett.

– Találkozhatnánk? – kérdezte mély és lágy hangon, akár a vízfolyás.

– Na, végre – mondtam. – Idejön? Hűtőm a sört.

– Inkább mosdassa meg a nyulat – mondta.

Végül egy címet adott meg, ahova másnap délelőtt tizenegyre – nem is nyolcra, nem is négyre – nekem kellett elmennem. Tömbházlakás címének hatott, az összes számokkal és betűjelekkel, mégpedig valahol a közelben, egy hangágyú hatósugarában.

– Mekk-mekk-mekk – mondtam a nyúlnak. – Vagy: uuu?

Bambán és kedvesen pillantott vissza. Az elbutulás jelei mutatkoztak rajta, a pusztán önmagára figyelő, önző egészség tüneteivel párban, akár egy megszállott testépítő sportolón. Ettől viszont valamiképpen egyszerűbb lett, szinte megható: ő maga, a nyúl, simogatni való háziállat, akiből én elméleteimmel magnetofont vagy törülközőt akartam idomítani.

– Netán: cin-cin-cin? – kérdeztem tőle.

Jegyzetlapjaimat mindenesetre előbb szabályos negyedalakra hasogattam, megkevertem, akár a kártyát, majd nyolcad, harmincketted kis csomagokat készítettem belőlük, amíg bele nem fájdult az ujjam. A fecniket végül beszórtam a fürdőkádba, és estére, folyamatos kavargatás mellett tintáskék, vizezett alvadttejszerű péppé áztak. Színpadi kellékeket, disznócombot, husángot, esetleg bohócmaszkot kasírozhattam volna belőle, ha elég ragasztóm van, akár papírszobrot állíthattam volna a gyávaságnak a szoba közepére. Nem szégyelltem a rettegésemet, össze is szoktam vele, mint pórul járt vasutas a falábával. Életfogytig tartó gyógyíthatatlan állapot volt, nem volt hova kilépnem belőle, éppen csak érzésteleníteni lehetett időnként: szerelemmel és alkohollal, de mostanában ez a kettő is hiányzott az éléstáramból. Merthogy inni se mertem, nehogy másnapos reszketegségben találjanak.

– Látod, látod – világosítottam fel a nyulam-bulamat –, az ember ijedtében patetikussá válik, és szavalni kezd. Sose ment a fejembe ugyan, mi a felemelő abban, hogy a papírmasszát kavarja az ember a hideg lében, amíg regényt nem formáz belőle, hiszen nem valószínű, hogy ilyen fennkölt szerepre tolt ki a világmindenségbe az anyánk. Arra születtünk, hogy önmagunk legyünk. Igen ám, de a bőrkötésű irodalom és a mozi elrontott bennünket: elképzelni sem akarjuk már, hogy ágyban, párnák közt fogyunk el, lassan, akár a gyertyaszál, és egy heveny képzavar folytán inkább kiállunk a papírhegyek szirtfokára a tériszonyunkkal, hadd lobogtassa mellünkön feltépett, vérfoltos fehér ingünket a történelem vihara. Amiért is holnapi vallomásunk fedőneve és alaphangja: saskeselyű-rikoltás lesz. Vijj-vijj-vijj! Feltéve, hogy hagyják. Elvégre arra a szó szerint pofonegyszerű kérdésre: „hogy ityeg a fityeg?”, vagy „hogy él mostanában?” mégsem kiálthatom válaszul, hogy „éljen a szabadság!”

Kimertem marokkal a szotyós pépet a fürdőkádból, és hoszszas tépelődés után, jobb híján lapos darabokat préseltem belőle. Tudvalévőleg, a Czuczor-Fogarasi-féle nagyszótár szerint is, a tehénlepény foglalja el a legkisebb helyet a világban, és legnagyobb okossága, hogy mindig lapjára esik. Ezután gondosan megfürdöttem, mintha szerelmes légyottra készülnék másnap abban a betű– és számjelű lakásban, meleg alsóneműt készítettem össze, ahogyan az hagyományosan dukál ilyen beláthatatlan alkalmakra. Kiskoromban a Duna-csatornához jutott el az ember egy ilyen látogatás végén, kényszermunkára, nagykoromban ugyanoda. Ifjúságom, ily módon, egy víz közé esett – mórikáltam magam a nyúlnak.

– Miért? – kérdeztem aztán tőle az éjféli szellemórán. –  Hiszen egyetlen államtitok közelébe sem engedtek, hogy elárulhatnám. És kinek, Berthold? Kit érdeklünk mi olyan nagyon?

Mi az a rejtélyes tudomány, amiről többet tudok, mint amit mindenki tud? Mitől lettem olyan fontos, hogy a drágán szerzett pénzemen, az adómból külön embereket fogadnak ellenem? Mitől ríttam így ki? Csak mert rám hagyott az első, a szíved szerinti gazdád? De hát te nyúl vagy, nem igaz? Érzik rajtam a tapsifülesszagot? A fajtám bűzlik talán?

Kiizzadtan visszabújtam a fürdőkádba, az elhűlt vízbe nyakig. Rázott a hidege. A betegség csábított talán, akár egy egzotikus tartomány, ahol állig felhúzott gallérral, mindenre felkészülve járnak az oda emigráltak, s titokzatos szavakat cserélnek. „Pneumonia.” „Enteritis.” „Paplitatio cordi.” Távoli derengésben elforognak körülöttük az összes veszélyes évszakok, kivirul a szenvedés demokráciája. Kiterített bölcsek utolsó leheletét szívják be a lázas tanítványok, hogy örököljék a lelküket, kínban fetrengenek a hadvezérek, és főfájós honatyák lázálmait plakátolják ki a betegségtől átszellemült ifjak. Érinthetetlenül, az egészség agresszivitásától védve, önkívületében függetlenül és szabadon lüktet az egész, a lepratelepek önállósága és sérthetetlen zártsága óvja. A múlt is ilyen egy kicsit -jutott eszembe –, a mellbeteg iskolamestereivel, becsvágytól önkívületbe esett fejedelmeivel. Ápoljuk is.

– Ez a taktikájuk – okítottam a nyulat. – A várakoztatás. Húzzák az időt. Ők sokan vannak, tehát sok az idejük. A tiedet az méri, hányszor szaladsz ki a vécére idegességedben. Te egyedül vagy az ordas gondolataiddal... Azok aztán elvégzik helyettük a piszkos munkát. Tönkrevernek belülről, remegő roncsként állsz majd szembe a dölyfös egészségesekkel, amikor az ő mértékük szerint eljön a te időd. A te rendedről közben kiderül: nemhogy hibás, hanem egyszerűen fölösleges.

Ilyen bölcseleti magasságból buktam álomba hajnal felé. Annyi erőm nem maradt, a lovas királyt lássam legalább, fű sem nőtt álmomban.

A nyúl ébresztett, éppen jókor, tehát elég későn ahhoz, hogy ne maradjon időm újra belemerülni a hideg félelembe, mielőtt találkára indulok naponta borotválkozó, obszcén ismerősömmel. A lelkes állat figyelmeztetően megkaparta a bőrönd falát, és ébredésemkor már elhalt egyéb zajt, talán apró kiáltásokat is hallatott bizonyára, most pedig elégedetten hátsó lábára ereszkedett, a behajlított mellsőket maga előtt tartva pitizett. Két füle kiegyenesedve és aszimmetrikusan oldalra dőlt, a jobb már-már vízszintesen állt, ő maga, bundás kis teste szemben velem. Közelebbről feszültnek és ijesztően élőnek hatott, akár egy messziről riasztott jóbarát a betegágyunknál, akit tehetetlenségében belülről ráz a düh, amiért nem segíthet rajtunk.

Nem nagyon értettem Berthold Brechtre keresztelt tapsifülesem emberi érzékenységét, ébresztő figyelmessége azonban éppúgy meghatott, mint pamacsalakja. Megsimogattam volna a fejét, de nagyra nőtt fogaival a kezemhez kapott. Hökkenten próbálkoztam másodszor, újra harapni akart.

– Ne feledd, hogy te csak egy nyúl vagy – mondtam neki.

Nemhogy nem értette: nem hallotta meg. Az ajtóból visszanéztem, még mindig fenyegető tartásban állt. Aztán kopogtam azon a bizonyos másik ajtón, egy kék zománcos névtábla alatt, hellót köszöntem a házigazdának, aki zakósan-nyakkendősen várt, mintegy színielőadásra öltözve, akárcsak én.

Szabványos berendezésű, rendszeresen takarított, világos szoba volt, akár egy szállodában, egyetlen útitáska nem tette lakályosabbá. A faliszekrényben nyilván cirkuszi törpék ültek.

– Maga meghízott – mondta tavalyi ismerősöm.

– A mákos mácsik...

– Ezt eszik a fura bácsik – idézte vissza magyarul, tökéletes kiejtéssel és tájékozottsággal. Szusszantam rá egyet. – Kávét? – kérdezte.

– Nem, köszönöm. Nem kell semmi.

– Ez valódi, nem csicseriborsós.

– Ám legyen – mondtam. – Mindig azt hittem, hogy a csicseriborsó csak a népmesékben létezik.

– Ez a maga baja.

– Mi?

– Legyünk barátok – mondta. – Igyunk egy kávét. Ez nem kötelezi semmire.

Délcegre húzódzkodva ment ki, talán a konyha felé. Hátulról még olajozott izomzatú, feszes alaknak látszott, oldalról már előtűnt meglendült kis hasa a halvány csíkozású ingben és álla alatt a redős bőrlebeny. „Lehetetlen, hogy ez is csak makarónit eszik” – jutott eszembe. Szemből nézve élénkkék szeme keltett feltűnést, filmszínésznek való tekintetével. Ismereteim szerint minden kollégája, bajtársa kék szemet viselt, boldogabb időkben egymásnak mutogattuk vagy találgattuk őket a hentessel a kirakat üvegén át, azzal, hogy az efféle világos látószervek úgyis hamar elromlanak, mert holmi természeti gyártási hiba folytán sikeredtek ilyenre. „Fő, hogy fő a mákos mácsik. Ezt eszik a fura bácsik.”

– Megkerült a barátom? – kiáltottam a konyha felé.

– Mindjárt, mindjárt – válaszolta.

– Bálint, a nyulas.

– Kapd be – hallottam.

– Tessék?

– A nyulas – mondta. – Nem találtuk meg.

– Ez azért mégsem éppen akkora ország – mondtam. —Vagy mégis nagyon nagy?

Hogy nem érkezett válasz, azt mondtam csendesen:

– U-u-u! Fáj a karom – tettem hozzá, amikor hirtelen bejött a kávéscsészékkel, egy magyar gyártmányú, lakkozott fémtálcán.

– A bal?

Föl-alá lóbálva kipróbáltam.

– Hadd gondolkozzam – mondtam. – Igen, a bal.

– Az a szívtől lehet. Mostanában engem is kínoz. Paroxiszti– kus tachikardia.

– Á, nekem a kötőgéptől fáj.

– Ó – mondta –, hagyja már abba ezt a sértődöttséget. Beszélgessünk.

Elszakítottam egymástól az összeizzadt két kezem, mutattam, lehet.

– A kötőgéppel az a helyzet – mondta –, hogy magát épp most készülnek felelősségre vonni közveszélyes munkakerülésért.

– Nyertek – mondtam.

– Tudja, hogy az ilyen delikvenseket gyorsított eljárással küldik le a csatornához, a szocializmust építeni? Önkéntesen, persze. Déltájban begyűjtik egy kocsmából, este, második műszakban elítéli egy bírónő, másnap reggel már ott ébred, egy sáros barakkban.

– Nem találok munkát – mondtam. – Pedig keresek. Becsszó. Egyetemi diplomával nem vesznek fel segédmunkásnak, ez törvény.

– Van itt egy baj – kapargálta az orrát, hámlott már a hasonló elmegyakorlatoktól. – Ennek nincs nyoma a hivatalban. Ezt az egyet megnéztem.

– Miért, a többit nem? – Ezt csak magamban kérdeztem tőle.

– Figyeljen rám – mondta, s én ettől gondosan elhelyezkedtem a párnás széken, igyekeztem magam alá gyűrni a nemi szervemet, mintha megrúghatná. – Maga mindent egyedül akar végigcsinálni. Miért? Nincsenek barátai, nem jelentkezik le a munkaközvetítőnél, hogy nyilvántartásba vegyék legalább. Mitől ez a gőg? Vagy sértettség ez is?

– Sosem mondtam, hogy megvertek volna vagy valami ilyesmi.

– Magának segítségre van szüksége. S közben olyan ellenségesen viselkedik, mintha valami bűnt követett volna el. A maga képességeivel nem kellene így vegetálnia.

– Élek – mondtam csendesen.

– Nekem is tanári képesítésem van.

Tartottunk itt egy kis szünetet, én a nyúlra gondoltam közben. Elfelejtettem megetetni, biztosan attól lett olyan dühös, hogy belőlem szakította volna ki a fejadagját. Számba vettem, szopogattam csöndesen a megmart mutatóujjamat, így nem kellett beszélnem legalább.

– Nekünk szükségünk van minden intelligens emberre – mondta az egyezményes szünet végén.

– Vérzek – mutattam fel neki a mutatóujjamat, az meg rózsaszínűén ficánkolt a szemem előtt. Ráharaptam, ettől végre kiserkent belőle a vér. – Elfolyok itt magának.

– Majd bemondja a Szabad Európa Rádió. Netán ezzel is a Madridi Utókonferenciához fordul?

– Vagy a falnak. Egyazon esély.

– Nahát.

– Ebben egyetértünk – mondtam. – Pedig nem akarom.

– Pestre azért ne írjon. Nekünk itt van szükségünk a tehetséges emberekre – mondta újból, nyilván ezt kellett mondania mindaddig, amíg megértem.

– Éppen hallom a rádióban, hogy mozgósítják az energiákat.

– Hülyeség – nyújtotta  el szó végén a maga e hangját.

– A rádióból tömény marhaság dől. Meg a buzdítás, hogy dolgozzunk odaadóbban.

– Tegye rá a párnát – mondtam, s közben igyekeztem utolérni gondolataimmal a meglendült képzeletemet. – Nézze, számomra ez úgyis egy álombéli beszélgetés csak... – böktem ki végül.

– A rádióval?

– Háhá – mondtam. – Bruháhá.

Megfogta a kezemet, éppen amikor a kávéscsészééit nyúltam volna; ő nem izzadt. Kék szeme keresgélt rajtam valamit.

– Ezek azt hiszik – mondta –, elég a lelkesedés, üres gyomorral is fel lehet építeni ezt a...

– Állj! – rántottam ki végre markából a kezemet, fel az üres levegőbe. – Nem akarok hinni a fülemnek.

– Miért? Ezt mindenki tudja, csak ő nem egyedül.

– Nagy Ő-vel? – Valójában azt kérdeztem: nagy E-vel, merthogy közös nyelvünkön, az övén úgy kellett. – Hagyjuk ezt abba, ha lehet. Még az hiányzik, hogy a nagyfőnököt kezdje itt szidni nekem.

– És akkor mi van? – kérdezte. – Beárul?

– Mekk-mekk-mekk – mondtam, s ő nem kérdezte, miért, pedig most csúfolódásnak hatott. Azt azért mégsem hihettem, hogy otthon ő is kicsiszolt monológokat ad elő egy beszédképtelen háziállatnak vagy a néma tükörnek, és éppen úgy kódolja a vallomásait, ahogyan én. Most dühösnek kellett volna lennie tehát, de nem volt az. Kifacsart nyakkal ült az alacsonyasztal túloldalán, az ablakot bámulta, az egyöntetű ragyogást a selyemfüggönyön. Álla alatt megfeszült kiborotvált bőrlebenye, és látszottak kitágult púderos pórusai.

– Na jó – szólalt meg –, tudja maga, miről beszélünk.

– Én nem akarok erről beszélni.

– Ne is. Tanulja meg tőlem: veszélyes. Egyetlen alak van eme ősi tájakon, akihez nem szabad nyúlni egyetlen szóval sem. Egyébként csak járjon a szája nyugodtan. De mit hisz ez, mit tud az életről? Megnyitották az új csatornát, odament szónokolni, és elsőre azt kérdezte: miért nem kék a víz? Leeresztették a zsilipet, gyorsan kékre festették a csatorna betonfalát, aztán már kéken folyt a kedvenc folyója. Meg is dicsérte érte a népet. Miféle ember lehet az ilyen? Milyen a valóságérzéke? Ember ez egyáltalán?

– Honnan tudjam?

Ennyi kétértelmű iszonyat után az következett volna, hogy kétségbeesetten és tehetetlenül arcára csapja két, ellágyult tenyerét, aztán könnyeket szivárogtasson ki az ujjai között, de megtette volna a hisztérikus kacaj is. A katonás fegyelem viszont jó volt arra legalább, hogy helyére szoktassa a kezeit, úgyhogy beszéd közben az asztallapra tapasztotta, párás ujjlenyomatokat hagyott a furnéron.

– Maguknak, nemzetiségieknek könnyebb a dolguk – mondta. – Ha nem sikerül valami, rákenhetik arra, hogy el vannak nyomva, mert magyarok, svábok vagy törökök.

– És nem?

– De én kire kenjem? Na?

Hallgattunk újra egy nagyot, közben talán úgy működött az ő tachikardiája is, akár az enyém, lüktettek az ereink, kettőt ütött egy helyett a szívünk, fuldokoltunk az idegbajtól, nem egyéb. Az ő feje piros volt tőle, az enyém, gondolom, sárga.

– Szűkítsük le rám az országos kérdést – mondtam végül. – Mi lesz a közveszélyes munkakerülésemmel?

– Az el van intézve – mondta. – Maga csak üljön, és filozofáljon magának nyugodtan.

– És most hálásnak kell lennem?

– Csak vigyázzon magára – mondta. – Ne keveredjen bele semmibe. Mert itt aztán bőven van, amibe beálljon egy gondolkodó ember. Odaviszi nemcsak a szíve, de már az esze is.

– Nem érdekel.

– Akkor maga hülye. Elnézést. – Újabb kávéadagot töltött, aztán egy hajtásra kiitta a magáét, akár a pálinkát. – Na jó, lássunk munkához – mondta.

– U-u-u! – mondtam csendesen.

A többit Leilának mondtam el, akihez mégiscsak feltámolyogtam, mintha hihetőbb lenne, hogyha hallja rajtam kívül

valaki, pedig titoktartást fogadtam. Leila gumicuclikat szerelt, sebesen kapkodta össze az alkatrészeket egy fatálcáról és három kartondobozból, reggel óta azokon tartotta a szemét, nem is fordította rám. Műanyag zsákban, az asztal lábánál annyi kész darab állt, a terhességmegszakítást tiltó népesedési törvény összes új gyümölcsének jutott volna egy.

– Azt mondta, hogy meghívnak külföldre, merthogy, ha nem tudnád, én vagyok a csendes ellenzék egyik közismert képviselője, és menjek is el, majd megbeszéljük, mit nyilatkozzak jobbra-balra, de főként jobbra. Naná, itthon aztán beszámolok, hogy ott ki mit szövegel, s nyilván átadom a telefonkönyvecskémet is... Itt pedig lesz állásom, merthogy az útlevélhez az is kell, és egyáltalán, olyan tehetségesnek tartanak, sajnálják, hogy parlagon heverek, és csak piszkálom az oroszlánkörmeimet. Mit nézel? – kérdeztem, pedig Leila nem is pillantott rám, a cuclikat rakta össze. – Becsukathatott volna parazita életmód címén. Azt vártam, végre hülyére vernek, erre felvillantják nekem Párizs fényeit.

– Menj el – szólalt meg, kiselőadásom alatt először.

– Kurvának vagy stricinek? Minek képzelsz te engem?

– Menj el, és maradj ott.

Komolyan mondta, de továbbra is a munkájára figyelt.

– Veled maradnék inkább. Akarod? – kérdeztem.

– Nem erről van szó. Most megmenekülhetsz.

– Itt maradok, ha engeded – mondtam.

– Ismerem a vakok intézetében a főkönyvelőt – mondta. –  Együtt zenéltünk a főiskolán. Ő brácsás volt, én zongoráztam... Neki csinálom a cuclikat, a vakok helyett. Lehet, hogy téged is szerződtet. Holnap megkérdezem.

Asztalra ejtette, amúgy félkészen a gumós végű gumitömlőt, és megérintette az arcomat, aztán fáradtan felém dőlt. Megfogtam, mielőtt bezuhant volna a cuclik közé. Sovány volt, melle is elpuhulva, gyámoltalanul simult a tenyerembe. Óvatosan szeretkeztünk aztán, mintha fájna, vagy összetörhetnénk egymást, utána sírt egy kicsit, ismeretlen ízű, sós köny nyekkel.

– Te mit mondtál neki? – kérdezte.

– Semmit – hazudtam. – Nem mondtam semmit. Lehet, hogy ők se gondolták komolyan.

– Bálintról nem kérdezett?

– Ettől nyugton maradhatunk. Nem kell félned és figyelned.

– A nyúl – mondta Leila. – Az hozta ránk a bajt. Hidd el nekem. Nem vagyok nagyon babonás, de látod, azóta történik mindez, amióta nálad van az a dög.

– Másoknál nincs, és mégis – mondtam.

– Itt vagyok neked én most – suttogta Leila. – Legyek elég neked én, jó?

– Jó. Holnap elpaterolom valahova. Úgyis csak éheztetem. Még rugdosom is. És ahogy öregszik, egyre büdösebb. De tényleg.

Másnap reggel menteni haza, el a király szobra előtt. A sétányon eszembe is jutott, hogy három évvel ezelőtt kellemesen rángott karomban a kis ideg, amikor első ízben vettem észre, Leilátói jövet, és sok más egyéb. Kevesen jártak a téren, és ezért úgy nézett ki, hogy nekem van a legdivatosabb felöltőm a városban.

Otthon rendőrségi idézés várt, ajánlott levélben, amit két nap alatt hoz el a posta. Elő kellett állnom, közveszélyes munkakerülés miatt.

– A Föld is kerüli a Napot – mondtam a nyúlnak –, de úgy néz ki, mintha fordítva lenne.

 

5.

A tengert néztem a dombról, lila és vörös hullámokat vetett, kékes felhők tükröződtek tömör felszínén. Gyönyörű volt és ijesztő, akár az idegen béke.

A tenger a város helyén tündökölt, csupa felhőből, nem az ősóceán újra feltelt öble volt, hanem valóságot helyesbítő légköri csalódás. Valahol, a túlsó parton biztosan újra mozgolódtak a rongyosok a bádogvárosokban és a hurrikán tarolta ültetvényeken, stilizált kiáltványokat szórtak többmilliós nemzetiségek értelmiségi éhezői, de nem látszottak-hallatszottak el idáig. Levelet sem írhattam volna nekik, papírhajókat lökve a világóceánra, bejelentési kötelezettség alá esett az írógépem. Kézírásom viszont reszketeggé vált, mióta gumicuclikat szereltem naphosszat, és buzgón hordtam erről az igazoló okmányokat a hivatalokba.

Ez a tenger azonban más partokra lódította pangó képzeletemet, ám minthogy maga is légi tűnemény volt, a képzeletem képzeletének hatott minden mozdulat, belső kiáltás és egyéb költői találmány. A világmindenség csalóka játékaiból kiestem egy kicsit, az éhség önkívülete sem kapcsolt vissza belé halvány látomásaival, hiszen megkerestem a betevő falatot, s ez felemésztette azt az időt is, mialatt elfogyasztom. Cucliszerelés közben mindig tele volt a szájam, hízásnak indultam csöndesen.

Ilyen légies, mégis tömör érzésekkel pihentem a dombtetőn, kudarcot vallott álláskereső körutam végén, elfújhatott volna a szél, a gondolataimmal együtt. Máskor ezek elszórakoztattak legalább, addig játszottam a fogalmakkal, amíg otthonossá váltak, aztán már csak megszokásból is kitakaríthattam őket, akár egy albérletet.

Most azonban egy dombtetőn ültem, az értelmiségiek vérevesztett nosztalgiájával figyeltem a füvet, a váratlan vágyként elborító tengert, a tenyészetet magát, mintha üdvözülhetnék is a növények, állatok öntudatlan köztársaságában.

A nyulat nem tudtam kire bízni: megették volna. Nincs az a jóbarát, aki műtárgyként őriz egy húskonzervet. Rejtegettem tehát, akár egy összeesküvőt. Senki nem nyitott rám bejelentetlenül, könnyen bújdostattam, éppen csak gondosabban kellett mosdanom, nehogy Leila megérezze rajtam a szagát. Titkossá vált minden természetes dolgom, akár az emésztési folyamat fentről leig, haszontalan rejtélyekkel telve ácsingóztam a jobb világra, bár nem láttam a kezdetét, a határait még annyira sem.

– Azt hittem – mondtam otthon a titkos nyúlnak cucliszereléskor –, kiszabadulok a mézesmadzagból font hurokból, hogyha elköltözöm. Utánam az özönméz. Nem lesz kit elárulnom, ha senkit sem ismerek. Igen ám, de nincs számunkra hely a falusi iskolákban, pedig azok hátsó udvarán nő a fű neked. Ide figyelj, Bertholt, meglehet, hogy nekem kellene elkövetnem valamit, bűnt is szereznem a belém nevelt bűntudathoz. Aztán beszámolhatnék magamról legalább, hogy kielégítsem őket. Csakhogy gyáva vagyok a bűnözéshez, vagy kényelmes. Mert mi történik, ha kivonulok tüntetni egyedül? Igaz, egyszerűbb lenne, ha végre-valahára lefognak, mint ez a tehetetlen zagyvaság. Lenne miért szenvednem. De ki az a marha rajtam kívül, aki gyötrődni akar? Merthogy az az élet értelme. Egy kisebbségi! Nincs még egy ilyen hülye. Vagy mindenki az. Te legalább európai vagy. Azért is hallgatsz.

Az európai nyúl nem figyelt rám, talán elunta; lógatta csak a fülét, szinte leköptem. Leilát nem akartam ilyen bedugult elméletekkel vagy éppenséggel az eldugott nyúllal búsítani, idegesíteni. Leila amúgy is a jövőre készült, orvoshoz járt tehát, mert gyereket akart, s olyan boldog révületben készült rá, mintha máris megszülte volna s láthatná. Átszellemült ragyogása nyilván sértette, sőt talán dühítette a vérmérgezésgyanús, lesántult nőket a várószobában, akik otthon magasból, esetenként a konyhakredencről ugráltak le, kötőtűt szúrtak vagy hagymát gyökereztettek fel a méhükbe, hogy kitéphessék a magzatukat. Az önfeláldozásától meghatódott orvos sem pénzt, sem királyi méretű Kentet nem fogadott el tőle, hivatásszerűen szeretett volna végre egy normális, húszujjas lurkót segíteni a világra, és mindenféle békebeli képzetei támadtak az összes ármányt legyűrő szerelmünkről, a családi fészek biztonságos melegéről, miközben engem soha nem látott.

– Egyedül engem nem kérdezett meg ez az Isten jobbján heverő huri – mondtam a nyúlnak. – Magának akarja. Mégpedig a józan ész ellenére. Hiába üzeni nekem szerinte a doktor bácsi, hogy mindez csodálatos, mert természetes, tehát semmi köze az ésszerűséghez, Leila azt mond nekem, amit akar. Olyan ez, mint mikor részeg révületében a világegyetem részének képzeli magát egy lírai költő, miközben naphosszat irodájában robotol, titkos kiadványok között. Egy másik világba akar átkerülni. Itt semmije nem maradt, és meg akarja tölteni az űrt, amiből még engem is kivetett, hogy helye legyen neki meg a magzatának. Én itt majd kenyeret keresek cucligyártással, ő meg a világmindenség törvényeit képzeli betölteni. Nézd csak meg, egészen elnyűtte már magát a boldog erőlködésben, hogy fogamzásképessé váljon, miközben éppenséggel telten melegnek, kívánatosnak kellene lennie ahhoz. Éppen rám kellene figyelnie. Csakhogy én nem számítok, nem a szerelem sem. Ez munka, kegyetlen robot, ami eltompítja az érzékeket. Így szokta meg. Görcsösen készíti magát a nagy feladatra, én meg azt keresem közben, hova mehetnék el véglegesen, ahol nem érnek utol. Jó, mi? Melodráma az élet. Szinte fölösleges.

Rácsuktam a nyúlra a kilyuggatott bőröndfedelet, akár egy titkos rádió adó-vevőre, és betoltam az ágy alá. Mert azért megtörténhetett, hogy a kezelés után Leila mégiscsak feljön, s arra célozgat nekem, akinek visszataszítónak hatott már a világmindenség szűziessége is, hogy cseréljük egyetlen nagyobbra két kis lakásunkat, neki az sem számít, ha börtöntöltelék vagy annál is rosszabb: disszidens lesz a gyereke apja. Hősiesen viselte volna ezt is, annyira belejött az önfeláldozásba. Illett volna az anyaságához.

– Ebből is látszik, kedvesem – mondtam Bertholt Brecht nyúlnak –, hogy nem én kellek neki, hanem csupán valamely kósza részecském. Talán azzal a romantikus ötlettel együtt, hogy éppenséggel helyettem legyen valakije, mármint egy gyereke. Egy baba, egy emlék. Egy felnevelhető kényszerképzet. És akkor téged hova tegyelek? Mondogatom tehát neki a különféle ürügyeket, még a szigorú ismerősök fenyegető hallgatását is elhangicsálom, de nem zavarják sem az alkoholban áztatott génjeim, sem bódító börtönöm vakablakos kilátásai. Kushadj tehát az ágy alatt.

A szigorú ismerősök azonban nem kerestek többé, felőlük akár leszerelhettem volna a telefont, s nyitott ajtónál aludhatok. Éreztem a hiányukat, mivelhogy az ember mindenhez hozzászokik végül. Teljesen fölösleges voltam nélkülük, akár egy elrontott bábu, felborult búgócsiga vagy inkább férfiasságától megfosztott eunuch a Gyönyör Kapujánál. Azt is éreztem, hogy érzek, annyi hely volt bennem az ingerszegény városban. Őriztem magamban valamit, amit képtelen voltam megtapasztalni, pedig egyetlen lépésre volt tőlem, s emiatt titokzatossá vált, akár egy felfüggesztett büntetés. Szerettem volna tudni, hogy reagálok, ha felpattintják bennem azt a rejtett zúgot azzal a kemény kezükkel. A veszély maga azonban érzékelhetetlen, mégis jelenvaló volt, hidegen-tompán tudtam róla, s könnyebb lett volna elviselni, mint várni rá. A légszomj is kínzóbb, mint a vérrel teli bevert száj.

Az effajta öngerjesztő gondolatmenet aztán végképp betett nekem, már csak az utolsó simítás volt hátra, de azt, tudtam, s képzeltem is, már sáros ásóval végzi el rajtam egy borgőzös gyászhuszár. Gondoltam az öngyilkosságra is, de kevés voltam hozzá. Azt nem éreztem át. A szükségességét még csak-csak, de az állapotát sehogy. Így aztán éppen olyan kétséges megoldásnak tetszett, mint bármely másik, és még csak nem is véglegesnek. Ráadásul meglehetősen piszkos munkának hatott. A nyúl bambán rágta a zabot.

– Lehet persze – hangosítottam ki mélylélektani csöndjeimet –, hogy amolyan kicsin és esendőn mégiscsak túlságosan szeretem magamat, hiszen mindegyre önmagammal foglalkozom. Jobb ember híján, persze. Sajnálnám talán veszni hagyni ezt a rám fordított sok energiát, amit éppen én pazaroltam magamra, egy kicsit még Leilát s a mészárost is. Te megélnél akárhol, elvégre európai vagy. De megtörténhet, hogy engem mégis némi tárgytalan, tehát önmagának ellentmondó remény tart lábon. A legvalószínűbb mégis az, hogy félek. De Bertholt, azt már igazán csak azért, mert nem látok egy másik világot, amelyikbe ebből kiléphetnék.

Időnként nemcsak a nyulat, tükörképemet is szemrevételeztem, próbáltam elképzelni, hogy egyszer csak senki nem néz vissza rám. Ez aztán egyenesen nevetséges volt. S annak ellenére, hogy tudtam már annyit: a kacagó közöny, az edzett érzéketlenség, vagyis a veszélyt jelző fájdalom hiánya a legveszélyesebb : éppen olyan idegennek hatott ez az érzelmes és látványos megoldás, akár a tükörképem, mely mintha egyebet is tehetne, mint az ellentétét annak, amit a foncsoros üvegnek mutatok. Nem is nagyon mutattam, mert undorodtam tőle egy kicsit.

– Nem megyek Párizsba – szóltam tehát.

A telefon déltájban csörrent meg a hangtompító párna alatt.

– Adjon isten – szólt a pápa fia.

– Megvan minden – feleltem. – Idejössz?

– Mégpedig külhoni pálinkákkal!

– Mitől vagy te ilyen virgonc?

– Ünnep van.

– Milyen ünnep? Nemzeti? – kérdeztem.

– Majd meglátod, meghallod.

Nem kapcsoltam be a rádiót, hogy abból megtudhattam volna ünnepi öröme okát. A szomszédokban körben szólt, klasszikus zenét közvetített a nyitott ablakokon át, akár árvíz, földrengés, egyéb nemzeti katasztrófa vagy ünnep esetén, nem a szokásos számadatokat és szónoklatokat, s ez a változás egyszeriben átállította az én kedélyemet, hitetlen reményemet is, már-már slágert dúdoltam a gyászindulóra, miközben fürgén összekapkodtam a lakást. Fogalmam sem volt, mitől vagyok ilyen edzett, hogy még a könyveket is helyükre rakom. Megdöngettem a nyulas bőrönd falát is. – Igazán nem szép örvendeni egy embertársunk elmúlásának, de hát ő valójában nem is ember, még csak nem is baj – vagy elvtárs volt, a szerencsétlen. És hát, látod, milyenek vagyunk...

Egyetlen drága holmim nem maradt az ószeri kirándulások után, amit diszkréten hencegve kiállítsak az asztalra, ahogyan régen látott, sokra ment barát látogatásakor szokás. A nyúl talán jól mutatott volna a hímzett terítőn, ha le nem esik – de azt is örököltem csupán. Inkább meglepetésnek tartogattam az ágy alatt. „Fehér ló vagy, ó, te nyúl, felül terád a Hadúr.”

Egyszerre meglendült az élet, máris bongott tőle a szoba vagy csak a fejem. Mintha átszakadt volna egy gumifal, mely eddig felváltva, külső s belső nyomástól horpadozva szorított és lökött ide-oda, le is vertem néhány kedvenc elméletemet, érzékeny érzelmemet a talapzatukról, de még a megszokott helyükről is az eseménytelen történések közben. De most még a szemetesvödröt is a helyére raktam.

Csöngettek, pedig ez nálam nem szokás.

Előbb egy rücskös orrú, hasas nő jött be, csigákba merevített zöldesszőke frizurát egyensúlyozva nagy fején, olyan, hogy szinte azt mondtam neki: – Nincs iskolaköteles fiam, óvó néni – merthogy efféle iszákos vénlányok házalnak űrlapokkal, írják össze a gyerekeket, tyúkokat, szilvafákat, de aztán némán bámultam csak vaskos végződéseit. Mögüle Bálint, a pápa fia fejtette meg a hökkenetes látványt.

– Bemutatom a menyasszonyomat, öreg – mondta. – Anyaországi.

– Olga. – A nő klórtól vagy egyéb fertőtlenítőszertől száraz kezét nyújtotta. Ha nem is az anyjának, a mostohájának hatott.

– Szeretjük egymást – mondta Bálint – Olgával mi ketten. Ne pirulj, tudod te, hogy van ez.

Olga közben orkánvászon szatyrából kirakott az ágyra egy Piros arany és egy Kolbászkrém feliratú tubust, egy húszdekás Karaván kávét, három sóletkonzervet és egy üvegcse körömlakkot, aztán ő maga is melléjük ült. Bálint sebtiben egy félliteres cseresznyepálinkát állított díszül a szeretetcsomag közepébe, üvegéről nemzetiszín kokárda fityegett ragasztószalagon.

– Azt a derekamra csavarva hoztam át – mondta Olga.

– Olga – szólalt meg a pápa fia –, mondtam már az állomáson, hogy ez a legvagányabb haverem.

– Haverom – helyesbített a nő. – O-val. A barátod.

– Persze – mondta Bálint. – Neki nem kell ajándék. Nála ellehetünk, ő nem olyan beszari. Én itt dekkoltam nála sokszor, hiába kerestek, ő gyanún felül áll. Mondtam már, hogy magyartanár?

– Biológia – helyesbítettem én is. – Biológia szakos tanár vagyok.

Néztem hosszúra nőtt haját, egy rendőr sem kurtította meg neki, amíg idáig ért, nagy, fehér füle mögül vadonatúj farmerdzsekijére lógtak egyenes tincsei, seperték róla a korpát, de azért maradt. Most sovány, ettől fiatalos volt a pápa fia, mint ki nedves helyen aludta át az időt, barlangban talán vagy óriási húsevő virág kelyhében, sértetlenül. Látszott még körülötte a zöldes derengés.

– A pápa fia avagy a legkisebb királyfi – mondtam csöndesen, hogy csak a nyúl hallhatta volna meg. De az nem adott életjelt.

– Így hívott – rikkantotta Bálint. – Én voltam itt a legkisebb  királyfi, tényleg.

– Nyugodj meg – szólt rá Olga. – Ez önpusztító életmód.

A pápa fia rámosolygott a higgadt és bánatos tüneményre, de azért nekem mondta:

– Hallod, öreg, a régi haverok közül egyetlenegy se mert szállást adni éjszakára egy külföldinek, mindenik csak sötétedésig akart beszélgetni a régi szép időkről. Pedig mondtam, hogy én állom a büntetést, ha netán figyelnék a házat.

– Ez azért szörnyű, nem? – kérdezte Olga. -A szállodába meg ő nem jöhet föl. Mitől félnek ezek?

– Tőlünk, Olga, mindenkitől, de főleg tőlünk, ugye, öreg – mondta a szép pápafi, és mellém állt, átölelte a vállamat, mint ki fényképezkedni készül. Képeskönyvbe való volt amúgy is, az egészség és a magabiztosság alkalmi elegye. – Poharakat, öreg!

Bevittem kettőt, jó nagyot; éppen csókolóztak az ágyon, a szerteszórt adományokra hátratenyerelve. Olga görcsösen öszszeszorította combjait, maroknyi kemény izomcsomók dudorodtak át barna szövetruháján. Sajnáltam egy kicsit.

– Én nem iszom – mondtam a sok hallgatástól elmélyült hangon. Először szólaltam meg hangosan érkezésük óta, de legalább igazat mondtam.

– Cseresznye – mondta Olga.

– Cseresznye, tényleg – mondta Bálint. – Ne hülyéskedjél.

– Diétázom.

– Ejsze, önmegtartóztatást fogadtál valami ünnepi szomorújelentésig?

– Á – mondtam. – Csak elcsaptam a hasam.

Olga ebben metaforát gyanított, ahogyan az egy vidéki könyvtároshoz és népművelőhöz illik, Bálint célzást. Megnyugtattam őket, hogy diagnosztizált vegetatív neurózisról van szó, és Olga ezt újra képes beszédnek fogta fel, mivelhogy jóindulatú érzékenységgel kapásból ráhangolódott a nemzetiségi bajokra, amiket többnyire alkati fogyatékosságnak tartott, pedig még ő sem akarta „betegre venni az egész figurát”. Az a fajta későn ébredő katolikus volt, aki éjféltájt a Hargitán tenyerébe dalolja a reggel megtanult Székely himnuszt, és azonnyomban kész elmesélni nekem, hogy mi a bajom és mi az oka. El is mondta, hogy mit nem kapok az üzletben, és miképpen áll az iskolaügyünk, aztán idézett ismert honi írónktól, és megdicsérte a fogalmazását.

– Bezony – mondtam –, szólni kell ám a népnek, hogy gigáig van a szarba’, mer’ hanem észre sem veszi, s befolyik a száján. Mink itten, teccik tudni, csak növünk Isten számába, mint az árvalányhaj. Oszt várjuk a kaszát. A kirilejzumát!

– Azért igyál az egészségemre, öreg – mondta Bálint. – Egy búcsúpoharat még kibírsz.

– Jól van – mondtam, s hoztam magamnak egy poharat. – Sok szerencsét.

– Rám fér – felelte.

Felállva koccintottunk, akár újévkor, amikor a magamfajta ember két himnuszt hallgat meg a rádióban, egy óra különbséggel, s könnyeit nyeldekelve a kelet-európai időszámításra gondol közben, pedig figyelhetne a szendvicsekre is. Olga hallgatott, szoros ajkai közé épp hogy befért az ital.

Bálint a szememet próbálta nézni.

– Most patkánynak tartasz, ugye? – kérdezte. – Menekülök a süllyedő hajóról. De a hajó tényleg süllyed, öreg. Ez a magyarázatom.

– Nem kérdeztem.

– Én megpróbáltam, amit lehet. Éppenséggel te vagy a tanúm. De: eddig s ne tovább. És hát egy életem van. Ebben az életkorban erre már rádöbben az ember. Tudom én, hogy szép a hűség, de mi haszna? Nem vagyok én Mikes Kelemen, utánam semmi nem marad. A meddő helytállás meg... olyan, akár az ima... Annyiszor elbeszéltük, öreg! Végigszenvedni, a semmiért, tehetetlenül? Mi értelme van az önfeláldozásnak, hogyha haszna nincs?

– Hozok nektek ebédet – mondtam. – Addig pihenjetek. Majd csöngetek.

Előbb a fürdőszobában tiszta alsót váltottam, hogyha netán baj érne útközben. Ők ezalatt suttogtak a szobában, Olga sírt talán.

– Bocsánat – mondtam nekik, merthogy az ágyon vigasztalták már egymást. Kihúztam alóluk a zárt bőröndöt, s amikor fülön fogva élére állítottam, keményet koppant benne a nyúl feje. A bundája biztosan megtelt gyaluforgáccsal.

Mögöttem szinte élvezettel csettintett az ajtózár nyelve.

A hentesüzlet előtt ácsorogtam egy kicsit, mert láttam a kirakaton át, hogy barátom hétrét göngyölt húst tömköd egy elegáns férfiú diplomatatáskájába, közben néztem, hogy váltják egymást a nők lábai, köztük a napfényt, és visszaköszöntem meggyérült ismerőseimnek; azoknak pedig, akik bőröndömre sandítva megkérdezték, hova utazom „mégis”, felváltva olyanokat mondtam: külföldre, meg: sehova, csak hordom a szemetet. Jól felhergeltem magam végül, hogy én is holmi mögöttes értelmekre célozgatok, miközben kiszámított, eltervezett dolgom van itt, de akárhogy is: jelképesnek hatott, mint minden, amit nem bírunk pontosan megfogalmazni.

– Hova készül? – kérdezte a hentes. Jobb karját az ajtókeretnek feszítette, és lebüklent fejjel, a hóna alól próbált megnézni magának.

– Hoztam magának egy kóser nyulat – mondtam. – Egymásfél óra múlva érte jövök. De akkor már ne legyen. Maga szerint mennyi idő kell egy kiadós keféléshez?

– Őszinte legyek?

– Nem muszáj.

– A maga nagyságájával két napig csinálnám egyfolytában.

– Majd én is megpróbálom – mondtam. – Ezt az állatot pedig nem akarom látni. Felét csomagolja be, a másik fele a magáé. Elvégre feketevágás.

Beemelte a bőröndöt a pult mögé, megint koppant benne egyet a nyúl. Tétovázott egy kicsit, aztán megkérdezte:

– Baj van valami?

– Valami baj van – mondtam. – így kell mondani.

 – Hogy mondják magyarul azt, hogy...?

– Szar. Pontosan így mondják.

Kinézett arca vörös húsai mögül.

– Maga helyes ember – mondta, s a fogai is előtűntek –, kár, hogy olyan keveset beszél.

– Nem hall engem maga otthon. Egyfolytában jár a szájam, egyebet sem csinálok. Úgy kibeszélem magam, nincs már mit mondanom, amikor a házból kijövök.

– Nem a viccekre gondolok – mondta.

– Én sem. De most mondok egyet. – Bele is kezdtem, aztán menet közben rájöttem, hogy szójáték a csattanója, s azt nem tudom neki lefordítani. Kiegyenesítettem tehát a márványpultra görbedt hátamat. – Egy író, mégpedig amerikai író szerint idegen bolygóról sugározzák belénk a vicceket. De aztán, amint valaki itt lent, valahol rájön, hogy mi a helyzet, beszüntetik a közvetítést. Akkor már nem vagyunk érdekesek.

– Ez pont így van – mondta. – Ezek biztos rájöttek. A jobb vicceket eddig is ők terjesztették, de most már nem akarják. Úgyhogy: pszt!

– Pszt-pszt! – köszöntem el tőle, ajkaimon gitározó ujjakkal, aztán útközben lefordítottam magamnak: – Csitt-csitt!

Leila-Júlia haslégzésgyakorlatokat végzett az ágyon, vissza is feküdt, miután beengedett, és folytatta. A fájdalommentes szüléshez edzett, és éppen azt a könyvet fektette a hasára, amelyikből azt tanulta.

– Zongoráznál inkább – mondtam neki.

Magában számolt, emelgette a lábait, széttárta, összezárta a combjait, de nem izgatott, csak idegesített vele, meg is állítottam.

– Megjött a pápa fia – mondtam, erre összekapta a combjait, feszes gurulótartásban várt. – El is megy, végleg.

– Túl az Óperencián?

– Csak ide a szomszédba, ahol ismeri a nyelvet.

– Az ugyanilyen, csak pepitában. Jobb a sztanioluk, és annyi. Miért nem megy eggyel odább, ha egyszer már elindult?

– Párizsba?

Úgy ült fel, mintha megsértettem volna, magára vette a köpenyét, s minden egyéb, ilyenkor szokásos pótcselekvésbe kezdett, hagytam, hadd csinálja, amíg kifogy az ötletekből. Végül megállt velem szemben: lógott kétfelől a köpenye szárnya.

– Elmennél vele? – kérdezte, s látszott rajta, kész búcsúképpen megcsináltatni magának a gyereket, ha már kéznél vagyok, de azért nem bírt elég kihívó lenni hozzá.

– Van egy elképzelésem – mondtam –, de szégyellem egy kicsit. Feljelentem. Azzal végkielégítem őket, láthatják, milyen jó fiú vagyok. Rá utaztak, nem? Betyárt akartak fogni az erdőben, most megkaphatják. Úgyis jól kitolt velem. Én itt tartom érte a hátam, ő meg közben pimaszul szépül, fiatalodik és udvarol. Most aztán kész. Ezek úgy jöttek mindig, mint a rossz híre...

– Számolj utána – mondta Leila csöndesen. – Lehet, hogy nem előtte jöttek, hanem utána. Nem mielőtt megérkezett hozzád, hanem miután elment tőled.

– Attól függ, honnan nézed.

– Nem attól függ – mondta. Állt előttem, amíg állt, amíg rászánta magát, és megkérdezte: – Akarsz most szeretni? – mert azért még mindig magán járt az esze.

– Várj, nem tudok egyszerre kétfelé figyelni – mondtam.

– Nem kell figyelned – felelte. – Most már nem. Csak szeress.

Félretoltam magam elől, könnyű mozdulattal, akár egy selyemfüggönyt.

– Lehet, hogy jobb így, ha igazad van – mondtam. – Ha az ő emberük, úgyse kapják el a grabancát, én viszont megtettem a magamét. Ő rá a bizonyság, hát nem? Meg aztán úgyis elmegy. Elengedik, nem?

– Látod.

– Hát, a magyarázatban, magamentésben nagyok vagyunk – sóhajtottam. – Ez ócska krimi, Jucika, nem lehetnek ezek ilyen agyafúrtak. Miért pazarolnának rám ennyi energiát?

– Te tudod.

– Hagyjuk ezt abba – mondtam. – Te sem hiszed el, hogy ártatlan vagyok?

– Ártatlan? Ivarérett férfi és ártatlan!

Filmbéli mondat volt, moziban tanulhatta, amikor működött még a filmmúzeum, mint azt a kacér pózt is, ahogy szemben állt velem, szétnyílt köpenyben, és lassan melléhez húzta a fejem. Ez a meghamisított Leila, az álom- és Playboy-beli kiállásával mégis illett valahogy a helyzetbe, és elég meleg is volt hozzá. Úgy éreztem, mintha egy óriás poszterrel szeretkeznék.

– Zongoráznál inkább – mondtam tehát búcsúzóul is.

A hentesnek aztán, talán csak az irodalmias szimmetria kedvéért, azt mondtam, amikor átvettem tőle a nedves, még meleg csomagot:

– Igaza volt. Ezeknek a nőknek mindegy. Két nyulat is le lehet ölni közben.

A hentes három keresztet vetett magára.

Éppen befejezte, amikor a háta mögül, a nyitott hűtőkamrából kilépett naponta borotválkozó, szigorú ismerősöm, ünnepi öltözékben. Mosolygott, hogy hullt róla a vakolatszerű púder, az arca mégsem esett szét két aszimmetrikus felére. Megállt a pult mögött, drága zakójával szinte ráfeküdt a ragacsos márványlapra, ahogy felém hajolt.                        

– No? – kérdezte.

– Itt van – mondtam. – Megérkezett.

A hentes nem szólt, a fényes csempefalnak fordulva igazgatta fején a hosszú tincseket, hogy elfödje rózsás tonzúráját.

– Valamelyik nap majd felkeresem – mondta a hadnagy.

– Mikor? Hátha nem leszek otthon.

– Á, maga marad – mondta. – Magának itt dolga, feladata van. Majd megbeszéljük.

– Most – mondtam. – Most csúcsformában vagyok.

Egész drága angol szövet zakójával törölte már a húslevet a márványpultról, szinte átesett rajta.

– Emlékszik, mondtam magának valamit? – kérdezte. – Legyen barátja. Az ember nem élhet nő és barát nélkül.

– Köszönöm – mondtam. – Elmehetek?

 – Persze. Eddig biztosan felébredtek a vendégei.

Lágyan magasba lendült a keze: integetett nekem. Én mindkét kézzel a nedves húscsomagot fogtam, úgy is vittem hazafelé. „Kezdődik tehát – mondogattam, s igyekeztem a lépteimhez igazítani a szöveg ritmusát, csakhogy lassú voltam még. – De nem én kezdtem, hadnagyom. Kár, hogy összetéptem a jegyzeteimet. De azért a múlt ott torlódik mögöttünk, könyvtárakban és zsigerekben, csak félre kell állni előle egy pillanatra, máris előtör és elsodor. Majd keresek magamnak egy késes példaképet, amelyik kettőbe vágja az arcokat, aztán nem rakja össze.”

Bálint borzasan, zoknisan nyitott ajtót, és pisszegve beterelt a konyhába.

– Alszik még – mondta. – Egész éjjel utazott. Ne haragudj rá nagyon, nem ő a hibás. Ennyit tudnak, mert ennyit tanultak. De azért rendes, hidd el.

– A pokolba vezető út is jó szándékkal vagyon kikövezve – mondtam. – Meg rózsákkal.

– Hol hagytad a bőröndödet? – kérdezte Bálint.

– Semmi közöd hozzá.

– Jó, jó, értem. Felőle nyugodtan itthon hagyhattad volna. Ne félj tőle, ő nem fúj be. Én sem kérdezek semmit.

– De kérdezel.

– Jó, töltök.

Beosont a szobába az italért, de alig a felével tért vissza. Kibontottam közben a csomagot: ezüst hártyás húscsomót találtam benne, négy lábat, szimmetrikusan a tüdőt, vesét, éppen csak a fej hiányzott, amúgy ott hevert előttem az egész. Benyúltam kibontott hasüregébe: hideget éreztem.

– „A nyúlpaprikáshoz legjobb a nyúl eleje olvastam később egy vedlett fedelű szakácskönyvből, amit még anyámtól kaptam. – Vagdaljuk fel apró darabokra, és mossuk ki jól a vértől.”

– Hát persze – dünnyögte a pápa fia.

– ”Egy lábasba tegyünk egytojásnyi zsírt, rakjunk bele két fej apróra vágott vöröshagymát és egy kanál paprikát.” Mit röhögsz? – kérdeztem azzal a suta reménnyel, hogy mégiscsak észreveszi, mit csinálok, mit vagdalok valójában.

– Csak azt, hogy ezek odaát a fehéret hívják vöröshagymának. Náluk a vörös lila.

– A színvakság nemzeti hagyomány – mondtam bölcsen. – A daltonisták csak három színt ismernek, még a himnuszukban is, a magyarok többet, de rosszul. Tehát: „ha a levét elfövi, lehet rá kavarás közben néhány kanál vizet önteni. Hamar megpuhul így a hús, de arra ügyelni kell, hogy ne csak a zsírja, hanem egy kevés leve is legyen.”

– Nyúllé, mi? – kacagott a pápafi. – Nyúllé!

– Sőt nyúllepény – mondtam. – Itt azt is írja: nyúllepény madeiraborral. Mert minden azé, aki hozzá-nyúl.

Én éppen a kés nyelét fogtam, s a pápafi hasát néztem, fehéren rángott a kacagástól. Arra gondoltam: mivel vagyunk mi többek az állatoknál, ha éppúgy elpusztíthatnak, pedig meg sem szólalunk igazán.

– Szerinted – kérdeztem – mennyit kap mifelénk az ember, ha leöl egy másikat? Odabent mindenesetre védett helyen van már. Ott vigyáznak rá, hogy ne kelljen másvalamit is elkövetnie, amíg kilesz neki a teljes egész. Akkor már biztonságos. Biztosabb, mint az öngyilkosság. Bizony, ott van a másik élet. Oda még el is lehetne jutni.

– Nyúllepény – mondta a pápa fia. – Rég röhögtem ilyen jót. Félek, nem is fogok egy darabig.

– „Tálaljuk hosszú tálban, és adjuk fel tarhonyával körítve.” Nincsen hosszú tálam – mondtam –, hosszú tálam nincsen.

A hús rotyogott csak, s meleg párákat böffent enlevében, én kifelé néztem a konyhaablakon. A pápa fia mögöttem szuszogott, felőlem akár eltűnhetett volna: ki volt találva számára a világ, ahol újra összeáll, miután permetszerűen szétszóródott, különféle alakokat öltve.

Lent az utcán kicsi és egyforma emberek jártak. Nem látszott rajtuk, milyen iskolából jöttek, milyen nyelven beszélnek, nem is mondtak semmit, mentek a dolguk után.

 

  Adam Adam

 

„...A terror sosem lelketlen mechanizmus, hanem mindig emberek közötti kapcsolat, akik kivételes és értelmetlen helyzetbe kerülnek, s már csak ezért is annyi irracionális, megmagyarázhatatlan és szándéktalan elem keveredik benne, hogy a tudományosság számára szinte hozzáférhetetlen.”

(Miloš Mikeln)


I.

Tegnap zöldre festettem a füvet. Ma éjjel a fenyőfákat dukkózom.

Menjen, fesse zöldre a füvet, dukkózza le a fenyőfákat, mondta művezetőin tegnapelőtt, és én nyomban megértettem. Idelátogat Ő, ne sértsük a szemét. Azt feleltem: „Engem évek óta Adamnak hívnak.” „Úgy van, de nem igaz.”

Akkor már betemették az üzemudvar alá az új gépsort, mert. beszerelni nem maradt idő, arra rakták a gyeptéglákat, ültették a fenyőket. Éjszaka festettem zöldre őket, közben a lámpafénynyel pettyezett hideg sötétséget néztem, és mindenfélére gondoltam, amire tilos egy idő óta, de főként éppen az időre. A sötétben hallottam, ahogy a föld alatt dolgoznak a gépek, tompán zúgva őrlik a talajt, benne a gilisztákat meg a rengeteg üvegcserepet. Emeletnyi mélységben önmagától beindult az új üzem, hatalmas üregeket termeltek benne a közülünk évek óta eltünedező emberek.

A félkész műhelycsarnok üvegfalait, amelyek mögé még nemzeti ünnep előtt a gépsort kellett volna beszerelni, kalapáccsal vertem ki három nappal ezelőtt, mert megtisztításukhoz, nem maradt elég idő, sem ember, és a törmeléket is a gödörbe szórták. A föld alá raktározott gépek vágóélei és a törött üveglapok együttesen hamar lelegelték-sarabolták alulról a fenyők és a fű gyökereit, idefent sárgult minden, árnyékukra feküdtek a tövek, szárak, párhuzamosan a ferde őszi fénysugarakkal. Aztán valakinek az a fejgondolata támadt, dukkózza le az udvaros egy éjszaka a gyepet és a hervadó örökzöldeket Pompás ötlet volt, legalább annyira, mint az, hogy az üzemmel szemközti házak vedlett, repesz-szaggatta falaira aggassanak perzsaszőnyegeket. A szőnyegeket erre össze is szedték a házakban lakóktól, akiknek idén nyilván nem lesz elég karácsonyfájuk, jövő majálison pedig felhűlnek a húsz centi mélységben lecsupaszított mezőn, a stadion mögött, és most már perzsájuk sincsen. Csupa nemzeti és pártzászló meg törökös minta lett az utca a cégérektől felfelé. Néha megingott az egész házsor, azt hittem, rám dől, vagy hogy részeg vagyok. Miközben csak az olajszagú szél fújt. A dolgok, persze, összefüggenek. Közbevetőleg, mondtam magamnak: a képzettársítások mindig gyanút keltenek. Éppen ezért letörtem egy csonka kis fenyőágat, mely a törzsével együtt géppisztolyt formázott. Nem voltam biztos benne ugyanis, hogy az idő, melyre egyvégtében gondoltam, valóban nekünk dolgozik. Önmagának se.

Időnként megálltam a munkában, eleresztettem a szórópisztoly ravaszát, megpróbáltam hallgatni a csöndet vagy a szél hangját, amint felerősítik a házfalakon dörögve lobogó szőnyegek, és elképzelni a szelet, útját idáig, az igazi fenyőfáktól kezdve, az állami juhaklok, majd a gerendaházak között, a feltúrt tarlók, a város melletti szittyós mező fölött, végül itt, a letakart ablakok körül, a szőnyegek alatt. Elkorcsosult a szél is. De legalább jólesett arra gondolni, hogy vajmi kevés ember foglalkozik vele. A szél egy kicsit az enyém volt, mert én gondoltam rá egyedül, szinte már az én titkomnak számított, pedig bárki érzékelhette volna.

Zavart ellenben, hogy az érzékeny sötétben nem a vágyott szagokat, illatokat érzem: a harmatos fű, a fenyők, a juhsajt, a kályhafüst, a mezei nyílt lángon sütött krumpli illatát elnyomta a lakkfesték szaga, pedig mindeniknek ide kellett volna érkeznie hozzám. Színeket egyáltalán nem láttam a sisakomra szerelt bányászlámpa fényében, hacsak nem a lámpavilág halványsárgáját. Tulajdonképpen, parancsra ugyan, de vakon, a széltől süketen és titokban dolgoztam az éjszakában. Napvilágnál vettem csak észre, hogy egyöntetű almazöldre festettem a földet is a fű között. A fenyőtűk megmerevedtek a gallyakon, tövükben meggyűlt a festék, eltakarta az ágak természetes barnaságát, egyenletes sima kéreggel vonta be a rücsköket. Jobban sikerült az egész, mint az eredeti, zöldebb lett, és összefüggőbb: csillogó másolat, elköltöztethető díszlet.

 Kilenc éve küszködtem pedig, hogy ne díszletek között, színpadiasan képzeljem el azt a páros jelenetet Ővele, amelyre készülök. A színpad óhatatlanul fennköltté tette volna, márpedig én azt akartam, hogy kisszerű, piszkos, ocsmány legyen, éppen olyan, mint a másik főszereplője és maga a helyzet. Az se baj, ha nevetséges és groteszk. Nemcsak az igazság, hanem az ellentét kedvéért is akartam így. Hiszen Ő most fennkölten tündököl és grasszál itt miköztünk, egész kisszerű, pimasz valójában. Halálának pedig az igazi méretekre kellene visszaállítania mindent: nemcsak az Ő jellemét és tetteit, hanem talán az egész kis világot itt körülöttünk. Leginkább azt szerettem volna, ha észrevétlenül múlik ki a természetes világból, melybe előbb észrevétlenül, mint a gomba, majd egyre nagyobb csinnadrattával belenőtt, és ezzel megváltoztatta az arányait. A Pofázó Pöfeteg! Éjszakai gondolatok voltak ezek. Az igazság az, hogy nem liolmi elvi megfontolásból vagy esztétikaira ütő természetes arány kedvéért szerettem volna, ha észrevétlen ez a piszkos gyilkosság. Hanem mert féltem, egyszerűen. Rettegtem a beláthatatlan megtorlástól, mely nemcsak engem sújt majd, hanem a hozzám hasonló indulatú és szándékú, de ártatlan embereket, mi több: féltem ezek kiszámíthatatlan reakcióitól is. Nem tudtam, milyen lesz a világ, amit vissza kellene igazítanunk az éppen Őáltala megzavart valóságos méreteire. Észrevétlen, azaz természetes halált szántam hát neki. Hosszú időbe tellett, amíg kitaláltam a módját. De az legalább illőn kegyetlen volt, és groteszk.

Most pedig, amikor lélekben és képzeletben mindennel elkészültem már, itt állt ez a szabadtéri színpad, festett díszleteivel: a természetes, a koszos és kusza eredeti helyén a rendezett, ünnepi másolat. Ráadásul én magam mázoltam ilyenre, ha nem is szabad akaratomból.

Ostobán jelképes volt ez is, mint minden az utóbbi időben. Ugyanakkor arra intett, hogy ismét eltolódott az arány, és ez kudarcot okozhat, az ünnepi háttérben eltorzulnak a gesztusok, akárcsak a szavak. És én már attól is undorodtam, hogy Róla csak nagy szavakkal tudok beszélni — természetesen egyedül, magamnak —, tehát hogy üvöltve gondolkodom. Ezzel mintha elismertem, sőt elfogadtam volna az Ő „nagyságát”, ódái fordulataimmal is megtisztelve Őt, a magasztos szennyet. Elborzasztó, hogy nem tanultunk meg emberi, természetes nyelven szólni a zsarnokságról, a terrorról, hanem csak királydrámák módján, lobogó gyolcsingek, vikszos bőrpáncélok és véres leplek, tág gesztusok és fáklyafényben felragyogó gyilkok képzeteivel. Nyilván egyetlen drámaszerző sem érezte kezén a ragacsos vért és arcán az áldozat utolsó, bűzös leheletét, talárt még tyúkot sem vágott. Gyerekeinket legelőször erre kellene megtanítanunk: beszélni a zsarnokságról.

Körülöttem azonban egyre gyűltek a baljós jelek, bár semmit nem tettem még, olyannyira, hogy megpályázhattam volna a Legrendesebb, Legszófogadóbb, Leghűbb Állampolgár címet, ha Neki egyszer eszébe jut, és ezt is megalapítja. És mégis. A föld mélyében beindult nagyüzem képzete is arra figyelmeztetett táguló üregeivel, hogy a színpad alatt ott tátong a süllyesztő, a díszletraktár. Láttam magam előtt, ahogy az óriási pince padlóján ülve kártyáznak, várnak rám az utóbbi években eltűnt munkatársaim.

Hallgattam az eltemetett gépsor hallhatatlan működését az éjszakában, és az az érzésem támadt, óriási mákdaráló tölcsérében állok, nem ezen a mesterséges dombon, alattam pedig lassan beomlik a halom, és végül az utolsó szemekkel együtt én magam is bezuhanok a forgó kések, a végtelen csavar menetei közé.

Rossz éjszaka volt ez, szaga, szele egyaránt idegen. A szórópisztoly hosszú vezetéke mindegyre a lábamra csavarodott, gúzsba kötött, s amint szabadulni igyekeztem tőle, egy rándítással kitéptem csatlakozóvilláját a műhely falából. Sisakomon kialudt a lámpa, és én sokáig botorkáltam a sötétben a zsinór mentén, amíg megtaláltam a végét, majd csatlakozóját. A műhelyben aztán leültem az egymásra halmozott autógumikra, és egyre azt mondogattam magamnak: milyen nevetséges, micsoda röhej. Hiszen ez az egész festés, mázolás, temetés, suvickolás és kulisszaépítés egy giccses revüszínpad számára készül, és magukat drámahősöknek képzelő giccses ripacsok festik, mázolják, suvickolják ilyenre. És minden résztvevő: szereplő, berendező és néző egyaránt tudja, hogy hamis a csillogás, a lelkes hang. Elvégre ő fényesíti, ő adja ki, és mindezt ismét csak egy ember miatt. Zártkörű cinkosságunk őrületes. Nincs kiút belőle, akár a tébolyból. Elég tehát a fennkölt elvekből, díszszabású elméletekből. Ma éjszaka befejezem a festést, holnap vagy holnapután — megint csak az Általa meghatározott időben — vidáman tapsolok majd tisztára mosott munkás kezeimmel a friss zöld fenyők között, a ragyogó gyepen, úgy kiabálom, hogy kilátszik a nyelvcsapom: — Éljen Ő! — a nagy 0, akit csak így, egyes szám harmadik személyben emlegetünk, mint legkedvesebb szeretőnket. Éljen a Nép Atyja! Éljen a Nép Fia!

És Ő majd visszaint nekünk.

A disznók eltűntek a rózsalugasból. Éjszakai műszak után, hajnalonta mindig megnéztem, szemmelverés ellen megköpködtem őket, megvakartam fekete fülüket és fehér „kendőjüket”, még ha nem is én voltam soros a moslékhordással. A három süldőt első emeleti cinikus szomszédommal közösen tartottuk a hajdani grófi ház kertjében, a vésett kőoszlopos, kovácsoltvas palánkú, négy lépcső magasában álló lugasban, mely leginkább a városi park régi zenepavilonjához hasonlított, éppen csak nem egyenruhás trombitások szuszogtak s csurgatták a nyálukat benne. Szerencsém volt, hogy a lakók között felosztott, ugyancsak parkszerű kertből nekem jutott a beépített parcella, miután hosszú utánajárással megszereztem a nemesi rezidencia egyik konyha-kamrájából és fürdőszobájából átalakított lakást. Most nagyjából a hajdani téglakályha helyén aludtam és szeretkeztem, de utána legalább grófi kádban mosdolódhattam.

Gyűlöltem kicsi, sötét, zegzugos otthonomat, de szükségem volt rá: innen, a dróthálóval magasított betonkerítés fölött szemmel tarthattam a főnöki vendégház hátsó ablakait, várva, hogy egyszer majd feltűnik mögöttük Ő, ingben-gatyában, a látás számára sebezhetőén legalább. A rémhír aggasztott csupán, hogy házunkat eredeti empire pompájában visszaállítva elcserélik a hivatali szállással: annak ablakából nem láthattam volna fel ide az emeletre.

Itt csak a disznóimat szerettem — pontosabban az én másfél disznómat, ki is néztem egyikük bal felét —, ám előre tudtam, hogy egyetlen falatot sem eszem majd belőlük, nemhogy kedves rojtos fülüket vagy mókás farkukat. Beszéltem is már hozzájuk reggelenként, esti almozáskor, és az én fél állatom néha olyan értelmesen pillantott vissza rám a kiválasztott bal szemével, hogy legfőbb titkomat, tervemet még neki sem mertem volna elmondani. Kivallotta volna, ha megszorongatják; éppen ezért megmiskároltattam. De elképzelni ezt a vallomást egy disznónak: az humora folytán üdítő volt, és kellemes.

A rózsalugas most majdnem üres és tiszta volt. Eddig csak kétnaponként mostuk el felváltva az ürüléket, moslékmaradékot slaggal, de most egy kalapos-felöltős alak állt a virágmintás sárga betonpadlaton, a derengésben, az egyik kőoszlopnak dőlve. Szemmel láthatóan hosszú ideje állt itt, és átfázott az éjjel, biztosan reccsent egyet a nyakcsigolyája, amikor kérdőn felém bökött az állával, és elgémberedett szemöldjei valamelyest fennebb csúsztak a homlokán. Csapzott, féloldalas kis ember volt, a kerítésen túli, egyelőre üres rezidenciát vigyázta az én másfél disznóm hűlt helyén.

Szomszédom és felestársam, akihez a lépcsőfordulók oszlopainak rézgombos végébe kapaszkodva felrohantam, szokása szerint a harmadik kettős kopogásra nyitott ajtót. Az ablakban, mely a sajtárokkal, vászonzsákokkal, dobozokkal teli függőfolyosóra nyílt, jó előre lefordította a virágcserepet: ha szájával égnek áll, nem is kopogok. Olyankor szomszédom a hegylakókkal tárgyalt a konyhában. A folyosói sajtárok, zsákok a hegyi lakók ajándékai voltak, akárcsak a nagy sajtok, pálinkásdemizsonok bent az előszobában. Az egyetlen szobában hímzések, alabástromvázák, havasi templomokból elcipelt Jézus- és Szent Antal-szobrok, távoli tárnákból kicsempészett értékes bányavirágok, a padláson a régi udvarházak bútorzata, festményei és egy teljes szárnyas oltár; a komódfiókok tele gyapjúval, dióval, a szekrények félig-meddig kikészített juh- és szarvasbőrrel, de akadt itt medvebunda és fácántoll, vaddisznóagyar és tilinkó is. Dőzsöltek a molyok, a fáraóhangyák, virultak a cellulózt elbontó baktériumok a tengernyi szú emésztőcsatornájában. Szomszédom, velük ellentétben, alig evett, többnyire hosszú, kötött alsóneműben, ittasan támolygott a lakásban, zöld filckalappal a kis, okos fején.

Annyi holmi, érték és kacat hevert, függött a szobában, mintha tükrök sokszorozták volna meg. A padláson, fent, a hozzá illő berendezés között, mint vízszintes tükör túloldalán, talán a hajdani tulajdonos, az internált gróf szelleme járt fel-alá, szomszédom józan másaként, fejjel lefelé, persze. Tény, hogy a hegylakók feleségeinek, akik néhanapján lejöttek takarítani a férjük által idehordott holmik között, alatt, szomszédom megtiltotta, hogy a tükrök mögé nézzenek, és nem nyúlhattak be bizonyos fiókokba, sarkokba sem. Mintha újabb titkos szoba nyílt volna a tükrök másik felén, a látható szimmetrikus mása. A valóságos szobában ragyogtak a takarított, szabad padlóés falfelületek, az asztal- és szekrénylapok, de por és pókmaradványok, daraszerű bogárürülék tömte el az ajándékok közötti hézagokat, egyúttal jelezve, hogy még mindig van hely újak számára.

Szomszédom és felestársam cserébe mindent megígért a hegylakóknak, főként azonban azt, hogy iskolába, állásba juttatja gyerekeiket a városban. Ezek a havasi fiúk-lányok, úgy látszik, mindannyian pincérnek vagy fodrásznak akartak állni; de megtörténhet, hogy szomszédomnak nem tellett több szakmára a képzeletéből, amiket megígérhetett volna a hozzá folyamodóknak. A valóságos terepen amúgy is szűken mozgott: alig tette ki mamuszos lábát a lakásból, nem járt közbe és nem intézkedett, de az is igaz, hogy mindannyiszor visszaadta vagy el sem fogadta előre a pénzt, sajtot, oltárdíszt, ha a havasi ifjaknak nem sikerült bejutniuk a vágyott helyekre. Amennyiben azok mégis boldogultak a maguk erejéből, szomszédom leültette és megkínálta szüleiket, néha őket magukat is az általuk hozott pálinkából, és nagy tenyerükbe rakta ráncos kis kezét, hagyta, hogy rázogassák. Végül is tisztességes üzlet volt: az arra érdemesek, nem a protezsáltak kerültek be az iskolába, a ritkán megürülő állásokba, a szomszédomnak hordott ajándékokat, sajtokat, komódokat pedig egyfajta áldomásnak lehetett tekinteni, amit örömükben amúgy is fizettek volna a hegyi apák. Azokat ráadásul megnyugtatta, hogy csemetéjük jó kezekben van ott, ahova ajándékaikat is odanyomták. Szomszédom tehát egyfajta képzeletbeli világban helyezte el az ifjakat, amilyenben ő maga is élt: egy tükörben, mely régi dolgokat, képeket mutat.

Szomszédom és felestársam ugyanis holmi hajdani földmérői vagy biztosi hivatala folytán szerzett ilyen, hegylakó nemzedékről völgylakó nemzedékre öröklődő legendás hírt, becsületet a messzi havasokon. Idelent már szinte minden tisztségéből kikopott, mióta a nagy Ő került hatalomra, és szomszédom nem rá adta a titkosságától valamiképpen megfosztott szavazatát „a régi szép időkben”, amikor még számított valamelyest a szava, de a titkosság már akkor annál kevesebbet. Lusta és okos volt a szomszédom, a rest férfiak nemegyszer laza erkölcsével és vonzerejével, olyannyira ravasz és szemfüles, hogy nekem is nehezemre esett eltitkolni előtte szedett-vedett műveltségemet és képzettségemet, amivel egyébként sem tudtam mást kezdeni, mint hogy eltitkolom.

Szomszédom megdöbbentő vendége azonban mindent tudott rólam — mégpedig valóban hivatalból —, szomszédomról pedig még azt is tudta, hogy miért fordítja le a virágcserepet az ablakpárkányon. Középkorú, középtermetű, kövérkés, fekete férfiú ült tornaingre, gatyára vetkőzve a forró konyhában, kék lavórban áztatta lábait, hadonászott és toporzékolt a vízben, befröcskölte a linóleumpadlót, a kredencet, az asztal alatt megültetett kotlóst, mely ettől kárálni kezdett. A férfi arca túlságosan meztelennek hatott; furcsa módon a púder kelt ilyen hatást. Ez a rózsaszínű smink bele is illett volna mai, színpadi képzelgéseimbe. De a titkosrendőr arca merev, talán béna volt, attól hatott ilyen szemérmetlenül csórénak.

Gyönyörűen csillogó szemei — mint két, olajos szilkében úszó örökmécses lángja — azonnal követtek minden rezdülést, és nem tudtam eldönteni évek óta: figyel vagy retteg, mi mozgatja, virtuskodó magabiztosság vagy belső bizonytalanság. Ajka változó látványa segített dönteni: az is folyamatosan rángott és megfeszült, és ez idegbajra utalt. De ahhoz, hogy az ember rájöjjön erre, elég sokáig kellett figyelnie magát a hivatásos figyelőt és részleteit; nekem már több ízben jutott időm erre. Kilenc évvel ezelőtt ő volt a kivizsgáló tisztem, majd két esztendeje a lakáscseretársam, és itt, szomszédomnál is nemegyszer találkoztam vele. Úgyhogy ismerte minden holmimat és titkomat — talán még a többit kiszorító legnagyobb titkomra is ráérzett —, éppen ezért most ő sem nagyon rejtegette a titkait, a testét, a fáradtságát sem. Másfelől újra itthon volt, a régi udvaron, éppen itt fázott meg ez éjjel. Felváltva cigarettát és pálinkáspoharat emelt duzzadt, vérvörös ajkaihoz — és azok hasonlítottak a nagy Ő ajkaira, melyeket óriásira kinagyítva és színesen bárki, az egész nép láthatott a házfalakon. Megkettőződött, „csokros” ajkai méretük miatt obszcénnek, mégsem érzékinek hatottak, idegen volt tőlük a táplálkozás, a szerelem, a beszéd, egyszerűen csak léteztek, értelmetlenül és zavaróan, akár egy baleseti seb.

Csápoló mozdulatokkal intett, majd kacsintott nekem a kurvás szemével, azt mondta, jó fiú vagyok, ráadásul szerencsés, mert kilenc évvel ezelőtt, a kötelező elmeorvosi vizsgálaton viszonylag enyhe diagnózist kaptam — kaptam, akár iskolai minősítést vagy inkább hivatali kegyet —, súlyosabb esetben, ilyen különleges alkalmakkor, mint amilyen a nagy Ő látogatás sával ma, holnap, legkésőbb holnapután elkövetkezik, elkülönítettek volna holmi jó helyen, fenyőfák közé rejtett intézetben, nehogy zavart keltsek az ünnepi városban, és elkalapáljanak a rendőrök, mielőtt az orvosi papíromat előszedem. Még mielőtt felfoghattam volna élce hivatali titok számba menő mögöttes értelmét, mely szándéka ellenére mintegy áttüremkedett a szóközökön, észrevettem, hogy beteg ajkai mögül hiányoznak a fogak, és ez elterelte a figyelmemet. Emlékeztem pedig fel-felvillanó nevetésére az előbbiekhez hasonló mord tréfái után, de akár káromkodás közben is, ideges kis kaccantásaira, amikor magáról beszélt a kihallgatottnak, mert nem csupán vallatni, vallani is szeretett, éppen csak az nem volt biztos soha, melyik életrajzát vagy szenvedélyét meséli.

Műfogsorát végül az ablak belső párkányán fedeztem fel, átellenben a kinti virágcseréppel, és elborzadtam, hogy ilyen biztonságban érzi magát idegen helyen ez az ember, akár a parkban szeretkezők vagy inkább nemi erőszaktévők. Régi tanulságom és tételem, hogy a társadalom csúcsa erkölcsileg az aljával azonos minőség. Róla viszont nem tudtam eldönteni, a krémhez vagy a seprőhöz tartozik.

Kiderült, ő rendelte el büdösnek és zajosnak ítélt disznóink evakuálását, persze felsőbb utasításra ő is, és tekintettel a régi szomszédságra, a hegylakók pálinkájára, utóbb a forró lábvíz ígéretére, a kivitelezésben is segített: a süldőket rendőrségi dzsip szállította fel kis nyaralóm udvarára, a hegyek közé, nehogy zavarják a magas vendéget, ha mégis a szomszédban szállna meg, a kertünk mögött. Márpedig a disznók még csak nem is elmebetegek, közöltem vele, s ő kacagott rajta, mert kacagni ugyancsak szeretett. Néztem és elképzeltem, nevetne-e még, ha elmondanám: a disznók így is, ott is a nagy Ő közelében vannak, röfögnek és bűzölögnek, bungalóm ugyanis a nagyfőnöki vendégháztól nem messze, a megszabott biztonsági körlet határán állt, és nem véletlenül; sőt a pompázatos kéjlak lopott anyagából épült. És egyáltalán, én mindenhová követem a nagy Őt, hogy mára már úgy érzem, nem Ő avatkozik bele minduntalan az én csendes és szinte kéjesen rátapadt életembe, hanem én az Övébe, minthogy éppen arra készültem.  

Ha nem veszíti el természetes emberi érzékenységét, régen fel kellett volna fedeznie a tömegben; a gyűlöletnek, a kétségbeesésnek, az erős elszánásnak, akaratnak érzékelhető kisugárzása is kell hogy legyen, hiszen energia. Szerelmesek érzik meg egymás jelenlétét így, távolról, a néző- vagy utazóközönség között. De felmagasztosulván, tehát elfajulva a természettől, a nagy Ő tompább lett, vagy inkább darabos, és finom érzékelőit nem helyettesíthették az otromba „szervek”, az olyan, önmagukban mégoly érzékeny alakok sem, mint a lábát áztató férfiú a szomszéd konyhájában. Ennek, épp ellenkezőleg, kiéleződött fogékonysága a veszélyre — talán a félelemtől, ami jó köszörű. Ennek a csonkasága, fogyatékossága abban állt, hogy a baráti szándékot nem fogta fel, a szeretetre volt érzéketlen, miközben ő maga szinte sikoltva, fékevesztetten tudott szeretni.

Kölcsönös költözködésünk közben megismertem feleségét is, ezt a vele ellentétben elegáns, vékony és keserű asszonyt, akit férje szinte eltiport a szeretetével, és közben nem érzékelte, hogy valóban, őszintén viszontszeretik. Ordítva és ütlegelve féltékenykedett a semmire, és közben olyan egyedül volt, amilyen csak egy, a vallatószobába bezárt, rajtakapott homoszexuális lehet. A visszaháramló asszonyi szeretet pedig a férjből dühöngve áradó szenvedéllyel együtt megrémítette, majd idő múltával elcsigázta a feleséget, túlságosan nagy adag szakadt rá belőle. Furcsa módon, az asszony ettől kifinomult, ami ugyancsak az összeomlás és az önfeladás egyik formája lehet — legalábbis én ilyennek láttam, és így magyaráztam. Az is igaz, hogy nem sokat gondoltam rá és az érzelmekre általában. Az én kapcsolatom lényegesen egyszerűbb volt: hasznos, tehát jó. Nem töltötte be az elmémet, sem a napjaimat, de valahányszor hazaérkeztem, eszembe jutott, hogy jó ez így, rendben van, és éppen elegendő.

Most azonban nem indultam még haza, előbb tudni akartam, miért halasztották el a nagy Ő látogatását. Már a fenyők dukkózása közben biztos voltam benne, hogy nem érkezik meg sem ma, sem holnap vagy holnapután, ahogyan abban is, hogy egyszer végül eljön, vörös szőnyegként hengeredik előtte a csinnadratta: ezt érezni lehetett a hangulatból, valamiképpen megváltozott, hígabb lett a levegő, és aki olyan sokat foglalkozott Vele gondolatban, mint én, időnkénti hiányára éppen úgy ráhangolódott, mint mindent betöltő létezésére. De azért határozottan előfordultak időszakok, amikor mintha megszűnt volna, valamiképpen felfüggesztette a létezését, nem érzékeltem jelenlétét, csak a hatását; ilyenkor mintegy saját utóéletét élte, próbálta ki elcsigázott tudatunkon. A kapcsolat Vele vagy akár a hiányával tulajdonképpen állandó volt, akár kinek-kinek a saját betegségével: különféleképpen ugyan, de mindannyian éreztük, és képtelenek voltunk felfogni vagy elképzelni legalább a „kifejletét”. Nagy döntéseit például mindig előre megsejtettem, s bár tárgyukat nem bírtam kitalálni, közzétételük előtt már esküdni mertem volna, hogy holnaptól ismét változás áll be az életünkben, túlságosan sok lesz valamiből, vagy túlságosan kevés, mert a nagy Ő úgy munkálkodott ám, mintha tudatosan a természetes arányokat akarná kibillenteni érzett és vágyott állapotukból.

Távolmaradásának, persze, akadtak kézzelfogható jelei is. A fogadására kiszemelt kisdiákoktól nem vettek reggel garatváladékot, a felújítás ürügyén bezárt vásárcsarnok homlokzatára csupán két szál dróttal akasztották fel a transzparenst, márpedig a hideg stadion gyepén egy szál ingesen felsorakoztatott gyerekek megfertőzhették volna ellenőrizetlen csókjaikkal, és az üdvözlő jelmondatot is leverhette volna egy véletlenül támadt szél vagy éppenséggel vihar. A mi üzemünkben, az új részlegen, melynek felavatására idevárták, összegyűjtötték ugyan a kéménytérbe az olajos rongyokat és az egyéb ázott szemetet, de nem gyújtották meg, hogy legalább a híradófilmekbe való füsttel bizonyítsák: termel a gyár, és boldog a dolgozó. Félbemaradt ugyanakkor a díszkapu a város bejáratánál, pedig ennek a földművelők gyökérről sarjadt lelkesedését kellett volna jelképeznie a fejlődő ipari tájban.

Ebben a felemás állapotban a kemény készülődést követő észrevétlen kilazulás egyfajta buta révületbe sodorta a lakosságot. A díszletépítő munkások odahagyták az óriási arcképeket és jelszavakat, lassan beszivárogtak a kocsmákba, az alkalmi virágok hervadásnak indultak, leálltak a gyárak, mert hiszen reprezentatív termelésre programozták be gépeiket és dolgozóikat; a várakozás utáni elernyedéstől azonban — furcsamód amolyan spontán ünnepi légkör lengte be a várost, mint régi majálisokat az öreg szocdem harcosok emlékezetében. „A parádé oda, én meg fogom itt a zászlót, mint kurva a liliomot”, mondta óvatlanul valaki a szemközti presszóban egy ajtónyitáskor, felszökött emeletünkre a fickós hangja. Vendégünk azonban ügyet sem vetett rá, csak ült boldog kiszolgáltatottságban, félmeztelenül és fogatlanul; ő maga volt legbiztosabb bizonysága a látogatás elmaradásának. Boldog voltam én is, amiért haladékot kaptam, mint ki megmentette a gyereke életét. Valóban ez történt pedig.

Számlálhatatlan közhelyes, éjszakai gondolatom és változataik arról, hogy egy áldozat eszköz csupán valamihez, hirtelen mind sajgatón fölöslegessé váltak, és előzetes bűntudatom, mely az aggodalmak és az aggályoskodás helyét elfoglalta, most erősebben támadott meg belülről, szinte a zsigereimből, mintha valóban feláldoztam volna azt a gyereket.

Szerettem volna felszaladni a lakásba, hogy megbizonyosodjam, ott van, sértetlen és vidám, tartalékolhatom más alkalomra. Rájöttem azonban, hogy most nem tudnék ránézni, képtelent volnék megérinteni. Ez talán lehetetlen is, meglehet, hogy átlátszóvá, testtelenné vált — mindent el bírtam képzelni róla. Hiszen ő volt a másik főszereplő, az az örök tiszta, melynek mindig is szerepelnie kell az ocsmány tragédiákban. És nemrég — ahogyan egyedül a gyerekek képesek rá — túlságosan is közel került ahhoz, még ha öntudatlanul is, hogy eljátssza egyetlen és rövid nagyjelenetét a királydrámában. Éppen ettől a neki szánt, ártatlan szereptől lett fontosabb még nálam is, aki kitaláltam a feladatát, és kiszemeltem őt erre a feladatra. Misztikusan magasztossá és távolivá vált, akárcsak a nagy Ő, akivel egyszer majd találkoznia kell. Az a pillanat lesz az igazi, annál már csak a számomra láthatatlan folytatás a fontosabb. Az én pillanatom lesz az, egyfajta azonosulás egyszerre a célponttal és a fegyverrel és még valamivel, ami talán én magam vagyok. Kilenc éve várok erre, és senki nem sejti, milyen konokul és kegyetlenül készítettem elő. Talán vendégünk, boldog vallatótisztem egyedül. Talán meglátta arcomon annak idején, hogy átélem — vagy majdnem — azt a pillanatot, felfedezte rajtam a révületet, mely valamiképpen az áhítat ellenkezője, nincs is rá szavunk.

Most nevetett volna, ha bírják az arcizmai. Ott tartott egy homályos kezdetű elbeszélésben, hogy a parasztok lavórban mossák a tehenek csülkét, és illusztrációként saját vizes lábait mutatta. A gazdák lecsutakolták a barmok patáit, aztán vigyázva terelgették őket az elkerített legelőn, hogy össze ne kenjék, amíg megszáradnak, mert végül lakkozták is a patákat. Pedikűrözött tehenek! Nem vicc! A szarvukat is kifestették, kicifrázták ám, némelyikre mintát is róttak, csupa ősi népi motívumokból. Merthogy Ő jön és néz. Nagy becsben vannak a tehenek, amióta a nagy Ő kiadta a jelszót: rövidíteni kell a vemhességi idejüket, hogy mihamar növeljék az állományt. És, figyelem: sikerült is! A gazdák egy hónappal későbbre írják be a fedeztetés dátumát, egészen pontosan: a központban például június helyett július, augusztus helyett szeptember feliratú címkéket ragasztanak a nyilvántartó füzetekre, majd ugyanott, ugyanazok a pofák kiállítják a jegyzőkönyvet, miszerint ellenőriztek és rendben találtak mindent, júliusban vagy szeptemberben. A kimutatások kozmetikája ezért, a teheneké pedig azért szükséges, mert körútján gulyát is akar látni őfelsége, s ha megpillantja, le is fényképezik, amint díszbojtos ostorral terel és csujjogat, tehenészlegény-hacukában — a hátteret, a célnak megfelelően, utóbb montálják a képre, attól függően, melyik külországnak szánják az anyagot —, és nyilván megint kevlárszövet az alsóneműje. Időközben kiretusálhatják a képből a látogatás miatt esetleg lebukott helyi meg felső vezetőket is. Marad ő, képzeljék el, golyóálló gatyában, idomított cirkuszi herélt hátán nyargalászva a zöldre mázolt réten!

Vizsgáló- és vallatótisztem saját gatyáját tépdesve kacagott, s most már, hogy őszintének tetszett a pálinkás humora és jókedve, mi is vele nevettünk. Tódítgattuk egy ideig a mesét, fantasztikusra színeztük a képzelt képeket, és nekem közben mindvégig az motoszkált a fejemben: nem tudunk kitalálni olyant, amire rá ne licitálna a valóság. A képtelenség az alaphelyzetből adódik — azt kitölteni nincs nekünk elég tehetségünk és hatalmunk. Egyetlen mese, történet létezett Vele kapcsolatban, ahol csupán az álom, a fantázia tölthette be az űrt a valóságban, de annak sosem az Ő életéből merítettük az anyagát, ellenkezőleg, elővigyázatosan külhoni olvasmányként idéztem, adtam elő én is, bár még ez sem veszélytelen, mert vajh ki tudja, miféle propaganda szülte. Igazság szerint, persze, én gondoltam ki az egészet, régen, amikor még könnyedén és legényesen szövögettem és akartam végrehajtani tervemet, nem görcsöltem bele, nem merevedett rám, akár egy gipszminta, hogy végül én elfogyjak belőle. Meg aztán ma reggel tulajdonképpen mindvégig állatokról, eltűnt disznókról, lakkozott tehenekről beszéltünk, és én virággal akartam kiegészíteni az Őkörüle tenyésző, minduntalan meggyalázott természetet, mely végül is igazságot szerez magának a mesémben.

„Történt pediglen Rehuma-Buthalami szabad királyi városban, melynek tetején kerek és csudás volt az égbolt, de altalajában annyi a víz, hogy nem csupán a boroshordók nedűjét hígította fel minduntalan, hanem megrohadtak a virágoskertek liljomai is, bár azok nevelésére igen nagyon kötelezte a közt a hajdan szerzett becsület, ami e fennkölt és kedves növények képét a város címerébe is beíratta némi láncszaggató hagyomány okán; történt tehát, hogy az ecetgyáracs felől, melynek darálógépeit és erjesztőmedencéit a környék s nem kevésbé a köztemető almafáinak termése táplálta vala, megérkezett ennen szülő helyére a híres-nevezetes Magiszter Bartolomeo Papaloco, ez az ördögi praktikákba és vallási tudományokba egyaránt beavatott és belefáradt tudós elme és satnya porhüvely, valamint degesz bugyelláris. A város keleti kapujánál deputáció várta, mely hittel vallotta régtől fogva, hogy szent életű honfia ereklyeszerző zarándokútról tér meg, a nyugati kapunál ellenben újabb deputáció a demonológia tudorát fogadta s köszöntötte volna személyében. Végezetül egy harmadik kis csapat, a városháza pincéinek mélyére szállva, böjtölve és varázsigék mormolása közepette esdette mesterét, ki vélemök szerint sem isten, sem sátán kegyeltje, ám elméje által bejáratos és otthonos mind a felsőbb, mind az alsóbb régiókba, miként vízben a légbuborék és légben a fénysugár. Hatalma s ereje hatalmának s erejének megfoghatatlan mivoltában rejtezik. Alakra, szálára ekképpen bárminő lehet — ezért is nem vonult ki látására legigazabb híveinek csapatja —, életkorát is szabadon váltogathatja, hiszen fogékony, akár a kisgyerek, és bölcs, akár egy vén halász.

A városnak egyéb híressége a magiszteren kívül nem támadott annak mindennapjaiból, ám ezt az egyet is vitatta s szapulta minden szomszédos község, melynek még ennyi s ekkora élő nagyja sem termett, s ami főbb: el sem halálozott. Mert tudvalévő, hogy az igazi nagyság csak holtában nyilatkozik és pecsételhetik meg, amikor is már nem követhet el addigi életére árnyékot vető bűnöket, pályaigazító hibákat. Mindezen nyomós okok és okos nyomok magyarázzák, miért jutottak végül nehéz és felemelő határozatra, elszánásra Bartolomeo mester pincemélyben gyülekező hívei, kik nem csupán hitték, de tudták is, hogy példaképük élő és holt állapotában különbség éppúgy nincsen, ahogyan életkora és régiókbeli lakóhelye is tetszőleges; végezték pedig egymás között, hogy bálványuk nagyságára bizonyosságot éppen annak halálával tesznek. Magyarán: megmejjesztik a lélekvándor tudort.

Bartolomeo Papaloco ezenközben ugyancsak elfáradott a két kapu előtt meghallgatott szónoklatok alatt, lábait sajgósra gyötörte a macskakő, tyúkszemét pedig a lábtyűje, mely csillogó és fekete vala, mint két kicsiny gyászhintó. Füle a tőle idézett, de általa soha nem hallott szavaktól zúgott, s végezetül ajándék és kegy gyanánt azt kérte a várostól, annak képviselői előtt, hadd hajtsa le tudósi fejét a latin feliratú, de sajnálatosan egy évszám híja emléktáblával ékesített szülőháza nagyszobájának pamlagán, minthogy a látomás órája közeleg, és fontos jelenés ígérkezik azon szép emlékű helyen, abban az időben. És lőn. Ám a nagyszoba valójában kicsiny vala, s a mester álma is ahhoz mérten kurta, mivelhogy alig szenderedett el kissé, bütykeit magasra polcolva az oroszlánfős díványkarfán, máris imednie kellett. A szabócéh válogatott mesterei térültek bé hozzá, varrott, tűzött ajándékaikkal s a város lelkületét már illatukkal is jelképező liljomokkal. Távoztuk után éppen bóbiskolva aláejté fejét Bartolomeo mester, mikor is ajtó nyílik, gyertya lebben, s a vargák deputációja sorjáz be a kicsiny szobába, különféle hozomokkal és csokréta liljomokkal ők is. Emezek s a díszbeszédek után addig-addig adogatták egymásnak a küldöttségek, hogy kifényesedett az ajtón a rézkilincs, s halmozták becsülésük látható, szagolható jeleit, a lélek s a jelkép virágait a szűk lakásban folyvást. Estére hajlott az idő már, midőn a mester, egyszerre istennek s az ördögnek ajánlván gyötrött lelkét, végre-valahára nyugodni tért. Dicső talentum és garabonciás természet vala őkelme, de mégis meg nem jósolhatta, hogy az az álma lészen a végső. A város jelképei, a magasztos és egyben kedves liljomok, nehéz lehükkel elnyomták Bartolomeo mestert, élete mécsesét kioltván.

Két nap múltán díszsírjára ugyane liljomokat fektette s állította a honfiúi kegyelet, szülőházán pedig a márványba örökített emlékezés hézagja is kitelt az évszámmal, mely nagyságát s hírét mindétiglen, sőt tovább, emberemlékezetig fellebbezhetetlenül megpecsételé.”

Vendégünk a mesét ostobának és hosszadalmasnak találta, szerinte vallomási jegyzőkönyvembe sem kerülhetett volna be kilenc évvel ezelőtt, amikor valójában kitaláltam. Mert mi van akkor, ha humánus, sőt esztétikus módon eltesznek láb alól egy semmirekellő öreg balekot, aki se mennybe, se pokolba nem tartozik, és nem is való egyikbe sem, tehát mintha nem is létezne; akinek nincs istene, se hazája, tehát sarkalló riválisa és ellensége sincs, sehonnai kétlakiságában ártalmatlan, mert értelmetlen. A köz csupán egészségügyi, mondhatni köztisztasági kötelességét teljesíti, amikor rohadó liliomait célszerűen, okosan használja fel, és nem csupán egyik kínosan ostoba tagjától, hanem a virágbűztől is megszabadul. Mert ez a vénség nemhogy vezérnek és tanítónak, de pipafüstnek sem lett volna jó, pedig azt el lehet hessenteni legalább.

„Az az ember, akire én célzok”, mosolygott legyintgetve vallatótiszt vendégünk, „nem ilyen. Emberibb s ugyanakkor általánosabb.” Unott és hányaveti véleményének ez volt a veleje, legalábbis ennyit mondott el, s én még azt sem tudtam kideríteni: mókázik vagy játszik velem? Ámde kvittek voltunk: az én történetemben is akadt egy titkosan veszélyes, azaz valóságos elem, melyet én ismertem egyedül. A nagy Ő lába volt az; a lába, mondhatni, valóságosan szerepelt a mesében, két kis gyászhintó képében.

Egyszer, amikor hozzá legközelebb, a nagy tribün alatt álltam — a feliratos, címeres pannók mögé beszerelt vécék vízöblítésére felügyeltem a szippantókocsi csatlakozásánál —, három órán át csak az Ő lábfejét láttam, s no persze, a hangját hallottam mindenfelől. Kis dobogón állt a tribün vászonpalánkja mögött, a többiek közül nem mesterkélten, mégis láthatóan fél fejjel kimagasodva. Előre-hátra billegett a talpán, lábujjhegyre emelkedett, sarkára állt, topogott, toporgott, toporzékolt, ahogy előre s valamiképpen egyre fennebb haladt a beszédében, végeredményben mindent normálisan, embermód végigcsinált az indulatait követve, talán csak az indulatai voltak természetellenesek; ám amikor végül a helyi szónokok méltatták az Ő érdemeit és felköszöntötték — Őt a nemzet ünnepén! —, egyszerre kibújt cipőjéből. Széles, már-már kerek talpa szétterpedt kis dobogóján, a maga külön tribünjén, mintha hirtelen megnőtt volna a testsúlya, majd lábujjai billenve felkunkorodtak és megfeszültek, szinte figyelő tartásban. Végül görcsösen mozogni kezdtek, külön-külön és egyre sebesebben, akár a zongorakalapácsok vagy megötszörözött, vattavégű cimbalomütők, peregve verték a deszkát, és az az érzésem támadt a révületes mutatvány közben, hogy saját maga szerezte dallamot játszik a lábujjaival. Lent a téren felharsant a hurrá, éljenzett és a szomszédos népeket hujjogatta a tömeg, s akkor a lábujjak megálltak, ellazultak, majd az öt jobb ujj rácsúszott, szinte rákulcsolódott a bal ötre, párosával összesimultak, ölelték egymást ernyedten, akár a kifáradt szeretők. Valójában fékevesztett önkielégítésnek voltam szemtanúja, ez jutott eszembe legalábbis. Aztán visszalépett a cipőjébe, a két kis csillogó gyászhintóba, ám egyik sarka kint rekedt, mindhiába erőltette bennebb, felgyűrődött sötétkék zoknija, alatta talán vastag húsa is. Végül balról megjelent egy kéz — kié? talán a miniszterelnöké vagy a hadügyminiszteré? mindenképpen az egyik vele szomszédos helyre jogosító állású férfiú ápolt keze nyúlt le a magasból —, és egy begyakorlott, enyhén obszcénnak ható mozdulattal besegítette helyére a sarkat.

Vendégünk újabb adag forró vizet kért a lavórjába, és széttárt térdekkel levegőbe emelte vörösre főtt lábait, amíg szomszédom betöltötte; majd mintha ez a mosdás egy szertartás kezdete vagy legalábbis a jele volna, visszatette a kályhára a fazekat, és szófogadóan követve az ismeretlen rítust, kiment a konyhából. Görnyedten ment, lassan, talán arra várt, hogy galamb száll hátára az ajtó között, vagy megváltozik az élete a küszöbön átallépve, hallottam, hogy az előszobai sajtok, demizsonok között el-elbotolva bejut a hűvös, parasztszagú szobába, ahol aztán leül, és nézi rothadó kincseit, önmagát a tárgyak megsokszorozó tükrében; csak gubbaszt a zongoraszéken, és bámulja a semmit.

„Adam Adam”, mondta Belfegor, fogatlan szájából feddőn és kérdőn hangzott a szimmetrikus nevem. Ez a név is személyem és önmaga elváltozott tükörképe volt: pontos és tőlem független. Kilenc évvel ezelőtt kereszteltem el magamat, és közel egy éven át bolyongtam a hivatalokban, hogy vadonatújként bejegyezzenek, amikor pedig megtörtént, úgy éreztem, új életet kezdek negyvenévesen. Később kiderült, hogy az se jobb. Választott nevem is a kezdetekre utalt, nem csupán keresztényi értelme szerint, hanem azzal is, hogy megszakította a hagyományt, mely szótlan kényszerével neveket diktál az újszülöttek szüleinek. Az enyéimet ily módon felnőve nem láttam többé, időközben meghaltak ráadásul, mintegy tapintatosan félrevonultak, és ezzel helyet engedtek valamely szégyenletesnek hitt hősi eseményeknek, amilyennek a történelmieket tartották, amikor azok rendőrök és adószedők képében vagy a nagy Ő mesterséges misztériuma terjedtén, rádión át is kiugrasztották őket az ágyból, amelyben engem nemzettek, és elparancsolták őket csöndes vacsorájuk, a dödölle mellől; álmosan vagy tele szájjal pedig nem tudtak válaszolni a kérdésekre.

De ez az Adam Adam más nyelven, a Belfegorén, amelyet mintegy vele együtt felvettem, megduplázva igazán jól hangzott, és mindenütt elfogadhatónak tetszett a földkerekségen, feltéve, hogy valóban kerek a Föld. Ez a hangzás volt a fontos, mert rejtélyes is volt, legalább annyira, mint az, hogy átléptem általa egy nagyobb, megfoghatatlanul tág, felelősségre sem vonható közösségbe, és határtalanul tévelyeghettem benne, akár egy igazi életben. Így is éreztem az elején, boldog kíváncsisággal ismerkedtem és barátkoztam mindenkivel, akár egy messzi föld terepformáival. Az én eredeti, eredet szerinti nemzetiségem néhány túlélt embere között már nem találtak, sőt nem kerestek volna, hogy egyéni bűnömért megtizedeljék a kollektív maradékot is. Összeesküvőknek számították őket eddig is, pusztán megszámolható létük és másságuk miatt, így azonban egyetlen ember után kutattak volna az összes között: mintha a tükör síkját dúlnák föl, amelyben ők is elvesznek, ha belépnek az ezüst végtelenbe.

Ez az Adam Adam, amivé magamat tettem, gyakorlatias szándéka szerint ugyanakkor eléggé szokványos, közhelyes volt, illett egy szófogadó, lojális állampolgárhoz, újságokban közölve sem keltette volna az önvizsgálatra késztető zavart, miszerint másfajta emberek létezése megbontja az egységes hazát. Ha pedig tervem sikerül, és egy merénylőt mutatnak majd a címoldalon, a nagy Ő gyászjelentésének mellékleteként — bár miért izgatnák föl ezzel a lelkiismereteket? —, mindenki, minden olvasó honlakó állampolgár megzavarodik kissé, hogy közülük egy megtette helyettük, amit ők sose mertek, hacsak nem gondolatban. Akkor talán megkérdezik maguktól, kicsodák ők valójában.

Ritkán támadt ilyen fellengős, romantikus elképzelésem, és többnyire irodalmias példák hatására, miközben nem mertem könyveket olvasni, legfennebb emlékeztem rájuk. Azokban aztán lavinaként dőlnek a tömegek a gát mögül, ha egy műkedvelő tűzszerész felrobbantotta előttük, valakik meg a végén úgyis energiatermelésre fogják ezt az erőt, és lesz világosság. Az új vezérek házában legalábbis. Én azonban eléggé kiismertem nevemet elfogadva adó sorstársaimat ahhoz, hogy ne higygyek róluk túlságosan sokat vagy nagyot: belakták, miközben szenvedték a zsombékos lapályt, és nehezen mozdították lábukat otthonos sarukból, ami az ürülékükből erjedt. Az önvizsgálat helyett felém irányították volna inkább indulataikat, ha marad még bennük a kikiabált öröm után, hogy megszabadítottam őket zsarnokuktól, felettük uralgó vér szerinti testvérüktől, aki felé most ugyanazt a szenvedélyt árasztották, amit ellenem fognak netán. Lehet, hogy meglincselnek, már csak holmi történelmi hagyomány okán, azaz megszokásból vagy a megkönnyebbülésük alján salakosan felgyűlt érzelmeik szerint, tulajdonképpen örömükben, és egyúttal a felelősséget is elhárítják maguktól, velem együtt darabokra szedve elosztják és elfelejtik. Az ilyenkor elfolyó vért még én sem láttam, álmomban legalább, pedig a vér az enyém volt.

Maradék iróniámmal élveztem ugyanakkor, hogy mégis különbözök a többségtől azzal, hogy én választottam a jeligémet, hiszen nevem annak hatott, s azonfelül közszemlére tett, mégis titkos és talmi címernek: egyfajta körkörös ábra, saját farkát harapó kígyó, a kezdet és a vég, ugyanakkor az önmagát pusztító folytonosság jelképe lett megkettőződve és értelemszerűen is. A szó értelme itt viszont figyelmeztető, sőt fenyegető módon kevesebb volt a valóságnál.

Én ugyanis valóban megváltoztam a nevemmel együtt, sőt amiatt, ez pedig meglepő tapasztalat volt számomra, olyanynyira, hogy féltem: egy Belfegor-szerű okos vizsgálónak feltűnhet a különbség, azzal együtt a célja is. Rést hagytam kétféle létezésem között a megnevezéssel, és ezen át eljuthatott volna hozzám, ha a kényszerpályás gondolkodás, az értelem akadályait sikerül legyűrnie. A nevek ekként mégiscsak misztikusak.

Könnyebb lettem valamiképpen. Mint aki mosolyogni képes gúnynevén, amit nem ő választ, hanem ráragasztanak. Ezenfelül azonban valami képtelen, a lemondás és a veszteség űrét kitöltő, önigazoló hatalom érzése fogott el: hogy önmagam feladásával és a választással erőt, sőt képességet nyertem a megnevezésre. Mint ki a semmiből jött és ismerkedik. Sűrűn keresztelgettem el ismerőseimet, vallatómat például Belfegornak. Az olyan meghatározatlan alakoknak, mint disznótartó felesszomszédom volt, gyakran cserélgettem a nevét, többnyire hangzás, azaz hangulatom szerint. Feleségemet, Mariát sokszor hívtam Hanibellának, s elfogadott kislányomat is különféleképpen becéztem, mígnem megmaradtam az Ajakírnál. Egyszer még az országnak is nevet adtam, azontúl egy álmos turista módján kacagtam rajta, vagy más néven sirattam, akár egy idegenektől megnyert, ugyanakkor elveszített tartományt.

Telt az idő, fölöslegesen, és hovatovább elmúlt a bonyolultsága miatt eleve kétséges eufóriám, hiszen újdonatúj mivoltomban sem történt semmi, ami igazolta volna. Elkopott a nevem kettős éle, és annak ellenére, hogy sokértelműsége által jótékonyan belemosódott a sosem egynemű tömegbe, éppen azáltal elveszítette az önkeresztelés jelentését, majd idővel az értelmét, a fontosságával együtt. Egyszerű és kibaszott renegátságnak tetszett. Arra tettem, hogy a renegátokat megbocsátón szeretik.

Mintha nem hittem volna már a nevemben, ugyanakkor tudtam, hogy nem eléggé egyéni ahhoz, hogy követném, mint egy festett zászlót. Amikor pedig fontossá válik esetleg, én nem leszek már, és nélkülem marad fenn, ha igen. Nem lobogtathatom jelszóként tehát, ahogyan kissé gyerekes szokásuk szerint a hősök és az áldozatok nevével teszik mifelénk a népek. Kartotékba való adat volt újra már, Belfegorom is így használta, vette elő, amikor megszólított.

„Adam, Adam”, mondta, ez alkalommal úgy hajlítva a szót, a második mását vagy az első tag ismétlését, olyan szünetet tartott, hogy az Adam keresztnevemként hatott, csakhogy kétszer. Ezzel fenyegetővé vált, mint minden értelmetlen ismétlés. Kezdet volt ez, nevem értelméhez illő.

Vizsgáló-vallatóm a szomszéd távozása után és szeppent morfondírozásom közben előbb nyújtózkodva pálinkát töltött magának, az én poharamat ellenben elvette a kenyérmorzsákkal teli asztalról, az ablakpárkányra állította, a műfogsora mellé, átellenben a kinti virágcseréppel. Most már tudtam, mi következik, miért vagyok itt, rám sem kellett pillantania jelentőségteljesen, kérdőn vagy máshogyan. Kincstári alsónadrágja sliccén kibukott, lilás színezetű nemi szervét néztem, és egy trágár értelmű ige járt a fejemben, szenvedő alakban.

„Adam, Adam”, mondta ő.

Elmondtam neki, hogy az utóbbi időben alig látok embert, éjszaka dukkózom zöldre a füvet és a fákat — az üzemvezetés ily módon saját érdekükben megkíméli munkatársaimat a látványtól és attól, hogy megtorló intézkedéseket kiváltó reakciókat nyilvánítsanak, magyarán, hogy kiröhögjék a díszletezést —, nem beszélek, nem sörözöm, nem pecázok senkivel, igenis, éppen azért, hogy ne kelljen utána beszámolnom önnek, és nem vonhatnak felelősségre pusztán amiatt, hogy kerülöm az embereket, egyébként éppen a felelősségre vonástól való félelmemben kerülöm őket. Századszorra ismétlem, nem vagyok alkalmas a feladatra, ha ezt feladatnak lehet tekinteni egyáltalán, és kilenc év múltán is azt hiszem, nincs mit törlesztenem, mit meghálálnom, sem mit rejtegetnem, nem tettem semmit, s bár tudom, hogy a tétlenség is állampolgári véteknek, legalábbis mulasztásnak számít esetenként, nem tudok változtatni magamon, nyugalmat szeretnék, végre családom van, igaz, gyermekem nem vér szerinti, de ő erről nem tud, s azt sem szeretném, ha ön bizonyos hátsó célzattal felvilágosítaná; munkámmal, annak ellenére, hogy, mint ön is számtalanszor elismételte, képesítésem többre jogosít, képességeim pedig többre érdemesek, elégedett vagyok, mert elég számomra, ha a fákat, füveket festhetem éjszaka, és közben arra gondolok, amire akarok. Egyébiránt éppen a füvekre és fákra szoktam gondolni ilyenkor. Nem, igazán, most nem ironizálok, és főként nem fitogtatom az elmeélemet, melynek csillogása eltakarhatná közvagy önveszélyes bűneimet, nem, igazán. Álmos vagyok, fáradt vagyok, és még disznóinkat, azokon belül az én másfél süldőmet is meg kell keresnem és etetnem a hegyen. Hogy mégis? Semmi, igazán. Hivatkozzam arra, hogy mindmáig készségesen beszámoltam mindenről, ha akadt egyáltalán valami? Nem rajtam múlik, hogy ez a minden a semmivel egyenlő. Most sem ironizálok. Nem tehetek róla, hogy kevés érdemleges és értelmes dolog történik a világon. De hiszen mindezt ön jobban, pontosabban tudja nálam, munkatársaim közül többen is ellenőriznek az ön munkatársainak megbízásából, figyeljük egymást és a többieket, ön mindig jó előre tudta másoktól, hogy miről kell kérdeznie engem, mi történt nálunk, s ez azt jelenti egyben, hogy vallomásom, illetve jelentésem nem az információk miatt, hanem hűségem és engedelmességem bizonyságaként fontos önöknek. Társaimmal együtt folyamatosan tanúságot is teszünk lojalitásunkról; akiktől pedig nem kérik ezt, azok feltehetően eleve és feddhetetlenül lojálisak, tehát őket nem is kellene figyelnünk, vagy bizonyítottan belső ellenségek, és akkor mi arra vagyunk jók, hogy általunk tartsák velük a kapcsolatot. Magánvéleményem szerint az említett két kategória között a különbség gyakran elenyésző, mindenesetre könnyen megszüntethető, lám, én is úgy kezdtem, hogy ön kivizsgált és gyanúsított, illetve fordítva, most pedig beszámolok önnek, és ugyancsak gyanúsít. Egyik esetben sincs igaza, és nemcsak azért, mert általában sem létezik ilyen szélsőséges igazság, ilyen arisztokratikusan tiszta kiválasztódás, ami azt jelentené, hogy mindkét oldalon az eszmének csupa patyolat Grál-lovagja áll, nem, erre itt vagyok tanúságnak én magam, egész megalázott személyemben: a kettősségem, sőt megkettőzöttségem, a feltételezett bűnös és a beijedt besúgó, ez is, az is gyanúsan. A gyanú azonban amolyan harmadik állapot, negyedik dimenzió, sőt talán maga az igazság, ugye...

Vizsgálóm-vallatóm szétfolyó szövegem közben nyugodtan kortyolgatta, néha meg is szagolta pálinkáját, sőt mintha egyenesen elkalandozott volna gondolatban, talán éppen szenvedő felesége felé, mindenesetre szótlanul hagyta, hogy belezavarodjam a mondókámba, mely egyre elméletibbé, elvonttá vált, mihelyst ő nem nyújtott fogódzót, és én nem tudtam mihez kötődni, viszonyulni, mi elől kitérni, és csak a félelem sodort. Persze, ismerte már ezt az egész okostóni-repertoáromat, majd minden itteni találkozásunkkor lejátszottam neki ilyen vagy olyan változatban. Én is tudtam, hogy most majd valami tárgyszerű és egyszerű kérdéssel, ijesztően kézenfekvő megjegyzéssel lep meg, és egész szószátyár produkcióm ennek előjátéka csupán. De hát mondanom kellett valamit.

Láttam most is, hogy eljött a kérdés ideje. Rám pillantott szép szemével, éppen akkor, amikor arra gondoltam, íme, egy újabb aránytalanság: ők egy szervezet, még portásuk is van, én pedig egyedül vagyok, semmim nincsen, és egyetlen védekezésem egyre korszerűbb módszereikkel és műszereikkel szemben a hazugság és a hallgatás. A tettetés, a lihegő hajsza a Legszófogadóbb Állampolgár plecsniért, ha a nagy Ő, a végső arányrontó rendeletileg azt is megalapítja.

A kérdés azonban nem jött ki a nagy Ő ajkait idéző ajkak közül. Attól tartottam, az ünnepváró és aztán majálisossá vált, feszült, majd fellazult hangulatban, már-már állapotban talán felfrissültek a jelfogói, érzékenyebb lett, akár öreg férfi a nászéjszakán, és így izgalmában esetleg szagot fogott, véletlenül is rátalált a felém vezető igazi nyomra, és most sunyin kivár. Hiszen ő ismert engem legjobban, s talán ő értett a legkevésbé, ez a zavar aztán néha agresszívvé és folyamatosan gyanakvóvá tette. Felsorolhatta volna, szokása szerint, összes okleveleimet és eddigi munkahelyemet, amikről másoknak fogalmuk sem lehetett, csak éppen a kapcsolatot, a logikát nem lelte meg közöttük, bennük — pedig létezett: mindig a nagy Ő nyomában, közelében voltam —, az idő mindent elmosott, az ő gyanakvását is el-eltompította, még a maga bőséges tapasztalataival sem hitte, hogy ilyen sokáig készülök valamire, amit neki meg kellene akadályoznia, sőt előznie. Számomra nem volt sürgős, hogy mielőbb eljöjjön, aztán elmúljon az a pillanat, hiszen ha már elmúlt, olyan, mintha elszalasztottam volna: nincsen. Olyan voltam, mint ki az életcélját akarja megsemmisíteni teljes erejével. Az idő pedig nem éppen fölösleges tényezője volt ennek, de azért eszköz csupán. Minket kettőnket is egymáshoz szoktatott valamelyest, habár én továbbra is megmaradtam a bumfordi segédmunkás szerepében, ő pedig, azt hiszem, élvezte alakításomat, holott tudta, hogy nem kellene, mást ír elő számára a kötelesség és a mindkettőnkre érvényes játékszabály; amiatt aztán bűntudata volt.

Idézhette volna minden véleményemet a nőkről, a mezőgazdaságról és a gyógyszergyártásról, bármiről, ám azok nem tülönböztek az átlagpolgár morcos vélekedésétől. Mindig is vigyáztam, hogy egy kis iróniát, csípős ízt vegyítsek beléjük, elvégre mégsem hihette, hogy egészen hülye vagyok, csak bólogatok, a tökéletes lojalitás egyébként is mindig gyanús. De ő éppen a szokványos falmelléki sódertól jött zavarba: tudta, megérezte, hogy nem vagyok átlagember, de nem érthette, mi célból játszom azt, megnyilvánulásaim mitől átlagosak és ostobácskák mégis. Ha végiggondolja, ezen a nyomon közelebb juthatott volna hozzám és tervemhez, mely alakoskodásomat  magyarázta; utóbb jöttem rá magam is, hogy kissé túljátszottam a nyájban bégető derék birkát.

Első találkozásunk idején két idegen nyelvet beszéltem — de ragyán miért, hiszen nem volt kivel —, ő egyet sem; mostanra egyet megtanult. Abszurd ötlet, mégis azt képzeltem, kis elégtétellel, hogy abban reménykedik, egy másik, idegen nyelven megért vagy bár rajtakap, ami valójában ugyanaz. Azóta két újabb nyelvvel megelőztemhasztalanul, pusztán sportszerűségből —, neki erre nem jutott ideje, én viszont nem használhattam a tudásomat. Az utcán senki meg nem mondta volna, melyik másik, egyforma konfekcióruhában jártunk, ugyanúgy álltunk a hússorban, és még álöltözetünket is hasonló módon váltogattuk. Én időnként felkerestem régi egyetemi cimboráimat, és ahhoz öltöztem; ő is megfordult műveltebb társaságban, még ha hivatali feladat folytán is; talán éppen nyelvtudása okán kapott ilyen feladatokat. Egyik közös ismerősünk a sok közül elmondta, hogy beiratkozott a jogra, és éjszakánként tanul. Ugyanakkor láttam kapualjban üvegből inni, miközben egy kukázó kinézetű alak hadarva beszélt hozzá — sokáig azt tartottam erről, hogy a felettese —, és megfordult a gyógyszergyárban is, amikor ott dolgoztam, festékes kezeslábasa semmiben sem különbözött az enyémtől. Két békés polgár voltunk, két jóbarát szinte, inkognitóban a tömegben.

Mindez azonban külsőség és álértelmiségi szófosás. Az igazság az, hogy féltem tőle, mégpedig tudatosan, csak éppen hozzászoktam ehhez a félelemhez. Belső monológjaimat is álcáztam, bölcseleti és lélektanászi zsargonban beszéltem magamhoz egyetlen tervemről, mintha odabent is hallgatózna. De most, a forró konyhában ez a félelem felerősödött, és döbbenten tapasztaltam: a feszült várakozáshoz, egyfajta sebezhető nyitottsághoz, tulajdonképpen a paroxisztikus gyanakváshoz hasonlít, egyedül az íze más. Ez új élmény volt, és annál ijesztőbb, hogy érzeti.

Azt kérdezte végül is: „Mi van az antibiotikum-részlegen?” „Semmi, mi lenne?” „Mégis!” „Tudtommal semmi.” „És a szervezkedés?” „Micsoda? Nincs azoknak annyi eszük, annyi vér a pucájukban, és ugyan mikor, hol szervezkedhettek volna?” „Márpedig veszélyes banda gyűlt össze az antibiotikumrészlegen.” „Nem jön, hogy higgyem.”

Valóban nem hittem, talán mert nem tudtam róla, sőt elképzelni sem bírtam, pedig büszke voltam a fantáziámra. Egyszerű szürke kosok és nyuszik mint összeesküvők? A sok derék családapa, aki egyedül a gyerekére mer ráordítani, s azt is csak bezárt ajtó mögött, most konspirálna a sörözőben, pecázás közben a bokor tövén vagy az orvosi rendelő várószobájában, hol? A hányaveti vagányok, a szilaj, nekikeseredett és hangos fickók, akik végigrandalírozzák a hétvégeket, bevernek két szélvédőt, elagyabugyálják a többi vagány és nekikeseredett surbankót, de az első rendőr láttán összetojják magukat, hacsak nem ittak túl sokat, mert akkor aztán bátrak egy félórára, de a részegségtől rottyantanak farmernadrágjukba az őrszobán, és másnap éppen azt hozzák fel mentségükül? Az meglehet, hogy garázdaságra vagy akár nemi erőszakra adják a féligazságoktól megzavart fejüket, és bátor fortélyokkal menekülnek, ha úgy fordul, de hogy politizálni leálljanak valakivel, netán egymással? Vagy az a sok kék köpenyes, hasas, ápolatlan asszony, aki egész műszak alatt a bevásárlásról, az uráról, a fiatalabbja a moziról és néha a szexről beszél a futószalag zúgó határfolyóján át, ezek jelentenének veszélyt? Legfennebb önmagukra. Hiszen a második lépésnél befújná őket valaki, ha az elsőt meg mernék tenni; a társaság legkevesebb három tagja és éppen a legrokonszenvesebbek rohannának jelenteni. Aminthogy meg is tették, lám. És ez volt a bizonyosság, tudtam már. Az árulás mindig rávall a dolgok lényegére, mert egyértelmű és ellenőrizhető. Tehát valóban léteznek, és készülnek valamire, ha csak szóban is, és hagyni fogják őket, hadd higgyék nagynak magukat, élvezzék csak a cselekvés tudatát, rettegve, mégis  boldogan, bátorodjanak neki, amíg öngerjesztett lelkesedésükben túlmennek a beléjük nevelt önvédelmi óvatosságon, akkor aztán, puff, elkapják a rongyos grabancukat, amint megmozdulnak benne. Az ostobák! Már-már gyűlöltem őket, amiért jó előre így kiadták magukat, amiért olyan sokat hittek soha ki nem próbált, saját zsírjukban tartalékolt képességeikről, nem tudnak hallgatni, és nem vállalják a magányt, egymásból próbálnak erőt szívni, természetükhöz híven ismét falkába verődnek, és ezzel elárulják legfőbb titkukat: önmagukat. Ellenkezésükben is éppen olyan tömeggé váltak, amilyenekként a nagy ő kezelte ijedt alattvalóit. Ugyanakkor valójában féltékeny voltam rájuk, és még mosolyogni sem tudtam ezen a képtelenségen: hogy irigylem és szánom ezeket az ártalmatlan terroristákat; és tudtam, hogy vizsgálóm-vallatóm ugyanúgy érez, csak más szemszögből nézi, de ugyanolyan értelmetlennek látja az egész egyértelmű társaságot, mint én. Én azonban attól is tartottam, hogy megelőznek.

Most azt kérdezte Belfegor, miért maradt el az értekezlet az antibiotikum-részlegen. „Biztosan a látogatás miatt.” „De a látogatás elmaradt.” „Ezt ők honnan, tudták volna?” „Dehogynem tudták, mindenki tudta, aki akarta.” „Akkor meg minek ez a nagy felhajtás?” „Megvan az oka, tudja maga is, mi az, hogy hadgyakorlat, nahát! És magának nem tetszik, hogy három nap alatt kijavítottak minden korhadt kerítést, amit húsz éve nem reparáltak meg, leaszfaltozták az utakat a lakónegyedben, és parkot kapott a város?” „Dehogynem.” „És akkor miért nem tartották meg az értekezletet? Hiszen most lett volna mit dicsérni, nem igaz? Ezt ki szabotálta el? Mert olyan nincs, hogy mindannyian, egyetértésben úgy határoztak: nem jelennek meg. Arról mi hamarabb értesülünk, mintsem ők elhatároznák. Jó, maga nem az antibiotikum-részlegen dolgozik, de bejáratos oda, maga amúgy is mindenhova csak bejáratos, és mindenben benne van egy kicsit, de semmit nem vállalt egészen, kezdem érteni ennek az okát is, és éppen ezért egyet mondhatok, fogadja meg: ideje produkálnia számunkra valamit, abbahagynia ezt a passzív ellenállást, illetve aktív kívülállást, ahogy tetszik. És keressen végre megfelelő állást magának, ne bohóckodjon az udvaros szerepében a volt évfolyamtársa védnöksége alatt, aki most gyárigazgató. Esetleg azt hiszik a népek, miattunk nem talál jobb helyet, de ha akarja, mi szerzünk magának egyet, semmi szükség ilyen piszlicsári rémhírekre, törpe mártírokra, van igaziból is épp elég.”

„Mondjon egyet”, kértem. Úgyhogy miután lelkesedés nélkül, szenvtelenül ledarálta a nekem szánt közhelyeket, és meglengetett előttem egy aprócska megvesztegető ígéretet, mondott is egyet. Feltehetőleg nem bírt ellenállni az eset humorának, de fel nem foghattam, magát a történetet tartja-e bizarrnak, vagy azt, hogy éppen nekem meséli; élvezte mindenesetre.

A történetben egy bizonyos magas állású férfi, de nagyon magas állású ám, sőt mondjuk azt róla, hogy nem is férfi, hanem asszony, bizonyos nagyságrenden felül amúgy sem számít a neme, az életkora, sem egyéb mérhető jellegzetessége,  

mert akkor már önmagában és mindenekfelett létezik, egyszóval ez a hímnős személy nemrég ellátogatott egy olyan országba, melynek még a nevét is csak ilyenkor halljuk, de amelyikről a második látogatáskor már azt írják a közleményben, hogy hagyományos barátság fűzi hozzánk, Ő meg hermafrodita mivoltában legszívesebben olyan helyekre jár, ahol felső fokon kielégítik kétirányú, dupla vágyait mindenféle népünnepéllyel és díszszemlével, és ahol egyaránt gyönyörködhet a rezgő csecsű babákban férfiként és a szuronyokat fallikusan emelő bakákban a másik, a titkolt módján, sőt ahol a fogadóbizottságok kemény férfitagjai is szoknyaszerű viseletben hajlonganak előtte, és helyi szokás szerint háromszor vagy hétszer csókolják szájon a vendéget, bár ezt Ő soha nem engedi meg, nem lehet megérinteni a testét, csupán szemével élvezi az egymásba ojtott különnemű látványokat, s ez talán nem nélküli szellem voltának, hacsak nem éppenséggel diadalmas impotenciájának a bizonysága; mindenesetre Neki sikerült megszabadulnia a test koloncaitól és vágyaitól, minden kötöttségtől, ami elvonná hivatásától, küldetésétől, éppen ezért pontatlan a megfogalmazás, hogy benne öltött testet a nép akarata, nem, ennek fordítottja fejezné ki a lényeget, Ő ennél sokkalta magasabb fokon a nép fogalmát, egyfajta elvont és világos szintézisét jelenti, a lényeges tulajdonságokra egyszerűsödött és bonyolódott ugyanakkor — ha érti, mire gondolok —, márpedig, teszem azt, a nemi vágy csak az egyes embert gyötörheti és boldogíthatja, a népnek csupán a fennmaradására és nem élvezetére szolgál, s mint ilyennek, nem is jellemzője, csupán abban az esetben, ha a hozzá hasonló vezetők felkeltik, felkorbácsolják benne — a felkorbácsolják a helyes kifejezés —, ilyen pillanatokban testesítve meg a vágyat — és itt a megtestesíteni ige is helyére kerül végre, sőt például a háborúban ennél obszcénebb formát ölt; de alapvetően mindig az ige értelméről és nem az alakjáról van szó, a Biblia például mindig nagy I-vel írja...

Mielőtt azonban vendégünk az ige obszcén és egyúttal misztikus változatát közölte volna, hirtelen csokros ajkára tette mutatóujját — gyerekesen jelezve, súgva:csitt —, bal kezével pedig nemi szervére bökött. Odanéztem, és emiatt nem láttam meg belépő szomszédomat és felestársamat, aki előtt vendégünk nyilvánvalóan nem akarta folytatni kétértelmű, dilettáns okoskodását, sőt mintha jobban félt volna a beszédtől, mint közszemlére kitenni intimebb testrészeit, úgyhogy ezután hármasban ismét a disznókról beszéltünk, végül közfelkiáltással elhatároztuk, meglátogatjuk a hegyen e zajos-bűzös száműzötteket. Most vendégünk ment be a szobába, átöltözni, és szomszédom kérdezte meg, hogy mit akart tőlem, és hogy felőle érdeklődött-e. „Engem nem bántott?”, azt kérdezte. Megkísértett az ötlet, hogy tovább mondom vendégünk meséjét a nyálkásan kéjelgő hímnős alakról, valamint ragyogó szellemlényről, nekem is bőséges készletem volt alpári és angyali gondolatokból, az igazság érdekében csupán a köztük lévő kettősséget kellett volna megszüntetnem, utóbb pedig a nemiséget helyettesítenem holmi ösztönökhöz hasonlóan mély és zavaros, ugyanakkor csillogóan transzcendens fogalommal — talán éppen az erő és a hatalom fogalma, de csakis a puszta fogalma lehetett volna az —, igen ám, de ehhez egy másik világ kellett volna, vagy egy másik élet, másfajta tapasztalatokkal; elég lett volna talán, ha más nemzetbélinek születek újra, s ugyanakkor éppen annyira lehetetlen is — elvégre nevet változtatva kipróbáltam —, nagyjából olyan, mint a szexet fogalommá szublimálni.

Képzelgéseim sora, akár egy villanyvezeték csupasz végén, egyszeriben villanásszerűen belém sajdult azonban az igazság; dermedten, hűdéses kétségbeeséssel vártam ott vendégünket, mint ki halálos figyelmeztetést kapott, és azt is tudtam: valóban ez történt. Vendégünknek szomszédom belépésekor mintegy kényszerűségből félbeszakított meséje tulajdonképpen véget ért ott, ahol abbahagyta, legalábbis eljutott sugallatos tanulságáig. A nagy Ő nemtől független, magasztos testtelensége és egyben az egész népéhez fogható mérete aránytalanságában is azt jelentette, hogy ebben az elvont állagában elérhetetlen, sérthetetlen, és mindenkit elnyel az Őt körülölelő szennyezett űr, aki kezet próbál emelni rá. Körmönfontan finom figyelmeztetés volt, valójában az ízlésemre, életemet meghatározó arányérzékemre apellált azzal, hogy az ilyen nagyságrendű, önmagából kilépett-kivetkőzött, fogalomként terjengő lény bevérzése önmagában is kisszerű, az elkövetőhöz méltatlan cselekedet, még akkor is, ha csupán gondolatban lehetséges. Arra hivatkozott valójában, hogy maga a tett is megalázza elkövetőjét, függetlenül okától, céljától, a semminél is kisebbé, nyüszítő áldozattá változtatja.

Ugyanakkor volt egy valóságosabb, tehát veszélyesebb utalás is a mesében, mégpedig a kivitelezés módjára. Azt mondta: ez a mindenekfölött való hímnős személy nem hagyja megcsókolni magát férfiaktól, s bár én egy kislány által akartam eljuttatni hozzá a halálos csókot, éppen a nem és az életkor közömbösségére való célzással ennek lehetetlenségét vagy hiábavalóságát sugalmazta. Mindez azt jelentette, hogy ha nem is pontosan, tárgyszerűen, de legalább a szándékok szintjén ismerte tervemet, és így meghiúsíthatná, még akkor is, ha önmagában nem lenne kudarcra ítélve.

Mesés sejtelmessége azt is magában foglalta, hogy ki vagyok szolgáltatva neki, ismeri, de nem fordítja ellenem tervemet, és hálásnak kell lennem pusztán amiatt, hogy semmit nem tesz, a hallgatásáért. És ez volt az igazi lecke a cselekvés hiábavalóságáról !

Utaztunk a disznók felé, és az úton mindenütt szalutáltak hivatali kocsinknak a rendőrök; ettől én restelltem magam, vendégünk élvezte. Annyit kérdeztem még tőle: „Tulajdonképpen mi is történik az antibiotikum-részlegen?” „Semmi”, felelte és mosolygott; mostanra előkerültek, megvoltak már a fogai.

A megkerült fogakról muszájból is eszembe ötlött egy másik meserészlet, amit kislányomnak soha nem mondtam el esténként, mert úgyis túl hosszú volt a történetem ahhoz képest, hogy egy szavamat sem értette. Aszondja: a mesebeli várost, Rehuma-Buthalamit elborító árvíz mélységét, szintemelkedését kóstálva egy bujdosó forradalmár öregapja munkás kezében tartott, leszúrt mérőrúdja szerint kilencven centit hajolva lefelé, kiejtette szájából a műfogsorát, amikor a helyzetet jelenteni megszólalt, amikor aztán mindenki menekült, szedte a hóbelevancot, azért nem szaladt, illetve poros út híján azért nem csónakázott el a többiekkel, mert neki meg kellett várnia, amíg a menekültek után elvonulva csillapodik az áradat, és megtalálja kasztanyettszerű protézisét, hiszen anélkül nemcsak enni, beszélni sem tud jóízűen, hogy új fogakat kérne legalább az illetékes hivataltól. Így aztán öregapó ott veszett, ahol a foga. Azt persze odébb lökte az újabb hullám, amikor a vasúti töltés is átszakadt, és a városra zúdult a víz felgyűlt neheze. Apóka otthagyta a fogát, a víz meg elsodorta. Ilyen ez, ha nem is jelképes, metaforikus legalább.

Ezzel vidítottam magamat, miközben a disznók felé autóztunk, és a mese éppúgy elterelte a gondolataimat, ahogyan a kocsizúgás elzavarta. Végül annyira kitisztult a fejem, hogy a tájat is látni tudtam, ez aztán végképp megvigasztalt.

A legszebb ország a miénk, és nemcsak az újságok szerint. Egyikünk sem járt mások hazájában, de azért mindegyre mondogattuk egymásnak és magunknak: legszebb a miénk, és valószínűleg igazunk volt. „Gyönyörű vidék”, mondtam tehát Belfegornak. Ez a része, melyen átkocsiztatott, még a többinél is szebbet mutatott, és amint felfelé haladtunk, annál is szebb lett. Bokrok, fák, dombok és mélyutak szinte mindenütt vannak a földön, ha pedig nincsenek, akad helyükbe homok, habot vető sós víz, jégmező akár, és mégis: a hazai természeti formára másképpen néz az ember. Nem tudni, miért éppen úgy, hogy belesajdul a szíve, amit Belfegor csak rángó húsnak nevezett.

Suta szellemessége feleségem, Maria hegylakó rokonaira emlékeztetett, daróckabátjukat idézte a fákon fennakadt sok sötét foszlány is, ami az ágak tövére gyűlt köd lehetett valójában, a hiányzó törzsek helye pedig egyenesen rájuk vallt. Valami facér betyárok nyoma sejlett, pedig nejem rokonai nem bujdokoltak anyátlanul. Ellenkezőleg, büszkén lépdeltek a nagyutcán a lopott terűvel, már csak fáradtságuk leplezésére is férfiasan kihúzták a derekukat, úgy mentek a vastag öltözetük miatt lelassultnak ható mozdulásokkal. Persze, éjszakai látványként voltak igaziak, olyankor senki nem nézi, de sok anya várja, és az ismerős kutya sem ugatja meg őket. Valóságos, mégis hihetetlen alakok voltak, és elcsodálkoztam néha, hogy egy-egy természetes mozdulatukkal nem törlik le a nagy Őt is a homlokukról verejtékükkel együtt. A házban bent aztán, miközben egy fészerben száradtak a dongának, zsindelynek való rönkök, csöndesen, már-már alázatosan falták zsíros ételüket, mondogatták örökölt közhelyeiket a világról és a rendjéről, olyan lassan, ahogyan a nedvesség párolog el a kivágott élő fából. Túróval és szilvalével kínáltak, hosszan beszélgettek, mégis alig várták, hogy visszamenjek a nőrokonukkal kibélelt otthonomba, és elfoglalhassák helyüket az asztalfőn. Asszonyuk aztán jobb pálinkát rakott eléjük, a vendégeknek valót visszavitte a pincébe következő látogatásomig. Az asszonyok nemcsak tudták, becsülték is az éjszakai veszélyt és kifáradást, ahhoz mérten etették az urukat. Mikor aztán az elaludt, és horkolva szétfújta a bajszát, ha volt neki, felsebző kezükkel ők rakták szellős kásztába a faárut, és takarták rá a szalmát,  nehogy fel kelljen fedeznie a rendőrnek, aki amúgy is tudta, merről fúj a szél, s hogy azt is az asszonyok gerjesztik lengő szoknyájukkal. Pendelyüket felkapva elállíthatják.

Látszott ez mind az erdő mögött, biztosan Belfegor is látta, pedig ő hivatás- és szakszerűen csak a dugdosott lopott holmi közé rejtett fegyverekre figyelt, és most az útra meg önmagára. Dőlt belőle a vallomás, mégsem mondott magáról semmit. Annál elvontabbá vált, minél többet beszélt, talán a kihallgatottak életrajzából állította össze a sajátját, kiszemelve a tetszetős részleteket. Egy lázadó kamasz fantomképe alakult ki a zömök Belfegor mögött, holmi karcsú, lobogó ingű forradalmár, kölcsönneveken, és mi kedélyesen borzadozva hallgattuk. Márványtáblákra örökíthető, beleszorult népvezér indulata nyomta ki belőle a szót, többnyire márványra írható tőmondatok formájában. Harcos volt és önfeláldozó, ellenségei puskájának célkeresztjére feszített délceg mufurc: egy tankönyvbeli figura, aki csakis azért hajol meg bárki előtt is, hogy elkerülje a neki szánt golyót. Kapkodta a fejét, mintha süvítettek volna körülötte. De azért sejlett, mert sejtette, hogy bárki nagyság elé odaállna, hogy testével védje az illetőt. Én meg nem értettem, miért lenne fontosabb egyik ember élete a másikénál, bármilyen állásba jutottak is.

A sok beszéd miatt egyre mulatságosabbnak hatott szedettvedett tragédiája. Semmi köze nem volt a miénkéhez, ráadásul mi nem is éreztük drámainak a szerepünket, minthogy nem játszottunk semmit és sehol. Utasok voltunk egy hivatali gépkocsiban. Én legalábbis a tájat figyeltem, nem a beszélőt, aki kommentálja. Mert azért a látványról is volt néhány szava, mindent tudott róla, főként az altalajáról. Képzelegni is csak a mások által szállított, szerintem kinyögött-üvöltött elemeket használva bírt, mi raktuk össze az álmait. Tanulságos hulladékgyűjtemény volt az a Belfegor, szerinte a fenyőfák egy égtemplom oszlopai gyanánt állnak, és a szél orgonál. Keresztényi hasonlatai nem födték az erdőt. Az magának élt.

Ilyesfajta véleményemmel szórakoztam útközben, szótalanul, és jól telt volna az idő, ha nincs az az érzésem, hogy ismeretlen cél felé haladunk, miközben éppen az én nyaralóm felé megyünk. Ismeretlen céllal, találtam rá a kifejezésre egy elfelejtett ragban, és nem bírtam magamnak lefordítani. Meghökkentett, hogy a régi nyelvemen fogalmazok, a szavak felbukkanása maga is megijesztett, olyan mélyről jöttek, felszínesebb, árvízi rétegeket törve át. „Gyönyörű az erdő”, mondtam végezetül Belfegornak, és újabb bólintása jelezte, hogy ismétlem magam, valami helyett mondom ugyanazt a jelentéktelen mondatot megint. Szavak nélküli gesztusa azonban figyelmeztetett is, hogy nem nevén múlik a táj. Belfegor okosabb volt nálam: most, hogy nem szólt, valóban bölcs maradt, akár egy öreg hegymászó. Csakhogy annál is több erőre vallott a biccentése.

A kocsi előbb bükkösben-gyertyánosban haladt a leaszfaltozott erdészeti úton, a lombkoronák északi oldala sárgulni kezdett már, s ettől ragyogónak hatottak a levélperemek, a sárga azt a csalóka látszatot keltette, hogy nap süti a koronákat észak felől. A délelőtt még nedves, megbarnult avar világosabb foltokat mutatott, mintha ismeretlen fajú nyári állat hagyta volna ott menekülőben a lábnyomát. Ilyen szelíd csordák gázolják le mifelénk ősszel az erdőt, utánuk sokáig, hónapokon át inognak az összecsapódó ágak, de őket magukat sose látni. Fennebb a rekettyés még tartotta magát, az ágakon sötét csíkokban lecsurgott a nedvesség, és újabb sűrűséget rajzolt a világos törzsekre: mintha két erdő állna egymásra vetülve. Havasi legelők alatt haladtunk el, szótlanul, érdes, szálas fű nőtt az oldalakon, és hullámokban görgött lefelé a köd a fenyvesből, elborította az ázott petrencéket. Odafent a fenyőkre tapadt a pára, puhán betöltötte a hézagokat, nyiladékokat, és elkente a körvonalakat; úgy láttuk, hatalmas erdő lebegő részletei tűnnek elő a semmiből, és a részletek is hatalmasak. Aztán kijutottunk a köd alól, és teljessé vált a látvány, az egyenes fatörzsek magasában a sasszárny alakú ágak tűleveleivel, és a fény. Mintha nem is napfény lett volna, hanem mindenfelől sugárzó, forrás nélküli derengés, nem természeti jelenség, hanem lelkiállapot.

A tisztáson aztán ott állt a nagy Ő képe, hántolt fenyőrudakon, akkora, mint egy ajtó. A bádoglemezre festett óriási arc mellett, jobb felől nyílt a vágat, benne a vadászlak felé vezető út, annak elején újabb tábla jelezte, hogy behajtani tilos. Alatta, ugyanazon az oszlopon egy másik kiírás: gyalogosközlekedés tilos. Csupa tábla volt az erdő, akár egy ünnepi felvonulás, ahol arcképeket hordoz rudakon a tömeg.

Vendégünk egyetlen szó nélkül, a bénasága miatt rezzenéstelen arccal továbbvezette a kocsit, aztán fékezett, megállt, a csomagtartóból kiszedtük a fél kenyeret, a szalonnát és a pálinkát, elindultunk fel, a házam felé. Néha meglegyintett a szél, mintha ajtókat nyitogatnának az erdőben valakik, és arra gondoltam, én azt is tudom, kik teszik.

Házam a szétszórt hegyi település felett, a hegy teteje alatt állt, egy régi katonai bunkeron: az volt az alapja és a szuterénje; a felső rész két szobáját a hegylakók által lopott fából és a szomszéd völgyben meredező vadászlaktól lopott téglából építettük, vegyesen. Stílusát tekintve is átmenet volt egy víztároló és egy mézeskalács házikó között, tény, hogy esetlegesen állt össze, az anyagtól, a váltakozó mesterektől és azok ittassági fokától függően. Tetejére csupán az északi oldalon jutott cserép, déli felét palával fedtük, a kerítés azonban már fényűzésfe valló fenyőrudakból készült. Mindegy, én szerettem ezt a házat, és benne lakni is; néha, főként esténként úgy éreztem magam, mint gyerekkoromban az ebédlőasztal alatt, a vastag abrosz védelmében, miközben fölöttem levest szürcsöltek és bölcseket mondtak a nagyok. Talán ezért szerette a lányom is, Ajakír, aki idefent tartotta legkedvesebb játékait, csak hogy otthon vágyakozhasson utánuk.

Messziről csak annyit láttam, hogy három hegyi ember áll az udvaromon, és a földet nézi, közelebb érve aztán megláttam a disznókat is. Sorban, egymás mellett feküdtek a lépcsőfeljárónál, középen a legkisebb, amelyiket már többször kettéosztottam képzeletben, és mindannyiszor a bal oldalát választottam. Horpaszuk beesett, persze, hiszen nemcsak halottak,  hanem a gyomruk is üres, jutott eszembe, teljesen fölöslegesen. Kis patáik hasítékába fűszálak akadtak, és általában koszosnak, csúnyának hatottak, gömbölyű melegségük helyett faggyús hideget tapintok, ha merek hozzájuk érni. Fejletlen, csenevész állatok voltak; a jobboldalt fekvő fehér „kendőjére” ráfolyt, a sörte közé beszáradt a fejéből kicsurgó vér. Pontos, akkurátus, begyakorolt lövéssel terítették le mindhármukat, éppen értelmes szemük közé lőttek, majd egymás mellé vonszolták a tetemeket; látszott nyoma az udvar porondján. A kis disznónak hiányzott a bal füle, és a metszésnél, a csonkon látszott a kékesfehér porc; szomszédom is éppen erről beszélt, zavartan, sírósan: hogy egy disznót le lehet ölni, fel lehet bontani, darabolni, darálni, füstölni, mindent művelhetünk vele, meg is ehetjük akár, elrágcsálja fülét-farkát az ember a pernyelepte havon állva, de ez a csonkítás így hullagyalázásnak hat, mi, emberek majdnem mind dögevők vagyunk, de azért... Nem úgy pusztultak el ezek az állatok, ahogyan szoktak.

„Ezek az első hősi halottaim”, mondtam vizsgálómnak-vallatómnak, aztán felmentem a szobába. Mire a furfangos zárat kinyitottam, mögöttem szomszédom már azon sopánkodott a hegylakóknak, hogy télen nem lesz mit enniük a gyerekeinek, pedig nem is voltak gyerekei. Én sorra kezembe vettem lányom legkedvesebb játékait, és azt mondtam nekik, mi is disznók vagyunk, nem bírják a szagunkat, a röfögésünket, csak a húsunk kell nekik, az is akkor, amikor ők akarják, változó, véletlen határidőre, mert hiszen a disznók végzete az, kislányom — jutott eszembe egy morbid szellemesség is —, hogy soha nem érik meg az átlagéletkorukat, és hogy butának, alattomosnak nevezik, csak hogy könnyebb szívvel legyilkolhassák, felfalhassák őket, mint a mesébe illő hűséges kutyákat vagy a címerpajzsra való bátor sasokat. Látod, Belfegor nekigyűrkőzve feni a kést, hogy bár utólag igazolja, miért ölték le őket, mire jók, hogy pusztulásukkal elérték a disznók számára mások által kiszabott életcélt legalább, és bennünket sem ért kár. A hegylakók kelletlenül szalmát és vizet hordanak a keze alá, a szomszéd és felestárs tálakkal, kondérral csörömpöl máris, siratja a pocsékba elfolyt vért. Mintha díszőrséget állnának a bunkerom előtt: a hegylakók fején csálé katonacsákó — a szemközti völgyben épülő vízerőmű gátőreivel cserélik élelmiszerért, italért s talán asszonyi szolgáltatásokért, aztán úgy viselik itt fenn a hegyen, mintha külön birodalmukban senki nem vonhatná felelősségre őket, még a katonák sem, akiktől szerezték. Vizsgálóm-vallatóm szálazza, a disznókra teríti a szalmát, és alágyújt, majd vasvillával igazgatja az izzó vörös csomókat az enyhén megpuffadó, kitelő testeken, már csupa pernye és korom a ruhája, béna arca, de olyan buzgón dolgozik nyakkendősen is, mintha kollégái bűntettét szeretné jóvátenni azzal, hogy legalább utólag értelmet ad, azaz kölcsönöz neki, szokványos disznóöléssé változtatja a máglyán megégettetést, mert hiszen ez az. Sürög-forog, kést markoló keze fejével törli a verítékét, pálinkát kér, üvegből iszik, mint egy valóságos böllér, aztán szétvetett lábakkal a lecsutakolt fekete tetemek fölé hajol, levakarja a sörtét, végül gégétől induló, egyenes vágást ejt a hason, a kifejletlen emlőbimbók között, kétfelé türemkedik a kásás zsiradék, előbukkannak a kékes, lilás belek, és én az ablakon át is megérzem, hogy böllérünk megborzong, amikor a természetellenesen hideg zsigerek közé nyúl. A hegylakók komoran, féloldalasan figyelik, nem húzzák elő késüket, pedig azt még a bálokon is gyakran megteszik, nem segítenek neki,  és talán ő se hagyná, már-már dühödten vág, tépi a beleket, és néha tál, víz vagy rongy után kiált. A szomszéd és felestárs sorra adogatja keze alá a kért holmit. A három katonacsákós ember a fenyőrönkökre ül, meg-meghúzza a pálinkásüveget, rázza, csóválja, leszegi a fejét, méri és kevesli a disznókat,  vizsgálóm-vallatóm egyetlen nyisszantással levágja a lucskos zsigerek közé belógó nyakkendője szárát, talán hogy felderítse a hegylakókat, hiába dobja azonban feléjük a lila-vörös selyemdarabot, azok csak ülnek a rönkön, gumicsizmásan, ahogyan a mezőre és a bálba is járnak, bámulnak az elvastagodott fejhúsukból, míg végül az alkalmi böllér hajoltában kapkodó előadásba kezd nekik, a csöndben az ablakon át is hallom, kislányom. Az életrajzát meséli — valamelyik életrajzát, akár vallatás közben —, a mindannyiunkéhoz hasonló gyerekkorát a lápos síkságon, apja vasutaskalandjait és a szegénységet, hogy náluk a disznót egy év alatt sem bírták nagyobbra felnevelni, mint ezek itt, aztán miután leölték, két napra a földbe ásták őket, csak azután bontották fel, és a belsőségeiket a kutyáknak vetették; majd a katonaságát mondja, s az utána szakma híján rá váró kilátástalanságot. Az ő meséje sem jobb, mint az enyém, kislányom, bánja, hogy belekezdett, és nem tudja hogyan abbahagyni, mindegyre visszakanyarodik — és ezzel kikerül bizonyos részeket —, előbb az apjához, akit tüdőgyulladás vitt el, miután a szabotőrök egy vagon műtrágyával együtt őt is a mocsárba fordították, a bezupált bátyjához és újra a mocsarakhoz, de nem árulja el, mi történt vele magával a katonaság után, abban a nagy kilátástalanságban, és én tudom, hogy soha nem szerelt le, és most már azt is, hogy miért nem, egyedül azt értem meg nehezen, miért nem meri humorosan előadni a történeteit, hiszen akkor talán elmosolyodnának a hegylakók.

Kisbaltával csapkodva éppen a legkisebb süldőt, legfájóbb hősi halottamat hasítja ketté a gerince mentén, nagyjából az általam meghúzott elméleti vonal mellett, amikor hirtelen-váratlan franciára vált, azt a hegyvidéken rajtam kívül senki nem érti, és hangosan, már-már üvöltve mondja, hogy biztosan meghalljam a felső szobában is: zavarjam el innen ezeket a tahókat, elvégre az én szomszédaim, és ijesztőek a némaságukkal, egyébként sem jók egyébre, mint hogy eligyák előlünk a hurkatöltés utáni áldomást. Tahó, bunkó vagy akár prikulics helyett csőlakót, „clochard”-t mond, ami egyáltalán nem illik a hegylakókra, de más szó nem jut felhevült eszébe; fő, hogy mégiscsak használja valamire egyik közös nyelvünket. Hagyom, kínlódjon, bohóckodjon a hegylakóknak azon véresen, komoran, sárosan; a kis disznó átvágott, rózsaszín belsejű gerinccsigolyáit és gyerekes, igen, kislányom, gyerekes bordáit nézem, rajtuk a kékesrózsaszín hártyát, végül a kezemet. Most arra gondolok, képes volnék-e baltával élő vagy akár holt húsba vágni, és hányingerem támad.

 

II.

„Zöldönös havában a kerek városközpontig jött be a víz, kintebbi részeken oly magasan állt, hogy három utcanevet, mind hajdani polgármesterekét is eltakart a falakon. A cigánysoron a málló vályogházak tetején kártyáztak a bajszosok, s eresz alá hajolva öblítették a pelenkákat a színesen koszos fehérnépek.

Bennebb jobb világ volt, bokáig áztak csak a lábas házak. Az árkádoknak itt olyasféle szerep jutott, mint tű fokának a Bibliában. Átment rajtuk egy teve. A teve púpján egy hajadon: karcsún szépséges és véneket is galvanizáló, akikben kísérleti béka combjaként utolsót ráng a vágy.

Lőn a sivatag hajójából lábas csónak. A vendégcirkusz egyéb állatai a városháza tornyában ültek. Vehették volna a mintát a műbútorasztalosok az oroszlánfejes-körmös díványkarfához, ha a nagy háborgásban ez eszükbe jut. Két úri süvölvénynek azért eszébe jutott, hogy most lehetne szert tenni kacagánynak való párducbőrre, de a majálisdombra futott városatyák alig félórája mondták ki a statáriumot a puskás emberekre. Így a párducot jobb híján hagyták békésen ülni a toronyórában. Egy strucc is turulkodott odafent. Annyi homok sem maradt szárazon, amibe fejét dugja a veszedelemben.

A pinceablakokon már sodorta kifelé a dugdosott holmikat s téli káposztát az emelkedő ár. Egy bujdosót is kiöntött. Futott a bujdosó, utána az édesanyja egy hímzett bundával, de emez nem akarta felvenni. Tavasz volt, hogy el ne felejtsem.

Az édesanya ijedt könnyei a megvadult vízbe preckeltek, ahogy szaladtában rázta elgyengült fejét a titkos kórság. A tizenhetedik könnycsepp lehullásakor kanyarodott be a főtérre egy sor koporsó. Mindenikben köcsögkalapos emberek álltak, és seprűvel, tésztabevető lapáttal eveztek. Nyugodtan, kimérten, mint akik hozzászoktak a seprű és a lapát kezeléséhez, merthogy pékek és asztalosok, egyéb iparosemberek voltak. Asszonyok és gyermekek is ültek a cirádás, rézfogantyús halotti dereglyékben, csendesen. Egy rózsás pongyolás nő rózsát hímzett a kimentett díványpárnára. Néhány kölök a Gólya, gólya, gilice... kezdetű dalt énekelte. Hang ennyi volt. Senki nem sírt, mert nem tudta még, mit veszített, vagy hogy érdemes-e.

A teve pedig némán kiért a szobros térre az árkádok alól. Ott, a közpiacon álltak az árva gyermekek, a talapzaton, a nemrég felavatott generálisszobor alatt. Megéljenezték a tevét. Hosszú fehér pendely volt rajtuk, ezt néhány kislány a nyakáig felhúzta fehér testecskéjén, és bimbóig merült a vízbe. A fiúk magukra szorították a fehér vásznat. Tisztábbnak látszottak.

Arrább, lámpaoszlopon két árvaházi felügyelő kucorgott. Az egyik, a kövérebb, ugráló kismadarat utánzott összecsípett ujjaival a madárházhoz hasonló üveges lámpában. Túlnan a másik ökölbe szorított s így csonkának látszó kezét himbálta feléje. A gyerekek a felügyelő hangján csipogó kismadarat nézték a lámpakalitkában, amíg a térre be nem gázolt a teve. Csúsztatottan lassú lépteihez jól illett, szinte már kellett a térdéig érő víz; mintha értelmét adta volna, hogy miért jár ilyen méltóságteljesen.

Szép látvány volt: a víz elfödte az út gödreit, és elkergette a rendőröket. A városatyák, a pofaszakállas ülnökök is messze másutt voltak. Az árva gyermekek nem sírhattak a szüleikért. Övék lett végre a város, s még egy tevét is láttak.

A víz felszínre emelte a város mélyét — áldani lehetett volna érte. A tűzoltók hosszú gyapotcsöveket lógattak le a városháza biztonságos emeleti ablakából, s felszívták. A történelmi épület másik oldalán nyíló ablakon át sisakos őrvezető spriccolta vizet le az udvarra. Az udvaron ládák úsztak, egyiken a bakter kutyája kolbászt evett. A parancsnok díszcsákányával hasogatta a furnéros szekrényeket, menteni az aktát. Helyettese beleolvasott a lila tintával írott jegyzőkönyvekbe, néhányat kiszórt az ablakon. A kutya ügyet sem vetett rá, mert evett.

A majálisdombról a polgármester hosszú messzelátóján át úgy nézett le, mintha azzal akarná leszívni a vizet választópolgárairól. Csak úgy itta szemével a látványt. Megcsúfolják a generálist azok a bitangok, mondta. Mi dolog az, hogy pucér meg pendelyes kölykök állnak a miniszterek helyén a talapzaton? Jelképes, mondta a kollégium kiábrándult igazgatója. A jelképek rontják a városképet, felelte a polgármester.

Akkorra a városkép nagyjából szétázott, a víz egyenlővé tette a dolgokat s a földet is. A rendőrfőnök letörölte kardja tövéről a szalonnazsírt — fegyverével szalonnázott, csak úgy, köröm közül —, visszacsattantotta hüvelyébe a kardot, majd kirántotta onnan, s a felvillanó penge alatt elüvöltötte: Hajdúk! Lóra! Istenuccse, ez volt az első eset, ha nem az egyetlen, hogy e nagy múltú, tisztes városban lovak indultak hadakozni teve ellen. Ehhez eddig túlságosan északos volt a hely.

A teve újra tűfokszerű árkádok alatt haladt át, a gyönyörűséges lánnyal és a gyermekekkel a hátán. Még jó, hogy hosszú szőre volt, megkapaszkodhattak a. nagyobbak: a gémlábú állat mellett haladtak, jól bent, nyakig a vízben. A lány a dombról vízbe vágtató lovasok láttán azt kiáltotta: Hívom az oroszlánokat!

Senki nem tudta ebben a városban, hogy tudnak-e úszni az oroszlánok és a párducok. Az állatsereglet ekkor már délután fél négyet mutatott a toronyórában. A lovasok curukkoltak, mert megvizült a csizmájuk, s mindeniküknek családja, gyermeke volt odahaza. Olyan magasan állt a víz, mint egy kisebb gyerek vagy mint egy rendőrló szügye.

Az anyjától elszakadt bujdosónak messziről még néma volt a curukkoló lovasjelenet, nem értette a hirtelen békét, gyermeknyire leguggolva, nyakig ereszkedett a vízbe, s a tevéhez csatlakozott. Jó széles mellkasa volt, meg is hízott anyja kosztján a pincében, s roggyantott lábbal alig bírt előbb lépni az árban. A pincében el is szokott a gyaloglástól.

Hát amint hátrapillant a gyönyörű leány, egy szakállat lát lebegni a vizek felett. Megállítja a tevéjét, s visszaszól: Vidd vissza szakálladat a bohócnak, kisfiam. Ilyenkor lopott holmiért főbe puffantják az embert, még ha gyermek is. Mert ami igaz, igaz: ártatlan gyermekarca volt a bujdosónak. És kék szeme. Kék, mint az ég, melyről nem is hitte senki, hogy annyi folyót dagasztó víz tud belőle leszakadni. Ez a bujdosó is ilyen volt. Érzékeny és tiszta. Ez kiderült, amíg mentek kifelé a városból az árban: elöl a teve, hátán a gyönyörűséges lánnyal és a fehér ruhás árvákkal, mögötte a vízben a gyermekfejek s egy ártatlan szakáll.

Jött a teve után, guggolva, a vízen szakállát lengető ifjú ismeretlen, s mondta a magáét. A leány persze hogy beleszeretett. Mert a természet még árvízi formájában is összehozza egymással az arra valókat. Most hogy jutott napvilágra? — kérdezte szíve mélyéről a gyönyörűséges nőszemély. A természeti szerencsétlenség is csak nekünk segít — mondta a gyermekarcú bujdosó, aki máris többet látott a világból, mint amennyit az árvíz belőle eltakar. — Földrengéskor a börtönfal leomlik, tűzvészben még a rabokat is menekítik, mert el kell számolni velük. Árvízkor meg, látja, ilyen kicsi gyermekek leszünk, s megyünk, ki merre lát.

A lány akkor már háttal ült. a teve púpján, úgy nézte a szép bujdosót. Az sem állta meg, hogy ilyen kicsinek lássék ilyen jelenség előtt, s mintha annak szeme sugarától nőne, elkezdett kiemelkedni a habokból. Magas volt, karcsú, jól látszott izmos teste s minden megdagadt része a rávizesedett ruhában. Így ment néhány lépést, térdig vízben, s mind szerelmesebben, aztán az árva gyermekek lehúzták magukhoz, mielőtt valami szépet mondhatott volna. Mert már ők is szerették. Így mentek el messzire, lebegve a földön.

Eresszék már le a városról a vizet, hadd lám, mi van, mondta a hegyi polgármester a gukkere mögül.

Később kiderült, hogy a víz magától is visszahúzódik, s a város ott marad. A víznek már nem maradt a városban semmi keresnivalója.”

Ezt a fél mesét mondogattam lányomnak, aki egy szavát sem értette. Igyekeztem ritmikusan, halk hajlításokkal előadni, ellágyítva a humorát is, amíg ő belealszik. Éppen ez volt az egyik ok, amiért elmondtam neki: lágyan szenderedett el tőle, a történet értelme csak zavarta volna átosonását az álomvilágba. Kihaló népem altatódalai közül is sok olyant felejtettek el, amelynek értelmetlenné kopott szövege az öreg ajkakon, mert a fáradt szülők maguk is félálomban dúdolgatták, s gyerekeik, a későbbi szülők is csak szenderedetten tanulták meg, soha nem pontosan, szó szerint, és nem is az értelme volt a fontos, hanem az, hogy megtanulták, valaki elmondta nekik, amikor fel sem foghatták még, s a torzult szavak csakis az anyanyelvükre emlékeztettek lejtésükkel, hangzóváltásaikkal. Éppen a szavak meghitt értelmetlensége keltette azt az érzést, hogy hosszú idő óta együvé tartoznak dúdolói, míg végül úgy kötött össze nemzedékeket a tüneményes halandzsa, a jelbeszéd, mint boldog titok. Más népek nem férkőzhettek közelébe sem, mert a maguk ritmusából kizökkenve még elaludni sem tudtak volna. Nemcsak összekötötte, védte is a mondókat az értelmét veszített folytonosság.

Időközben egész népem ilyen titokzatossá, maga is elmerült titokká vált, a nyelvébe, meséibe menekült, akár egy őserdőbe. Annak csak mi ismertük általunk felvert csapásait, fényes tisztásokra vezető rejtekútjait, melyeken valójában vesztes csaták mezejére jutottunk ki mindannyiszor, a holtakból táplálkozó fák közé, s a ragyogás legtöbbször lidércfény volt, csupa dalia csontja foszforeszkált. A föld alatt oszló múlt fölött tenyészett ez a nyelvi rengeteg, odalent díszes ruhákban hevertek vagy állva eltemetve meneteltek máig a hajdanvoltak, bár lehet, hogy pántlikájuk, vitézkötésük mind vércsík csupán, és a holt anyák kötőjükben hordják a földet.

Ilyen mesés, romantikus képzelgésre ragadott a frivol történet is, amikor átadtam neki, miközben egyedül én találtam ki, s idéztem magamat. Tényleg úgy éreztem, odaadom magamat egy nyelvi titoknak, pedig az kezdetektől az enyém volt, feloldódtam benne, mint a szerelemben vagy a televényben. Egy gyerek szeretetében lehet elváltozni így. Azért is mondtam el a mesét, valahányszor sikerült kiszakítanom magam egyetlen borzasztó cél felé irányított kényszerpályámról, hogy ebben az értelmét veszített rejtélyben megmártózhassam. Visszatértem így a kiirtott nyelv rengetegébe, és egészen mássá lettem benne. Talán olyan, amilyen valójában lehettem volna, ha nem térek erre a süppedékes, egyirányú útra, és született ösztöneim szerint bolyongok, tévelygek akár az életben, magamfajta barátok, kényesen járó, a gyönyörben mindig szép nők között, cimborálva és verekedve velük, ahogyan egy igazi életben szokássá vált szükség szerint kellene. Hiszen mindaz, amit valamikor, még anyanyelvünkön életnek, világnak neveztünk, kiszámíthatatlan és ugyanakkor kihívóan veszélyes; boldogan beleveszhetett volna az ember, azzal a tudattal akár, hogy ő a hibás, mert nem ismerte fel idejében véletlen és változó törvényeit. Kipróbálhatta volna legalább saját visszaütő társaiból vett erejét és a lehetőségeit, még esélyeit is.

Erre most már számunkra nem maradt se mód, se idő. Az államilag eltervezett egyöntetűségben — mintha leaszfaltozták volna az összes termőföldet — mindannyian tévetegen és ijedten bolyongtunk, akik megmaradtunk, kiszolgáltatva a sivárságban a puskacsöveknek és az időnek, mégis olyan ijedt reménnyel, mintha egyetlen élő sarjfát keresnénk, melyet saját nyelvünkön megnevezhetünk, s azzal felakadunk egy gyönge ágán.

Az igazság, következményként pedig az, hogy lemondtam társaimról, és nem csupán azért, mert az elnyomás nyelvükbe szorította vissza, ugyanakkor elrejtette őket, majd azt is letarolta, miközben a bennük saraboló félelem mintegy alulról nyeste a gyökerüket, hanem mert társaimat, még véletlen szeretőimet is cinkosaimnak vélték, és akként büntették volna, ha tervem sikerül. És tudtam, mert kiszámítottam: ha egy fojtogatott kisebbségi csoport — mely félelmében elvonulva maga is összeesküvők gyülekezetének látszik —, ha egy lelkébe, nyelvébe zárt, de már tagjait sem ismerő közösség valamelyik kósza egyede teszi el láb alól a nagy Őt, a többség haragja, a nagy Ő halála okozta megkönnyebbülésben feltört különféle indulata egyöntetűen fordulna ellene maga helyett —, még akkor is, ha egy ország egységes vágya teljesül tettem nyomán. Csakhogy mi úgy voltunk már az ország részei, hogy nem léteztünk. Bűnbaknak azért jó lettünk volna még. Hiszen puszta létünk árvízzel, földrengéssel vetekedő csapásként igazolta a kudarcokat, még a tervezett veszteségeket is. A felelősséget a kisebbségre hárítva, a többség mentesülne a bűntudattól is; tiszta lélekkel ülhetné meg a nagy Ő pusztulása után a hivatalos gyászt két héten át, s nem kell majd szégyenkeznie, hogy addig tűrt — szerintük végidőkig mégis —, amíg helyette valaki más végzi el a piszkos, ám szükséges munkát. Akkor aztán hajlam szerint felmagasztosíthatják a gyűlölt áldozatot, ezzel megtisztítják történelmüket, azzal együtt a tudatukat, kollektív emlékezetnek nevezett szelektív memóriájukat a fölébe magasodó és nehezedő szennytől, mely néha tonnányi szoboralakot öltött már. Semmit nem kell bevallaniuk, főként nem saját gyávaságukat, a vallomás magában amúgy sem tisztító, hanem hamis öntudatot gerjesztve végeredményben züllesztő hatású. Ártatlanként megengedhetnék az óriási, ádáz célszerűsége miatt mégis lelketlen gesztust, hogy a nagy Ő bűneit elhallgatva megbocsássanak neki, ezzel mintegy bekebelezzék mindig is erkölcsösnek tartott történelmükbe, ahogyan azt annyi más vérgőzös vezérrel tették, akik szobra városaik főterén áll, emlékezetével mintegy tetteit takarva el. Az áldozatnak, ha nem mi végzünk vele, csak érdemei vannak, Neki is találtak volna bizonyára. Ha egyebet nem, hogy beolvasztva megszüntette azt a kis népet, melyet előbb ellenségének nyilvánított, majd saját „nemzettestébe” ölelt halálosan.

Éppenséggel ez volt a példa sok más egyébre. Ahogyan a mi vesztünket saját győzelmüknek érezték, ugyanúgy tarthatták volna a nagy Ő halálát áldozatnak valamely ügyért, amit éppen Ő nevezett meg. Eltűnésével viszont megszűnik cinkosságuk vele. Mert hiszen cinkosai voltak a mi pusztulásunkban, de még saját lealázásukban is. A cinkosság tűntével aztán már a mi végső elpusztításunk következne, hogy közös bűnük tárgyát, emlékét is kiűzzék emlékezetükből. Magukra maradva — Nélküle és nélkülünk — visszatérhetnek az élet szövevényes és természetes mezejére, hogy mindent újrakezdjenek.

Mindezt már magamnak mondogattam esténként, amikor kislányom belealudt a mesébe, és mellette feküdtem a meleg ágyban, feloldódtam egy kicsit a mesében s az ő ártatlan illatában, az értelmetlenségeket lágyan elbeszélő saját hangomban is. Tudtam persze, hogy dilettáns okoskodás ez, és néhol cinikus, mint minden dilettantizmus, ha fennköltségre vetemedik. De én nem filozófus akartam lenni, hanem gyilkos.

Mesém titokzatosságával pedig az a helyzet, hogy nemcsak nyelvét ismerő barátaim vagy akár egy óvoda hiányzott hozzá, hanem hogy kislányom sem értette. Így értelmetlensége mélységesen ősi jelentést látszott hordozni, mintha valóban örökölt legendát adnék tovább. A kislány aludt, és alvó gyermekek láttán szinte hinni lehet, hogy létezik az Isten.

A fogantatása előtti napon, délelőtt, egy nagy teremben ültem, vörös asztal mögött. Ilyen semmire sem jó, exkluzív üregekkel volt tele az ország; akár lyukak a sajtban, ezek is az erjedést szolgálták, általában ünnepi vagy annak kinevezett alkalmakkor, amikor megteltek díszbe öltözött férfiakkal, s azok mintegy fennkölt arany keretbe foglalták, két nap múltán a nagy Őnek küldött lelkes üzenetekkel, táviratokkal zárták munkaértekezleteiket, tanácskozásaikat, egyébként időnként távollétében megéljenezték. Egyéb napokon üresen álltak az ilyen csarnokok, vörös vászonra varrt fehér betűkből álló jelszavaikkal és hősi pózban lovagló, győztes kardjukat obszcénul felmeresztő volt nagyságokkal a festményeken: a lelkesedés kihasználatlan raktáraiként.

Aznap feltűnően üresnek, ettől valamiképpen magasabbnak hatott a terem, bútorzata egyetlen, vörös lepellel fedett hosszú asztalból — bűvészek használnak hasonlókat — és két, egymáshoz képest derékszögben leterített szőnyegből állt. A zsűri mozdulatlanul ült, egy-egy nő mozgott csupán az óriási kihűlt térben.

A szemközti szárnyas ajtón léptek be, elindultak felénk a szőnyegen, a csillogó parkettamezőben, majd mintegy két méter távolságra az asztaltól balra kellett fordulniuk — arra vitte őket a szőnyeg, s a csupasz padlóra lépni amúgy sem mertek —, elmentek a falig, pontosabban egy sötét öltönyös férfiig, aki, miután mi szemügyre vettük, súgva visszaküldte őket. Akkor megálltak előttünk egy kartonból kivágott, a szőnyegre gombostűzött fehér körön, onnan kellett válaszolniuk.

Fura szépségverseny volt: a város és a környék legszebb női lógó karokkal vagy dacosan merev nyakkal jártak, némelyikük szándékosan csámpásan vagy görnyedten is, alig páran riszáltak és néztek felénk, előbb szemből, majd elfordulva a szemük sarkából is, amitől valóban kacérnak látszottak. Ezek voltak kevesebben mindenképpen.

Ott álltak előttünk a másra való szépségek, az egyik helyi vezető, elnökünk megkérdezte tőlük a nevüket és hogy tagjai-e a szervezetnek, egy másik politikai alapfogalmakat, valójában jelszavakat akart hallani tőlük, nekem néhány, az általános műveltség körébe még beleillő kérdést kellett feltennem, a többiek jegyzeteltek.

Vonultak, álltak a nők, és mi, zsűritagok a sok kívánatos színhús és fényes haj láttán legfennebb befelé csettintettünk, hogy le a gyomrunkig visszhangzott, olyan komolyan ültük meg székeinket, hogy már-már elvhűségnek hatott, minthogy az is volt.

A nagy Ő fogadására válogattuk, selejteztük a nőket, lehetőleg a vaskosabb formájú egészségesek közül egy köztéri szoborcsoport mellékalakjainak való modelleket. A megfelelőket a szomszédos teremben fodrászok, kozmetikusok, szabók vették kezelésbe, egy részükre népviseletet, másikra sikkes, rövid munkaköpenyt próbáltak, és egyszerű, ám mutatós sminket kentek rájuk. Az előző látogatás helyszínéről átszállított ruhát becsomagolták, és nekik kellett otthon kimosniuk, vasalniuk.

Amikor már elsétáltak, visszatértek, majd megálltak előttünk, feleltek a kéréseinkre, a zsűri elnöke felszólította őket, mosolyogjanak, ha eddig nem tették. A fogukat akarta ellenőrizni, hogy aztán garatváladék-vizsgálatra küldje őket. Mert hátha valamelyiküket mégiscsak megcsókolja a nagy Ő, főként ha filmesek is vannak a környéken. Ilyen látogatásokkor mindig surrogott néhány kamera, de a nagy Ő soha nem csókolta meg a nőket, legfennebb a gyerekeket. Azokat egy másik zsűri válogatta.

A nagy fehér ajtószárnyak között Maria is kicsinek hatott, gyönyörű arányaiban is volt valami hűdéses merevség, szinte független az érzelmeitől. Festetlen arca is merev volt, akár egy titkos tragédia után, amikor már sírni sem képes valaki. Ettől veszélyesnek látszott. Az előírás ellenére egyszerű utcai ruhát viselt, de abból is kiderengett az az omlatag keménység, ami a zamatosan érett fiatalasszonyokat olyan ígéretessé teszi, s oly mohóvá, ha sikerül feloldani őket tartózkodásukból, hogy a kemény hús alatt felrezdüljön lágy nőiességük. A nemrégen szült vagy a terhesség korai, boldog szakaszában ragyogó aszszonyok ilyen ellentmondásosan ingerlőek.

Lehet, hogy nem ő volt a legszebb a berendeltek között, de ő volt a leginkább figyelemre méltó, éppen sejtelmes tragikusságában: akár egy megfejteni való természeti jelenség. Tudtam, hogy utál minket és önmagát is, amiért itt van, elénk sodorta véletlen adottsága és a hivatali kényszer. Mégsem próbálta a többséghez hasonlóan megjátszani az elesettet, a csúnyát, és talán nem csak az önérzete nem engedte ezt, hanem a tudása, hogy úgysem sikerülne elrejtenie magát. A megcsúfolt önbizalom tette ilyen merevvé.

Egyenletes hangon adott feleleteiből kiderült, Mariának hívják, az egyik közeli faluban tanítónő, a nagy Ő politikájában a nemzeti egység megteremtését becsüli leginkább, s az én történelmi tárgyú kérdésemre azt válaszolta, amit nyilván a diákjainak tanított, és valóban úgy, mintha könyvből olvasta volna. Minél többet beszélt — bár igazában szűkszavú volt, és ettől tárgyilagosnak tetszett —, annál távolabb került tőlünk, valami olyan otthonos világba, melynek ő maga is annyira a része, hogy már-már mellékes szereplője csupán. Egy nő, aki ismerte és betöltötte helyét holmi pásztorközösségben, mely büszke rá, visszavárja, és nem beszél gyalázatáról, ha a végén egy apátlan gyerekkel érkezik haza. Feszes szájjal válaszolgatott, úgy, mint ki folyamatos kihallgatásokon tanulta meg, hogy egy szóval sem kell többet mondani, mint amennyi a válaszhoz elég, nem szabad elébe menni a kérdésnek egyetlen hanggal, arcrezdüléssel sem. Gyakorlatra tett szert talán az effélében, mert felkészülni ilyesmire amúgy sem lehet.

A felszólításra sem akart mosolyogni, pusztán vállát rántotta fennebb, mint ki nem tehet róla, hogy ilyen az arca, és nem is akarja mindenáron elfogadtatni magát másokkal, hiszen van neki helye, ahova visszatérhet, még ha egy albérleti szoba is az. Látszólagos közönye mögött egyöntetű erő sejlett, ez tartotta, duzzasztotta.

Elnökünknek sem érzéke, sem ideje nem volt az ilyen bonyolultságok iránt, neki egyszerűen szép nőket kellett szereznie egy felemelő és esetleg meghitté váló alkalomra. Felállt tehát, lassan megkerülte bűvészasztalunkat, közben Maria mozdulatlanul, már-már vigyázzállásban várt a fehér körön, sejtette talán, mi következik, mi a mosoly-parancs igazi célja, az elnök mindenesetre első ízben ki is mondta, hogy a száját kell kinyitnia.

Nem tárta ki egészen, csak mint ki jól nevelten egy falat húst készül bekapni; fogalmam sem volt, hol tanulhatta ezt az előkelőséget. A férfiú mosolyogva, talán kissé kíváncsian benyúlt az ajkai közé, talán még jobban szét akarta feszíteni őket; Maria a kutakodó ujjat nézte, kissé bandzsítva, és ettől mulatságosan szeppentnek hatott. Ilyen volt, többek között.

Elnökünk ekkor borzasztóat hördült, és teli talpán megpördülve mutatta fel ujját a zsűritagoknak: rázta előttük, és preckelt belőle a vér, én pedig megdöbbentem, hogy az övé is piros. Lilának hittem volna eddig. Azt kiabálta az elnök, látjuk-e, nézzük meg, miközben nemcsak néztük és láttuk, hanem selyem nyakkendőnkről töröltük, de inkább magunkra kentük éltető nedveit.

A nő előbb köpött egyet, azt is finoman, mintha porszemet fújna le pajzsos alsó ajakáról, aztán visszarendeződött az arca, talán csak enyhe kíváncsiság színezte a kifejezését, de a szeme továbbra is fakó maradt, és ezzel a vad barnaságához nem illő elárvult szemmel nézett minket, akik az elnöki ujjat bámultuk éppen. Végül, a kiabálás egy szünetében halkan megkérdezte: bekösse-e? Ért hozzá, elvégezte a kötelező tanfolyamot. Ez a „kötelező” kifejezés függelemsértésnek hatott, ugyanakkor elárulta vele magát, bátor közönyét.

Egyik jegyzetelő zsűritagunk üvöltve kikergette, de az elnök utána szólt, hogy várjon a folyosón. Akkor lekési az autóbuszt, mondta Maria csendesen, de nem kapott választ, mert az elnök most már saját szájában tartotta az ujját, olyan bús arccal szopogatta, mint ki máris elcsapta a hasát saját vérével.

A szőnyeg végében, a falnál álló ember kísérte ki Mariát, ez a zömök, olajbarna bőrű, olajbogyószemű mindenes, akit Belfegornak neveztem el hirtelen, mivel mesterségéről csupán sanda gyanúm támadt; és tudás híján a sejtelem mindig a pokolhoz vagy a mennyhez társítja áldozatát. Nem lehet, hogy csak ennyi a dolga: nőket küld vissza a faltól egy asztal elé, vagy hogy karjukat markolva a folyosóra tuszkolja őket. Nem tudtam még akkor, hogy ez, hogyha nem is a szakmája, de része annak, ez az ő egyik feladata, alkalmilag szelídebb változatában.

Délután Maria ott állt a fogadócsoportban, a stadionban tartott főpróbán, változatlan arccal, még csak nem is duzzogott az elszalasztott autóbusz miatt. Magabiztossága folytán, úgy látszik, könnyen odaszokott idegen helyekre, bár kívülálló maradt, mint ki bármikor visszatérhet otthonába. Népviseletbe öltöztették, hímzett vállfős blúzából kidomborodott a melle, sötéten átragyogtak bimbói a vásznon, és kontyára tűzött szalmakalapja billegett a fején, karjaiban virág helyett egyelőre összecsavart és kirojtozott újságot tartott, olyan kecsesen és természetesen, hogy éppen ezzel jelezte a helyzet groteszk képtelenségét. A próbára nem pazaroltak virágokat.

A stadion dugig megtelt a kirendelt emberekkel, egy vadászkést sem lehetett volna elejteni. Csendesen beszélgettek, legalábbis az elején, mintha nem tudnák, mire várnak. Később egyre inkább belemelegedtek, és felhevültségüket akár lelkesedésnek lehetett értelmezni, ha valaki éppen arra vágyik, és nem figyel a részletekre. Én megfigyeltem, amint egy-egy csoport vezetője szalmaszálakat osztogat embereinek, azok meg bedugják a kabátgalléruk alá. Majd mindeniknek laposüveg melegedett a belső zsebében, abból szívták az italt, és ehhez aligalig kellett lehajtaniuk a saját üvöltésüktől zsongó fejüket. Az emberek egyre biccentettek, bólintottak tehát, és egyre hangosabbak lettek tőle.

A próba kezdetén, amikor először gördült be a gyepre a nagy fekete gépkocsi, még lagymatagon éljenezték a benne állva integető rendezőt, aki mindegyre lefújta, majd újrakezdte velük az előadást, ők meg felálltak, összeverték a tenyerüket, azt mondták félszájjal: éljen, vagy ugyanezzel a szóval kezdődő bővített mondatokat, utána biccentettek a pálinkájuknak, és a helyükre ültek. A kocsi kifarolt a díszkapun, majd lassan visszagördült a pázsitra, a rendező magasba tartott karjait lengetve megköszönte vagy viszonozta a még el sem hangzott hódolatot, mígnem, úgy másfél óra múltán, eléggé fellelkesült a tömeg, összevissza kiabált, ha nem is éppen éljent. Ekkor a kocsihoz sorjáztak a délelőtt beválogatott szépségek újságpapír csokraikkal, kettős sorfalat álltak, melynek másik végében a helyi hatalmasságot megszemélyesítő ember várakozott egy lábas mikrofon előtt, kezében az izgalomtól láthatóan remegett a papírlap, újságoldal az is. Rezesen megzendült a fanfár, ámde túl korán kezdte, elfödte volna a szónok hangját, ha megszólal egyáltalán, miközben alteregója némán játszotta beszédes szerepét; ezt a részt is mindegyre újra kellett venni, hogy a rendező kiszállhasson a gyászosan fekete kocsiból, akár túl kicsi láb egy túlságosan nagy lakkcipőből. A nagy Őhöz képest még mindig termetesnek hatott, bár a nagy Ő méreteit szerintem soha nem lehetett eltalálni. Kezeit, hozzá hasonlóan, igyekezett törzse mellett kifordítva lefeszíteni, és húslegyezőként széttárta vastag ujjait, mintha arra várna, egy vasrudat csúsztasson oda neki hátulról valaki, ettől válla kihegyesedett, és az egész embernek - ha az volt — valamiképpen sarkára állított rombusz alakja lett. Közelebbről: egy lila padlizsán. Fel nem foghattam, a játékot, mesterségszerű szerepét élvezi ez a színész, önző és exhibicionista módon, amiben hasonlított volna a nagy Őhöz, vagy a beleéléssel tulajdonképpen parodizálja példaképét, minthogy nem lehet éppen ő. Az effajta, akár öntudatlan bátorságot majd dilettantizmusával magyarázhatja szegény, ha netán számon kérik tőle a mutatványt. Azt hiszem, ez egyetlen hivatásos figyelőnek sem jutott eszébe, már csak azért sem, mert elképzelni sem tudták, hogy valaki éppen ilyen magasztos helyzetben bohóckodni mer. Megtörténhet persze, hogy a rendező azonosságát Vele eleve elfogadták egy alkalomra, az alkalom pedig ünnepi és egyértelmű volt, mindenki belefért, bármit csinált volna. Én az eredményjelző szerkezetben álltam, jó lesipuskás helyen, s azon morfondíroztam, eltéveszteném a célt, ha az óramutatóra támasztom a fegyvert: egyre lennebb mozdult, ahogy telt az idő, márpedig telt s haladt.

A lelátókon, fantáziája híján, elunta magát a közönség, vagy elfogyott a pálinkája, kurta szólamokat kiabált be a gyepen sorakozó szépségeknek, amint a szesztől és a fáradtságtól felcsigázódott a férfiassága. A nők a léces padokon ülve inkább kötögettek, vagy csöndesen beszélgettek egymással, néhányuk azonban, megdöbbentő felszabadultsággal, további trágárságokra biztatta a férfiakat, mintha egy ágyban hancúrozna az összessel, aztán vihogott. Éljenzésnek ható visibálásuk obszcénabbnak hatott bármilyen szövegnél, legyenek azok jelszavak vagy azokhoz hasonló tisztességtelen ajánlatok. Soha nem értettem a tömeget, mert nem tartoztam bele annyira soha, még kiszámíthatatlan részeként sem, mely megváltoztatja a hangulatát. Eközben éppen a hangulatváltozás igazolta vissza, hogy léteznek ilyen erjesztő-gerjesztő elemi részecskék, mint én.

A parádét vezénylő hangszóró, mely eddig lelkesebb hurrára sarkallta, most csendre-rendre intette őket, de akkor bődült fel igazán, amikor a pálya meszes zöld gyepén megjelent valahonnan egy szamár, egy valóságos, birkanyáj elé illő, szürkésbarna csacsi, sötét kereszttel a hátán. Tétovának látszott, amúgy ismeretlenül, s a nevető-hurrázó tömegtől megrettenve, menekültéből mindegyre visszatért a pálya széléről a közepére, és furcsa merevedésben, vízszintesen tartotta a nyakát. Ilyenkor elhallgatott kis bádogkolompja. A közönség más célra tartalékolt éljenzéssel biztatta újabb mozdulásra, akár egy harmadosztályú futballcsapatot, amikor a rossz játéka miatt végeredménynél fontosabb már a móka. A reményvesztés, lemondás maradék hurrája volt ez.

A hangszóró az eredményjelző tábla mellett ekkor már szabotázsról üvöltött egy rendőrfőnök hangján, ettől s a rövid kilátásba helyezett felelősségre vonás miatt a tömeg, lélegzetnyi szünetében túlkiabálva, elcsitult, majd tétován kifelé indult a stadionból, kiszivárgott. A szamár elárvultan és konokul állt a pálya közepén, egyenlő távolságra a körkörös drótháló palánktól és illendő messzeségben a nyitott ajtóval gyepen maradt fekete autótól. Kiürült a katlan, csupán a gyűrött rendezők és a még gyűröttebb újságlapok maradtak a fenekén, valamint a nagy fekete kocsi, gazdátlanul. Na meg egy kis szél is kóválygott odalent, a papírfecniket hajkurászva, összeborzolva a civilbe öltöztetett rendőrök frizuráját.

Virgonc és szószátyár voltam vagy lettem azon a délutánon, és szinte boldog. Akkoriban általában lendületesebb voltam, és olyan könnyen, váratlanul fogott el mindegyre a mellcsontot sajdító boldogság érzete, ahogyan aztán el is múlt belőlem, és csak a fájdalmat hagyta a helyén. Boldogan becsületesnek lenni is könnyebb, szinte természetes, a harag életfunkció. Ez lehetett volna az aznapi tanulság, mert éppen gyűjtögettem az effélét. Hazafelé menet azonban, miközben egymás sarkát taposták, az emberek szót sem szóltak a stadioni próbáról, s amikor megjegyzést tettem a szamárra, mintegy elvileg megsimogatva a fejét, úgy néztek rám, mintha ők sosem látták volna, tekintetüket rólam is a lábuk elé fordították.

Egy szőke lánnyal, volt ipariskolás tanítványommal éltem együtt akkoriban, neki meséltem el otthon az esetet, de ő sem nevetett rajta, s amikor én mégis felkacagtam, megkért, ne olyan hangosan. Kioktattam sebtében, hogy mi, az a rokon- és reményvesztett kis nép, mely hivatalosan nem is létezik már, és csak a történelemkönyvekben szerepel legyőzni való és mindig is legyűrt ellenségként, mi mások vagyunk, elmondjuk, amit láttunk, nemcsak elfelejtjük, szeretjük néha harsányan kikacagni magunkból a bajt, pedig nem sok, egyre kevesebb alkalmunk van rá, és emiatt a kedvünk is fogyatkozóban. Ha két mulatságos alkalom között túlságosan sok idő telik el, s az ráadásul nem is a mi mértékünk szerint való, elfelejtjük közben, milyen az öröm szájtartása. Addig-addig magyaráztam neki, amíg az én kedvem is végleg elsavanyodott, s ő szeretkezés közben próbált vigasztalni, helyreigazítani a szájamat. A kéjes jajgatásnak nincs anyanyelve, és mi ketten nagyon egyetértettünk.

Hamarabb aludt el nálam, s én egyedül maradva, azt a másik nőt láttam magam előtt, amint a zsűriasztal előtt áll, a fehér körön, s azt mondogattam szótlanul: egy női test is lehet olyan független és szabad, mint egy ország, és ugyanannyi veszély, gyalázat leselkedik rá, kívülről-belülről egyaránt. Ettől kezdve nem tudtam képtelen, mulatságos megrendezésnek tartani a fonák szépségversenyt, az a nő megalázta az egészet, független létezésével kimutatta agresszív borzalmát.

De akkor, kilenc évvel ezelőtt, a kislány fogantatásának előestéjén mindez valamiképpen csak elméletileg létezett: tudtam. de nem éreztem; a testem még örömökre készült és emlékezett csupán, a boldogság lehetőségeire. Én magam voltam még akkor, nem vonultam vissza kényszerűségből a testembe, mely elronthatónak bizonyult nemsokára.

A nagy Ő másnap nem gördült be a stadionba, ahol ünneplőbe átöltözött tömeg várta, ki-ki a kabát belső zsebébe dugott szalmaszállal és keskeny papírcsíkkal a kezében, amire a jelszavakat írták fel neki, hogy szeme előtt legyen, ha részegségében vagy más miatt elfelejtené a szöveget. A zenekar délig indulókat játszott, s amikor belefáradt, sőt felrepedt a rézfúvósok ajka, torkukra futott a trombitanyál, hangszórón közvetítettek hasonlókat. Ott ült a délutánra lerészegedett közönség az üres pálya, a makulátlan gyep körül, melyen időnként segédrendezők szaladtak át, sötétedéskor némán hazament. Megkönnyebbülten, az izgalom után elernyedve caplattak az első kocsmáig vagy asszonyig, aztán kedvükre kiröhögték a rendezőket, éppoly kajánul, ahogyan a nagy Ő újságképével törölték a feneküket, hogy szinte ólommérgezést kaptak tőle.

Engem délutánra mégis behívattak a Szigetre. Mondtam a lánynak, ne várjon rám ébren, idegesen, meztelenül; későn, talán csak másnap délután érkezem haza, s ő most is azt kérdezte, amit napok óta: miért, miért? — s én is ugyanazt feleltem, amit napok óta: látni akarom a nagy Őt, testközelből nézni, hogy természetes emberi módon eszik, iszik, nyújtózkodik. Fantasztikus látvány lehet, hiszen hivatalos életrajza szerint harcos múltjában is csupán az éhség és nem az evés szerepelt, asszony pedig egy sem. Minden helyett valamiféle Ügy, annak szentelte életfunkcióit, azt falta fel, tette magáévá.

A lány közel lépett, de nem tapadt hozzám, szokása szerint testem hajlataiba igazítva az idomait; kinyújtotta a karját, egyenesen a szemem felé, és megrettentem, hogy megüt valamilyen hirtelen támadt indulatában — hiszen zaftos kis bestia volt —, vagy talán azért, hogy monoklival a szemem körül ne jelenhessek meg nélküle a díszvacsorán, de aztán csak megérintette lágy hüvelykujjával a homlokomat. Öregesen, tanult komolysággal állt velem szemben, szomorú alkalmakhoz illő, anyás féltéssel és félelemmel jelölt meg, hitehagyott létére is a kereszt jelével. A teraszon hallottam, hogy kulcsra zárja utánam az ajtót, és elképzelni sem tudtam, mihez kezd egyedül.

Ismertem a Szigetet mindenféle hivatalos bankettekről, s a halálra ítélt csónakost is, aki odaszállít a vízen át, most mégis így mentem feléje, mintha a színhely maga képes volna elváltoztatni engem, alakíthat belőlem iskolamestert vagy sánta kutyát, holmi idegent mindenképpen. A nagy Ő távol járt még, a párnázott magaslese elé terelt vadakat lődözte valahol, de ez a számára ismeretlen hely máris elváltozott, átrendezte az előérzete. Ezt a sejtést népiesebb alakjában sötétkék öltönyös, világoskék inget és vörös nyakkendőt viselő vaskos legények jelenítették meg, de álltak odább, a fűzöld-vízkék mezőben drapp ruhás, barna nyakravalós férfiúk is, oda nem illőn, sőt illetlenül, akár púderozott falloszok. Jelenlétük valóban átalakította a helyszínt, eltolta a természetes arányokat.

Egyelőre, a nagy Ő távollétében még ugyanaz az undorgó és udvarias fölény látszott rajtuk, mint a fővárosból vidékre látogató értelmiségiek nyakkendő szorította, vértolulásos ábrázatán, pedig igazán nem affélék voltak. Jóindulatúan, cinkos lekezeléssel motoztak meg tehát, mint kollégájukat, még csiklandoztak is. „Mi van, kiürítette a zacskót?”, kérdezte a lábaim között kotorászó férfiú, már a sorompó előtt, egy főorvos vagy béljós szakértelmével, de egy kültelki csibész bizalmaskodó hangján. „Tökön talált”, kacsintottam rá.

Nem érzékelhette, legfennebb lehallgatva tudhatta volna délelőtti véletlen gyönyöreimet, én viszont éreztem, miközben heréimet markolászta, hogy máris a tudásnak valamely felsőbb régiójába kerültem át, oda, ahol az elvek és ügyek születnek, a nagy Ő glóriájának röntgensugarú fénykörébe, az elvont mindentudó, erényt és bűnt általánosító, ugyanakkor mindanynyiunknak fejadagként kiosztó hatalomhoz, aminek se neve, se neme nincs, és efféle foghatatlan fajtalanságában, elkötelezettsége nélkül lehet mindenható. A ragyás matató-ember vissza-

kacsintott.

Ezzel az élmények között kitüremkedő ostoba tanulsággal, azaz képzelegve haladtam végig sajgó herékkel a nemrég leaszfaltozott út mellett, a nedves porondon — a lágy burkolat elsőként a nagy Ő lábnyomait őrzi majd —, az élősövény két fala közül elvszerűen a bal oldalihoz simulva. Ezt túlfelőlről egy overallos fiatalember éppen zöldre dukkózta, közben engem. bámult, s emiatt összevissza preckelte a festéket; ami abból rám jutott, szitakötők petéjének látszott ünnepi ruhámon.

Zegzugos pályám valamely fordulójában megszorított tanítványom lehetett ő is, holmi ipariskolában, és nyilván könnyebben felismert engem a járásomról, mint én őt a pimasz modoráról. Egy rendőr magabiztosságával intett, haladjak tovább, felém tartott tenyerét azonban váratlanul ökölbe szorította, és a gesztus értelme megváltozott: fenyegetővé vagy diadalmassá vált; tulajdonképpen egyre megy ez a kettő mifelénk. Ugyanakkor ez a bicskacsukó, egyszerű mozdulat tudójává tett némi készülő titoknak vagy tettnek, hiszen a győzelem érzetének. a fenyegetésnek nem volt helye, tehát értelme sem itt.

Ne képzelegj, mert olyant látsz, hogy eltapos, intettem magamat; ilyen érzékenységgel nem lehet élni, túlélni még annyira sem, neked pedig azt kell megpróbálnod. Túlélni a hatalom mindentudását. Belekerülni és onnan, a magja felől kitörni bűvköréből, ezért vagy itt, emiatt nem merted, nem is akartad visszautasítani a hívást.

„Sztüx”, mondtam tehát a halálra ítélt csónakosnak, és ő busa fejével bólintva visszaköszönt, „vigyél át”. Tanártársam volt régebb ez a szakadt, most alkalmilag felöltöztetett révész, amíg el nem ítélték, és én azt nem mondtam a bíróságon: valóban. A kérdés úgy hangzott, izgatott-e az államrend ellen a fizikatanár, s minthogy fogalmam sem volt a valóságról, azt feleltem: valóban, ami jobban hangzott egy igennél. Azt hittem, be kell vallania s vele együtt nekem is egy kisebb vétket, hogy ezzel hitelessé válva letagadhassa a nagyobbikat, ha mégis elkövette volna. Ha tovább kérdeznek, anyanyelvemre, mint végső rejtekre és akadályokra hivatkozva azt mondom, nem értettem pontosan, hiányoznak még a szavaim ahhoz, amit aktákba lehet beírni, pedig szorgosan tanulom a törvényeket. Nem került rá sor, nem is érdekelte őket túlságosan, beérték a valóságra való hivatkozással, ami az ő nyelvükön az igazsággal volt szinonim, és tőlem függetlenül is kitalálták, ha nem ismerték volna, aminthogy a fizikatanárra is előre kimérték a nagyobb bűnt, majd a büntetést, ugyancsak szavakat, saját nyelvükön is különösen hangzó kifejezéseket állítottak vele szembe: államrend, jövőkép, elvhűség meg ilyenek. Ismerte, mégsem értette őket, sem a kifejezéseket, sem a bírákat, hiszen ő nem az állam vagy államrend, hanem annak gazdája és felettese ellen izgatott volna, ha tudja, mi az, és izgatásra is megtanítja az anyukája. Úgyhogy szidta, egyszerűen. Szervezkedett, mondták. A szavak mögé a hithű népet sorakoztatták föl ellene, hogy azzal esküdt össze, éppen a hűséges nép ellen, mely szintén nem volt több egy kicserélhető, akár felejthető szónál.

A nyilvánvaló logikai hibától vált tökéletessé a kör, mindenki felelőssé, tehát bűnössé változott, része lett valaminek: az egész összeesküvő tömeg tagadta magát, s feltételezett szervezőjének így nem volt hova menekülnie, a lázadók közé éppúgy nem futhatott, mint az áldozatokhoz vagy a hűségesekhez, hiszen azonosak voltak. Egyiket ezzel elárulta volna, bár nem ismerte, másikat szembeállították vele olyaténként. Belekerült a cinkos részletekből összeálló teljességbe, aztán egy bírósági ítélettel kiragadták belőle, és ettől meg is könnyebbült talán. Oly nagygyá lett a felmagasztosító ítélet által, hogy már csak a nagy Ő lehetett megfelelő partnere. Ez már logikus fejlemény volt. A nagy Ő gyalázásáért zsuppolták be valójában egy albérleti siralomházba, ez állt a végzés minden szava mögött, az össznépivé vált szónoklatok stílusában fogalmazva.

Én, tanúként, azt mondtam: valóban, és tulajdonképpen semmire, azaz a perben hirtelen megvilágosodott mögöttes valóságra gondoltam, a tények mögött rejtező, mintegy vidéken sündörgő nagy Őre, akit testközelből nem láttam még akkor. A ladikosként bólogató hajdani fizikatanár is effélét hitt talán, káromkodása furcsa reflektorfényében meglepetésszerűen megjelenhetett előtte a nagy Ő, ezért nézett bambán maga elé a vádlottak és most a csónak padján. Attól kezdve mindannyian tudtuk, miről beszélünk „valóban”, ő, a vádlott, én, a sunyító tanú és az egész bíróság, s azt is, hogy valamelyikünknek ki kell állnia ebből a körből. Éppen azért, hogy létezhessen ilyen bűvös vagy bűnös kör. Hiszen senki kívülálló nem hitte volna el, hogy nincsen gyönge pontja, létezése hiteléért fel kellett áldozni egyik láncszemét, hogy erősebbként újra összekovácsolódhasson. Mindenki tudta, érezte, legalább saját belső sugallataiból, hogy nem létezik teljes lojalitás, s az esetleges árulás kiszűrésével igazolni lehetett a látszatát legalább. Az erő érzetét saját társunk feláldozása kelti mindenekelőtt. Jó, mi?, kérdeztem magamtól, miközben átcsónakáztunk a tavon, akár egy régi vársáncon, egyre bennebb.

Az egész régi perben csudás egyetértés volt a látszat mögött, amilyennek a halálos ítélet tetszett: mindannyian hittük, hogy a fizikatanárt megmenti a soros nemzeti ünnep vagy valamely, a nagy ő által ötletszerűen elrendelt megemlékezés előtt kiadott közkegyelmi rendelet. Eközben a halálos ítélet jogosságáról és értelmetlenségéről vitatkoztunk az ingujjra vetkezett bírókkal, merthogy ugyanabba a kocsmába jártunk még akkor. Azt mondták: szívük szerint egyedül a gyerekgyilkosoknak nem adnának kegyelmet, s én azt kérdeztem: eszerint gyereknek tartják a nagy Őt? A jogászok kifordult szemmel néztek, mint egy hülye gyerekre éppenséggel, s affélét válaszoltak: az ártatlanság kegyetlen dolog, a gyerekek ártatlanok, tehát...

A csónakos azt kérdezte az ingatag vízen, megvagyok-e, én azt, hogy él-e még, miközben látszott rajtunk. Mindketten igennel feleltünk tehát a másiknak, de én inkább néztem, mint beszéltem.

Nem ilyennek képzel az ember egy halálraítéltet. Igaz, ritkán lát effélét zöld mezőben, kék vízen. Ez zömök és bajszos halálraítélt volt, az élveteg emberek szokványos lila ereivel az arcán, mintha egyszer borzasztóan megerőltette volna magát, egy gyomorrontáskor például, s azóta nem bír megkönnyebbülni. Nekem mindegyre az járt a jól fésült fejemben: miért bízzák rá magukat azok, akik ha nem is személyesen, de szakmájuk szerinti társuk révén elítélték, mégpedig halálra. Ami nem kicsiség. Még a főnökeiket s azok legfőbb főnökét is a csónakjába ültetik, egy díszvacsora ígéretével nyomva el víziszonyukat. Mi lesz, ha velük együtt egyszer víz alá borul, s ott evez tovább lelke szakadtáig, buborékokat vető szájjal kacagva utasain, akik hiába igyekeznek ezeket a léglabdákat elnyelni legalább, hogy megmeneküljenek. Láttam a kapkodva tátogó szájukat, amint el akarják szívni az utolsó lélegzetét, és ő nem hagyja, buborékokat hesseget utolsó erejével. Másodszorra a csónakos már nem hagyja magát.

Másnap, hajnaltájban Belfegor aztán elmagyarázta az összes perverz okokat, utána pedig sok mást. Akkor már minden furcsábbnak, természetellenesebbnek hatott, mint akár a víz alatti csónakázás egy halálraítélttel, aki ezen a kora délutánon kezét nyújtva kisegített a füves partra, bólintva köszönt, és indult vissza újabb drága terűért.

Két perc alatt felejtettem el a csónakost. Ott voltak, a túlparton az előre felpofozott pincérek. Ezeknek kettős szakmájuk lehetett, nyilván egyik miatt szerezték és tűrték a másikat. De hát vidéki pincérek voltak, két vendéglátás között néha emlékeztetni kellett őket, hogy kicsodák, hova tartoznak és mivel. Egyébként szmokingosan grasszáltak a város főterén, hétköznap is, bár igaz, hogy inkább csak sötétedés után, s ilyenkor csillogott a lemenő nap fénye a selyemgallérjukon. Ők visszaverték a ragyogást, én meg borzadozva kacagtam rajtuk egy szál pólóingben, miközben lányomat levegőztettem. Ajakírnak tetszettek a pincérek, úgy eltátotta a száját, szinte bekapta őket, és este azt akarta, hogy róluk meséljek. Néha legendabeli, kitalált forradalmáraimat kedvéért szmokingba öltöztettem, még frakkba is, olyat ő úgyse látott.

Két, menyegzőre öltözött, násznagyszerű fiatalember pofozta őket egy hatalmas istállóban. Az is egy régi püspöki uradalomhoz tartozott, legalábbis barokkos oromfala és a sugarasan beszűrődő, templomivá vált napfény szerint; mostanra tisztára söpörték, csupán a szalma és a trágya meleg szagának emléke érződött benne, és áhítatos remineszcenciái voltak. A szmokingos pincérek a kisikált jászlak előtt sorakoztak, és láthatólag egykedvűen tűrték a pofonokat, mint valami szakmai ártalmat vagy büntetést a csak általuk ismert vétkeikért, netán azzal a tudattal, hogy egyszer majd elkövetnek valamit, amivel utólag kiérdemlik, azaz megszolgálják a bántalmazást. Az ünnepi ruhás társaság mintha egyezményes szabályzatú játékban vett volna részt: a násznagyok nem ütöttek túlságosan nagyot, azt is rutinszerűen, élvezet nélkül, mintegy kihangsúlyozva, hogy felsőbb utasításra teszik, vagy holmi, azóta megfáradt régi ötletük szerint. Természetesnek hatott az egész, engem se küldtek el, elvégre egymás között voltunk, olyannyira, mintha nem is létezne ember rajtunk kívül, akinek ezt elmesélhetem, és az el is higgye. A szeméremnek, akárcsak az önérzetnek nem maradt  elmondható értelme; ezek amúgy is csupán kifelé érvényes jellemvonások, önmagukban nem csupán értéktelenek, nem is fontosak, nem is jellemzőek talán.

„Maga foglalkozzon a poharakkal”, mondta nekem végül a pincérek pirosas arcú főnöke. Telt képén finom ráncokat vetett a bőr, akár egy lámpaernyőn, ő maga pedig olyan tompán ragyogott belülről, hogy éppen ezt a hasonlatot juttatta eszembe. Homlokába fésült hófehér haja miatt mesterségesnek hatott az egész ember, annak ellenére, hogy a verés alatt nem esett le fejéről a paróka, és lágy keze is csak egy dologtalan, de nem álombeli lényre vallott. Furcsasága miatt mégsem értettem a felszólítást: egy kirakati bábu mondogatta előttem, foglalkozzam a poharakkal a hátsó tálalóban, mert ők kevesen vannak, és ne vegyem le a nyakkendőmet. „Miért, kik lesznek jelen?”, kérdeztem bután, és ő elmosolyodott. Előbb visszarakta szájába a műfogsorát, amit kímélve fehér zsebkendőbe csavart az imént, és így megnyúlt, kifeszült az ábrázata, csak azután kezdett mosolyogni, mint ki megtalálta a helyes arckifejezését. Ostobaságom teljes naivitásában és önhittségében ragyogott fel e mosoly fényében, azzal a kérdéssel együtt, ami a fákat festő fiatalember, a halálra ítélt csónakos és a szakmai öntudattal tűrő pincérek, az egész táj láttán bujkálva készülődött bennem: hogy nekem miért nem szóltak? Tehát, hogy minek képzeltem magamat? Azt hittem talán, hogy helyi munkálkodásom, életrajzom némi természetesnek vélt érdemei folytán máris eljutottam a nagy Ő körébe, miközben az asztaláig sem? De tényleg.

Tudtam ugyanakkor, hogy a főpincérnek és Neki van igaza, megint. Ők átkerültek már a megaláztatással járó szenvedésnek azon a határsávján, mely mögött egy másik élet, talán maga a boldogság kezdődik, már csak azáltal is, hogy elfelejteti az átjutás fájdalmait. Úgy képzeltem eddig is, hogy a nagy Ő a gyötrelemnek a teljes önfeladáson túl felragyogó terében, sőt állapotában él — létezik, ez lenne a helyes kifejezés —, az elvont, a testiségen túli szenvedés birodalmában, ahol már minden tiszta és puszta fogalmakkal meghatározható. Az éhségen, a nemi vágyon, de még a félelmen is túljutva minden könnyű már, egy másfajta természetesség tökélyével vár ránk az ismeretlen, amelyhez aztán éppen reakcióink hiányával kötődünk. Lehetséges persze, hogy ez maga a halál, a nemlét állapota, de jó.

Ezek itthon voltak az elváltozott környezetben, sőt azért kellett megváltoztatni a helyszíneket, a rendeltetésszerű arányokat is, hogy magukhoz illőnek érezhessék. Idáig jutottam a villanásszerű, szimultán lepörgő, már-már láthatóvá vált gondolatmenetben, amikor észrevettem a szamarat; eddig eltakarták előlem a pincérek. Az istálló távoli sarkában állt, ugyanolyan mereven előrenyújtott nyakkal, mint a stadionban. Szalmaalmán a párolgó friss trágyagolyók kissé megroggyant ferde tornyot alkottak, ez töltötte be meghitt szagával a teret. A délelőtti csacsi volt az, bizonyosan, bár a csacsik mind rokonok és egyformák. Ezt mégis felismertem, és mosolyogva intettem neki, ezzel a főpincér arckifejezése átkerült az én arcomra is. Természetesnek tetszett, hogy megérkeztem, és eligazodom majd az idegen helyen.

A hátsó tálalónak nevezett helyiség egy jobb iskolai kifőzde épületének balszárnyába illő, csempézett falú hűvös szoba volt, és nekem valóban a poharakkal kellett foglalkoznom benne. A zömök és karcsú poharak két oszlopban álltak egy nyersfa asztalra terített hímzéses abroszon, és ragyogóan makulátlanoknak látszottak, nem is tudtam hirtelen, mi dolgom lehet velük a puszta felügyeleten kívül. A szamárszar után szívesen néztem volna légiesnek ható alakjukat, öbleiket, kiderült azonban, hogy szesszel kell kitörölnöm, majd folyó vízben újra leöblítenem és száradni hagynom őket. A nagy Ő csakis steril holmikat használt; a csírátlanság valóban illett hozzá, legalábbis az én képzeletemben, és éppúgy helyénvaló volt ezen a helyen, mint sok más egyéb.

Az épület maga is egészen más volt kitakarítva, mint amilyennek ismertem, friss festése valamiképpen hűvössé, idegenné, egy másfajta élet közegévé tette, zugai, benyílói ürességük miatt értelmetlenül tárulkoztak fel és tátongtak: mintha óriási hideg szappanhabban bolyongott volna az ember, buborékokba nyitva be. Az egymást váltó helyi nagyságok vagy inkább feleségeik ízlése szerint mindegyre átépítették, kis szobákat falaztak el vagy vágtak egybe, egyedül a nagyterem maradt meg változatlanul, bár az is alacsonyabbá vált a rejtélyes pótmennyezet miatt, és bútorzatát sokszor kicserélték. Később rájöttem, miért alacsonyabb a terem: a kisméretű nagy Ő magasabbnak hatott benne. Egyik benyílóban ottfelejtett seprűt találtam a jobb oldali sarokba támasztva, nedves fűrészpornyomokkal a cirokszálak között, és szinte meghatódtam tőle, olyannyira otthonosnak hatott. Egy drapp öltönyös úr azonban elterelt onnan, mielőtt ez sikerült volna, vissza a hátsó tálalóba.

Hamar végeztem a poharakkal, aztán munka híján fölöslegesnek tartottam magamat, és újra elindultam az alsó traktusban. A vendégek érkezése előtt meglehetősen felszabadult volt a légkör, bár arra is vigyáztak, szinte termelték a szolgálatosok, tény, hogy mindegyre átjártunk egymáshoz a különféle termekbe, a tálalóból a szobába is, ahol a szép asszonyok várakoztak. A poharak alá terített, népi mintás abroszok másával letakart alacsony asztal körül ültek, és a drapp öltönyös legények hordták nekik a kávét. Ételt egyelőre nem kaptak, mert nem bírtak volna enni később, ha mégis a belső nagy asztalhoz szólítják őket. Gyönyörűséges két-két lábukat egymáson átvetve várakoztak, szótlanul, miután kijöttek az alagsori fürdőszobából, ők is szintoly csírátlanul, akár a borospoharak. Ugyanolyan  üresnek látszottak, hangjuk, szaguk se volt, legalábbis nem a sajátjuk. Mégis fölöslegesek voltak leginkább, A legutolsó piaci papagájszelídítő is tudta, hogy a nagy Ő nem nyúl idegen testekhez. Lehetett ebben az önmegtartóztatásban holmi kamaszos irtózás vagy ellenkezőleg, egy más dimenzióhoz való tartozás gőgje és magánya, ahol a vágyait kielégítette. Ezt eldönteni egyikünk se tudta már, ahhoz meg kellett volna érinteni őt. Kedveskedtem és szellemeskedtem a szótlan asszonyoknak, s közben eljátszadoztam a gondolattal, hogy ugyan mi történne, ha nemi bajt kapna valamelyiküktől, s hogy ily módon el lehetne-e érni a nagy Őt. Hiszen nincs természetesebb a betegségnél. Ezek a nők szeppent várakozásukban alkalmasnak látszottak az ilyesmire, éppen mert borzasztó kimosdottságuk eltakarhatta volna a biológiai fegyvert a vaginájukban. Nemcsak én, a szolgálatos védelmezők is felismerték ezt a veszélyt, egy srófra járt az eszünk. Tudtam tehát, hogy ezek a nők mindannyian átestek a nőgyógyászati vizsgálaton, miközben néhányuk férje az ajtó előtt toporgott, vagy a drapp ruhás kísérők vállát markolászta együttérzésükre várva a járóbeteg-gondozó homályos folyosóján. A kimosdott tisztaságukkal bemocskolódásra várakozó asszonyok félelme azonban fertőzésként terjedt az alsó traktusban. A sterilitás is fertőző lehet, gondoltam én akkor ott, mert az is nyilvánvalóvá vált már, hogy a szenvedés aláaknázott határsávján átjutva, a nagy Ő éppen sterilitásában sebezhető. Szinte boldog voltam, hogy erre rájöttem, hiszen mintegy azonosat gondoltam vele. A megtartóztatással védekezett, és éppen ezzel árulta el gyöngeségét.

A nyolc nő közül kettő tiszteletteljesen felállt, amikor először léptünk be várószobájukba, aztán nem tudott mit kezdeni magával. Végül az egyik pincér, egy pofozástól pozsgás arcú kis öreg kedélyesen rájuk szólt, hogy üljenek le, elvégre magunk között vagyunk mi, kurvák. Maria ülve maradt, közömbösen elnyújtva bokában összekulcsolt lábait, mintha sosem látott volna, s nélküle megy mennybe a tegnapi nap. Lehet, persze, hogy a rá váró ismeretlen mélyebb volt annál, s emiatt ijedten várakozott ő is, tompa süketségben. Én kiéleződött érzékekkel, mintegy készültségi állapotban figyeltem és képzelegtem, a tapasztalás és a fantaziálás egyenrangúnak tetszett számomra, azt sem tudtam eldönteni, melyik gerjeszti a másikat. Azt mondtam, „feljött hozzánk egyszer, egy egyáltalán nem szép napon az árvíz a dombra, és olyan asszonyokat hozott, amilyeneket addig sose láttunk. Meztelenül aludtak ágyukban, a folyó hűvöse jótéten csillapította hajnali forróságukat, attól merültek mélyebb álomba a szokásosnál, akár egy víz fenekére, az meg ringatta, simogatta őket, miközben éppen felénk sodorta a felszínén. Ilyen bonyolult érzetekből áll össze a nők boldog állapota, amelyben elnyújtóznak, lefeszítik lábfejüket, olyan ívben, hogy szíve szakad meg a gyönyörűségtől minden mentőnek, aki értük úszna. Karjuk ugyanakkor fejük fölé nyúlik, ők maguk így saját testükben kipányvázva mutatják domborulataikat. Olyan állapot ez, hogy a kifeszítettségben csakis a szép formák maradnak meg, és ilyenkor igaziak a nők. Egyszóval így sodorta felénk, ablakunk alá az áradat az asszonyokat, akik aludva sem álmodtak, mert jobbat amúgy sem tudtak volna álmodni, mint amilyennek érezték magukat.

Nászhajókként vonultak sorban az ágyak az utcán, és estére sok férfi eltűnt a házakból, de máig nem tudni, sikerült-e felkapaszkodniuk a nők mellé és megmenekülniük. Az egyik ágyban azonban egy asszony vajúdott, ő a fájdalom miatt nem fogta fel, hova került és merre tart.”

Ez a meserészlet is abbamaradt a vége előtt, mint mostanában annyi minden, és nincs megalázóbb, mint ha az ember nem mondhat végig egy történetet. Az egyik drapp fickó felszólítására a helyünkre kellett mennünk, és azt elhagynunk sem volt szabad újabb utasításig. Minden készen várt az épületben, mi tehát álltunk csak, ki a tűzhely, ki az ajtó mellett, és füleltünk a hangokra, miközben alig hallatszottak hangok. Úgy álltam a poharak mellett, akár egy magánzárka magányában, és egyet tudtam csupán: hogy érezhetően megtelt a ház, s ezzel máris betöltötte egyszeri rendeltetését, én pedig olyan közel kerültem valaminek nemcsak a megtestesüléséhez, hanem az újabb megérzéséhez is, mint még soha.

A hátsó tálalón két idegen, eddig nem látott komoly férfi görgős konténert tolt át, fura kerek lakatok lógtak rajta, kocogtatták csillogó fémfalát, ahogy átdöccent a padlócsempék közein. Az acélszekrény fényezése körkörös mintákból állt, akár egy színházi kellékesládáé vagy zongoratoké. A fővendég vacsoráját hozták benne, s nekem még azt sem sikerült kilesnem, miképpen melegítik fel, feltéve persze, hogy nem különleges hideg pépeket eszik, vagy ellenkezőleg, csupa szárán-gyökerén termett természetes zöldséget, aminek a radioaktív sugárzáson kívül semmi nem árthat. Nyilvános szereplésein, a film- és tévéhíradóban sem láttuk enni soha, mindig abbamaradt a jelenet, mielőtt nekilátott volna, miközben előkelő külföldi vendégei vagy vendéglátói, még a királyi családok sarjai is rendesen faltak, annak ellenére, hogy dinasztiájuk történelméből bőséges tanulságot kaphattak a mérgezés veszélyeiről, sőt módozatairól.  

A nagy Ő egy-egy tószt után az övékéhez koccintotta talpas poharát, de nekünk csak a másik fél kortyolgatását mutatták; asztalhoz ült velük, soha nem láttuk azonban, hogy kinyitja a száját, hacsak nem szólásra, s nyelvét a kanál, villa felé nyújtja. Mintha nem lettek volna belsőségei, életfontosságú szervei, azonos volt a fényképeivel. Feltehetően nem is a mérgezéstől való félelme miatt nem evett-ivott ember módra, hanem hogy hasonlítson festett képeihez, a köznapi dolgoktól független, azaz fölöttük álló létezéséhez éppenséggel. Egyszemélyes, elvont szabadsága így egyaránt származott az éteri rettegésből és hasonlított egy eszményi, bár csak kevesek által vágyott állapothoz: a testiségtől való felszabaduláshoz, ami egyben a halhatatlanság képzetét keltette. Egyébként és nemhiába: a függetlenség és a szabadság volt két fő jelszava.

Kajánul szántam egy pillanatig, hogy ilyen élvezetek nélküli, érzetektől mentes életre kényszerül, ráadásul ő választotta magának, és mindezzel nem ad példát alattvalóinak, egyben értelmet saját lemondásának, hanem szabadsága önfeláldozásnak tetszett, egyszerűen semmit nem vállalt érte, a veszélyeket sem. Ilyen gyönyörök híján azok ellentétére, a betegségre gondoltam tehát, valami önként szerzett kórra, mintha azáltal, a hagymáz révületében juthatna át ismeretlen világába, hol indítékai és céljai is utólag alakulnak ki, szinte rá várnak ott, készen és kegyetlenül. Mostanra reflexekké váltak talán, így akár felcserélődhettek; önmaga nagyságának mindent, még azt a tökélyszerű arányt is betöltő érzetével járta kiszabott, ám számunkra érthetetlen útjait. Miköztünk emiatt védtelen volt, mégis soha nem elérhető. Ezért, másságából fakadó függetlensége miatt kellett viszont védeni, körülzárni és hozzá illő környezetet teremteni újra és újra, mindenhol és mindannyiszor.

Nem bírtam mindezt, egész átváltozását elképzelni másként, mint hogy egyszer, felemelkedése valamely fokán kattant benne valami, egy eleve rosszul beállított kapcsoló a génekben vagy az idegekben, és elrontotta a szerkezeteit, de egyszerre és egymáshoz illeszkedően az egészet, hiszen nem omlott össze, hanem éppenséggel működött, csakhogy már természetellenesen. Persze mindez csak úgy lehetséges, ha újfajta működésének megvoltak az éhség és a fájdalom, az eleve kivetettség lehetőségei, adottságai, sőt képességei benne. Valójában és egyszerűen: gyűlölet az emberek iránt, akik nem bírtak vele tartani, vagy ezt okozták neki, ilyenné alakították, esetleg éppenséggel ilyennek nemzették: mintegy megvonták tőle a természetes élet formáit. Jó lett volna tudni, hogy gyűlöli-e a szüleit, ami gyakran megesik, ha torzságáért valaki másokat tesz felelőssé. A hivatalos közleményekben vagy életrajzokban szüleiről csak mint elvont kategóriákról esett szó, még a szerető gyerek képében sem mutatták Őt, ami hazug mivoltában is emberinek hatott volna. Tudtam ugyanakkor, hogy egy ízben kijelentette valamilyen belsőbb körben: ez a nép nem érdemel meg engem; és ez kósza ötletem igazát látszott bizonyítani, ugyanakkor a döbbenetet, amit közelébe jutva is láthatatlan személye váltott ki belőlem.

Tudtam, mert átéreztem ugyanakkor, hogy állandó készültségben él, akárcsak én, és hogy nem ez az egyetlen hasonlóság közöttünk. Nekem azonban nem sikerült még átjutnom azokba a testtelen tartományokba, egyelőre csak az ő közelébe értem, mégis egyértelmű volt, hogy ráérezve, megértve megragadhatom, és ez az egyetlen igazi út feléje. Ahogyan anyanyelve szavait elfelejtve, egyre inkább puszta, íztelen, anyagtalan értelmükhöz közeledik az ember.

Jutott időm felidézni ezeket az eszement régi gondolatokat, és éppen az Ő jelenléte segített ebben, éppen az, hogy fölöslegesen, mégis helyhez kötve tébláboltam a poharak mellett. Ő, mint kiderült, nem ivott belőlük, csak vendéglátói használták, de ők is mértékkel, ráhangolódva, sőt utánozva a vezérüket. Távollétében hozzá hasonlóan ejtették a szavakat, mintegy egymásnak bizonygatva azonosulásukat Vele, az ismeretlen céllal magával, ám előtte megjátszott, elfelejtett népies hangsúllyal beszéltek, nehogy hasonlóságuk lehetőségét felfedezve riválisainak tartaná őket; így jelezték egyúttal, milyen alpári mélységben állnak alatta. Nem fogták fel, mennyire fölösleges utánozniuk vagy ellentétezniük: hiszen mindenképpen Őtőle függtek, és helyettesíthetők, egymással is felcserélhetők voltak. Itt állt tanúságul ez a ház, az Ő jelenlétével mintegy kitömve, melyet a helyi nagyságok már-már véletlenszerű változásakor mindegyre átalakítottak, mégis egyedül az Ő érkezésekor kapott értelmet.

A nagy Ő pedig, akinek szülei is puszta tényezőkként szerepeltek életrajzában, minden képzelgésemet és rokonaimról való lemondásomat magas rangú alantasai igyekezetével együtt cáfolva: saját rokonait helyezte különféle fontos állásokba, a vérségi kötelék áldozó és védő reményével talán. Egyikük sem bírt az ő tagadhatatlan elhivatottságával, de enyhítették veszélyérzetét, ami nála a hiábavalóság érzésével lehetett azonos, amikor leváltható, tehát fölösleges alantasait kinevezte. A családjáért dolgozott tehát, szólt a népi fáma, évszázadosnak nevezett tapasztalat szerint. Sok más tettével ellentétben megértették ezeket az újságok különszámaiban is megünnepelt gesztusait, hiszen a fámakészítők maguk is rokonaikat juttatták be a jobb helyekre, de soha nem a magukéval felérő szintre, csak valamivel alább. Nem értették viszont, szerintem, azt az itt is felbukkant ellentmondást, hogy a nagy Ő ezzel nemcsak lekötelezte rokonait, és biztosította önmagát általuk, de egyúttal engedményt tett, éppen elhivatottságából fakadó magányából, sőt mindenhatósága dicsfényéből adott fel, osztott ki egy-egy szeletet másoknak. Elvégre azok nemcsak egy klán fejének, hanem megverhető, sebezhető kiskölyöknek is ismerték, tudva, hogy éppen a rokoniság történelmet jelentő kötelékéből kellett kiszakadnia, hogy önmaga lehessen, és embereket válogatva ugyanakkor visszavegye ama kötelékek egy részét. Ilyenképpen hivatkozhatott a népre, a kusza vérségi szálak által összeszőtt közösségre, amelynek egyedül Ő, a belőlük kivált adhat célt. jövőt, ekként identitást: a sajátját. Ő más volt, mert mái. egyetlen akart lenni, s ez valójában tiszteletet érdemlő becsvágy. Csakhogy eljutott már magában odáig, hogy egyedinek, ugyanakkor az időben mintegy szétterjedve, elvileg általánosnak tartsa személyét, a történelmet pedig a népnek nevezett tömeg mára alája rohadt vagy ezután beszántani való televényének, amelyen lábát megveti.

Közelsége zavaros révületet váltott ki bennem, de éppen ebben az állapotban került helyére néhány lényeges jellemvonása, ez pedig azt a kínos elismerést is feltételezte, hogy van Ő olyan és akkora, bír olyan hatalommal, hogy elváltoztatja, magához idomítja az én gondolataimat is, és már-már meg kell köszönnöm neki, hogy gyűlölhetem. Nem figyeltem eközben az engem figyelő emberre: tegnap hirtelenében Belfegornak elkeresztel kisegítőnk, kísérőnk állt a poharas asztal mellett. „Fantáziálunk, fantáziálunk?”, kérdezte, és intett, hogy ne tegyem, mintha tudná, miféle képzelgés fogott el, és annak miféle következménye lehet. „Mit szeret Ő?”, kérdeztem kábán és óvatlanul. De hiszen éppen erről volt szó: hogy mit szeret, minek adja át magát, tehát milyen módon lehet azonosulni Vele a gyöngéi által, ha vannak neki. Mert a szeretet nyitottsága ilyen védtelenséget jelent, például.

Visszajövök, intett a vaskos ember, aztán elkeveredett a többiek között. Meglehetős sürgés-forgás támadt már akkor az egész alsó traktusban, ételek illatát sodorták magukkal az elhaladó pincérek, s bár nyilvánvalóan nem a fővendégnek hordták a tálakat, mégis mindannyian úgy képzeltük, egyedül ő falja fel a párálló, sistergő sülteket, gombaszeleteket, zöldség és krumplihegyeket. Aztán valamiképpen, a szokásos, mégis rejtélyes módon híre terjedt, hogy a nagy Ő a vadászattól elpilledve lefeküdt már, erre vallott az is, hogy egyre inkább elhalkultunk, suttogva szólongattuk egymást, annak ellenére, hogy senki nem parancsolt csendet.

Délután atomerőmű helyét jelölte ki egy hegytetőn, amikor helikopteren elszállva fölötte megtetszett neki a táj. A nagyteremben most azt mondogatták egymásnak a helybéli nagyok: egy csepp víz nincs azon a környéken, és odavezetni sem tudnak eleget. Vacsora végére azonban megtalálták már a megoldást: egy völggyel odább fogják felépíteni az erőművet, s avatóünnepségig a környező erdőket is az eredetileg kiszemelt helyszínhez hasonlóvá vágják, stuccolják, sőt onnan egy vadászházat, egyéb viszonyítási pontokat is áttelepítenek a pásztorfalu helyére, a lakók meg szedjék a motyójukat, templomukat, juhukat, költözzenek át az atomerőműhöz, ami éppen nincsen ott, és nem is lesz.

Nehezen értettük meg a csereberét, pincérek, biztonsági emberek hozták a nagyteremből a híreket, de nem mondták el nekünk, sem egymásnak, valamiképpen mégis összeállt bennünk a kép. A bennfentesek természetességével jártak-keltek, holmi közösen megfogadott titoktartás cinkosságával, és éppen azáltal váltak bennfentesekké. Számomra az egyedüli tanulság az volt, hogy lám, mégis és megint keresztülvitte az akaratát, hiszen mit számít az a néhány kilométeres eltérés egy országos térképen, az a néhány völgy, amikor eszerint minden az övé. Ezt nem bírtuk mi utánacsinálni. Egy nagy akarat hatalma munkált itt, vált egymagában is erővé, mely nem néz a részletekre, sem mások véleményére, ennek pedig mindenki annyira tudatában volt, hogy ellenvéleményét akkor se mondta volna el, ha van bátorsága hozzá véletlenül. Az ő dolguk az volt csupán, hogy egy szándékhoz igazítsák a valóságot, sőt önmagukat, és ezt a műveletet oly régóta végezték, meg is szokták már, s ez a kiigazítás, az engedelmesség munkás mivolta keltette bennük a hatalom érzetét. Csinálták is aztán mindaddig, amíg le nem váltották őket, ezzel is az általuk elismert erő hatalmát bizonyítva. Bukásukkal mintegy utólagosan újra igazolták, hogy nem akármilyen hatalmat szolgáltak, hiszen óriásinak kell lennie annak, ha őket fel- és lecserélheti, s éppen ezért szolgálatukra érdemes volt s maradt.

Mulatságaikat sem feltétlenül a fizikai élvezetekért folytatták. hanem mintegy munkájuk részeként, a gyönyörök és előjogok csak arra voltak jók, hogy saját erejüket s ezzel is a nagy Őhöz való hűségüket bizonyítsák, hiszen annak nem holmi gyönge, kisszerű segítőkre volt szüksége általa vélt és kijelölt igazi méretének kinyilvánításához. Addig, amíg bűnbakokként odavetette valami, néha általa indított suttogó kritikának, eléggé hatalmasakká kellett növesztenie őket, hogy a felelősséget is vállalhassák ilyen-olyan kudarcokért, amiket kisemberekre kenni éppoly lehetetlen volt, mint amennyire nevetséges lett volna. Ráadásul helyi nagyságok feláldozásával bizonyíthatta bátorságát és mindenhatóságát egyúttal. Ők pedig, akik most a nagyteremben ettek, a nagy Ő nyugalmáért kiparancsolva az addig is néma zenekart, nálam nyilván jobban ismerték a játékszabályokat és a gazdájukat, kegyelme szeszélyes rendszerét. tudták, hogy előbb-utóbb bekövetkező bukásukig maguknak kell összeszedniük a szolgálat s az azt lezáró, nyilvánosan vállalt áldozat díját, bérét, amiből azután is megélhetnek. Hódoltak, vezekeltek, majd elvonultak fennkölt magányukba, ami néha még némi ellenzéki színezetet is kapott, pusztán azáltal, hogy kívül kerültek egy körön.

Mindenki számára annyira nyilvánvaló volt ez a körkörös pálya es módszer, megtárgyalásra is ritkán érdemesítették, s ha a nyugalomba vonultak tetteit elítélték is olykor, az azokért járó honoráriumot természetes járandóságnak tartották. Sőt éppen ennek mértéke szerint becsülték őket, miután levitézlettek, s csupán régi nagyságuk tükörbeli glóriája maradt, a tartalmától, sőt árának-szolgálatának emlékezetétől függetlenül. A mi városunkban is több tiszteletre méltó polgár akadt, aki hivatalosan, azaz a nagy Ő kegyéből kapta ellátmányát, s a vele való bármiféle kapcsolat önmagában tekintélyt, a hatalom egyfajta utóérzetét biztosította számukra, ami szintén élvezetes lehet.

Számomra ezek az itt dőzsölő eljövendő nyugdíjasok olyannyira azonosultak a nagy Ő valamelyik alsóbb szintjével, minthogy bizonyára több rétegben létezett, bűzös testi valójától fel egészen fogalmi létéig, hogy úgy éreztem, Ővele fekszik egy ágyban az a nyolc asszony, aki eltűnt a nekik kijelölt várószobából, már az üres kávéscsészéket is elmosták utánuk. Mintegy helyette hajtották végre, egyenként vagy együttesen az aktust, jelezve, hogy a hatalom, egy alsóbb fokán, mindent magának követel, és kielégülve ahhoz való jogát is átérezheti. Talán éppen emiatt nem zavart, nem is érdekelt, hogy soványak vagy kövérek, többségük esetleg impotens: a testiségnek ugyanaz a jelentése lett, mint az elvont erőnek és a halálnak. Nemhiába nevezték a nagy Őt a nép lelkének.

Az irigység beszél belőlem, próbáltam humorizálni, de elméletekkel csak addig viccelhet az ember, amíg meg. nem ismeri őket, a sajátjaival szemben pedig már-már tehetetlen. Ráadásul zavart Belfegor integetése a folyosói kis asztal mellől, miközben harmadszorra töröltem ki szesszel a poharakat, teljesen fölöslegesen, hiszen Ő egyiken sem hagyta ott az ajka nyomát. Felismertem volna, még akkor is, ha most nem használt rúzst, mint a fényképein. Tudtam, az érintetlen poharak az övéi.

Pincérek rakták el a holmikat, kék és drapp öltönyös férfiak tébláboltak, látszólag céltalanul vagy egy utolsó kávéra várva, a konyhaajtóban az egyik mosogatóasszony sírt, a fáradtságtól talán, és egyre hangosabban. Belfegor felállt, odament hozzá, kérdezett tőle valamit, én csak az asszony hangját hallottam, ijedten ismételgette: „Szép,volt; olyan szép volt, istenem.” Belfegor megveregette a vállát, csattogott rajta, majd felém lendült vaskos tenyere: jó ideje efféle integetéssel lépett kapcsolatba velem, egyszer: együttérzést, máskor kihívást jelentett ! a gesztusa. Nemi maradt kedvem szóba állni sem vele, sem senki mással, elnyűtt, eltompított az itt töltött idő, bár nem történt semmi egész éjszaka. Túlságosan soknak éreztem mégis.  Belfegor végre odajött hozzám, és akkor figyeltem fel a szemére, amit később számtalan alkalommal láttam még: valami nőies nedvesség ült benne, ami színétől és állásától függetlenül, ha nem is széppé, felkavaróvá tette. A délután még fenyőfákat dukkózó fiúról beszélt, aki ugyebár tanítványom, tehát ismerősöm, ennélfogva ugyebár tudnom kell, miféle ember, mire képes; majd közhelyes válaszaimtól elkedvetlenedve felhívta figyelmemet, hogy többet és mélyebben kellene foglalkoznom diákjaimmal, mikor pedig megtudta, hogy nem vagyok már tanár, és visszatértem eredeti mérnöki szakmámba, mégpedig egyik, éppenséggel nőnemű tanítványom miatt, váratlanul a csónakosról kérdezett, mintha a két szóban forgó alakot ugyanúgy egymáshoz kötötte volna esetleges térbeli közelségük a délután, ahogyan engem velük életrajzom egy-egy epizódja. Ugyanabban a színjátékban szerepeltünk mindhárman, ám csak a múltban, mondtam bölcsen Belfegornak. „Abban a múltban nyilván a csónakos is oktatta a fiút, miféle viszonyban voltak?” „Azt sem tudom, valóban oktatta-e.” „Hát léteznek azért hosszú időn át titokban tartott kapcsolatok, egyezségek, hogy aztán közös tettben találkozzanak az egyedek.”

Így mondta: egyedek, és a tett megjelölést is holmi közös cél megnevezésére használta, az oktatást pedig az árulás rokon értelmű szavaként. Az történt, hogy a csónakos jelentette Belfegornak: az overallos fiú valamiféle tettre készül — most a tett, szinte magától értetődően, a bűn fedőneveként hangzott, és az is lehet valójában. Találtak tehát a fiúnál egy hosszú kést; ha nem éppen henteskés méretű körömreszelőt, vicceltem. Feltűnt az is, hogy tovább maradt a helyszínen, mint a feladata megkívánta. Én miért vagyok még mindig itt?

Nem tűnt fel a hirtelen váltás, talán mert arra figyeltem inkább, milyen átlátszó módon csinált ez a történet, mennyire ostoba az effajta lebukás, bár tudhattam volna, hogy léteznek elszánt és fantáziátlan alakok, akik szerint a nagy Ő ilyen egyszerű szerszámmal is elérhető, s ha nem másért, hősinek szánt gerjedelmükben képtelenek végiggondolni tettüket vagy a bűnt, nevezzék akárhogyan. Egyszerűen meg akarták szabadítani a többieket, társaikat, a hozzájuk hasonlóan képzeletszegény „egyedeket” Tőle, hajlandók voltak feláldozni ezért az életüket, persze, az Őutána következő főnökük kegyelmében éppen úgy bizakodva, mint a népnek nevezettek hálájában. Botor elképzelés volt, de hát csak eddig terjedt a képzeletük, és éppen az elszántságuk szűkítette be.

Mit akart tőlem mégis Belfegor? Miért mondotta el nekem az ő szakmájába vágó, gyerekes. történetecskét, melynek fiú szereplője képes volt ugyan meghatni, de el is riasztani tőle és gesztusszerű tettétől Figyelmeztetésnek szánta volna? Talán jó előre, még mielőtt bennem megfogalmazódott, kiszimatolta, mire készülök, ha csak gondolatban, képzeletben is? Az efféle feltételezés azonban éppoly gyerekes volt, mint a gyilkossági kísérlet egy körömreszelővel. Nyugodt voltam, hiszen tudtam, hogy hosszú-hosszú időnek kell eltelnie még, amíg előbb gondolatban, majd azt valóságra váltva eljutok Őhozzá, ez az éjszaka tehát nem jelentett számára veszélyt. Hacsak nem azért, hogy közelsége miatt, hitem szerint, megértettem Belőle valamit és ezzel megnyílt az út feléje. Végig kellett járnom azonban előbb azt a csapást, amit Ő taposott ki magának: mintha egy rengetegben törnénk előre, elhárítva arcunk elől a megsebző ágakat, amíg olyan gyakorlatra, szakértelemre nem teszünk szert a bujkálásban, hogy szélként suhanunk át a tüskék, indák között, és ez nem csupán időbe telt, hanem önmagam megváltoztatására is késztetett, kényszerített. Ez volt a tanulság.

Újra és megint fölöslegesen áttöröltem a poharakat. Egyszerűen az a rémült szándék vett rá a hiábavaló munkára, hogy továbbra is igazoljam ittlétemet, bár senki nem mondta, hogytávoznom kell, és közben tündökletes orgiák másnapos szennyeseként undorodtam a félelemtől. „Maga a csónakosnak is kollégája volt”, szólalt meg mellettem Belfegor, akihez nem illett már a neve, sokkal valóságosabbá vált annál, semhogy egy mesébe besorolhatnám. „Neki is, annak a kölyöknek is. ugye?”

„Ráadásul egyiket oktattam, másikat elárultam, hát nem?”’

„Ez nem probléma. Nem így kell nézni ma már.”

„Én magam se vagyok már az.”

Belfegor vidáman, szinte boldogan mosolygott a közhelyei szóváltás alatt. „Meg fogjuk érteni egymást, emberek vagyunk. Elmondok magának valamit, akár tovább is mondhatja, úgyse hiszi el senki. A csónakos... Ennek sikerült elkerülnie a halált, ugyebár. Ő a legmegbízhatóbb ember itt, már csak azért is, mert úgyse tudná felülmúlni azt a régi dolgot. Nem attól hűséges, mert meg akarja hálálni a kegyelmet, ilyen állatfajta nincs, a kegyelem lealázza az embert, és veszélyessé teszi, hiszen értésére adja, hogy kiszolgáltatott. Hanem a hiúság! Nevezhetjük önérzetnek. Mikor azt hiszi valaki, egyedül ő lehet a nagyfőnök leghűségesebb szolgája, csak mert a halált látva, hozzá hasonló magasságba emelkedett. A halál valóban megnemesít, ha mégis sikerül megúszni. Hiú és gőgös tehát ez a senki, ezért érezte megaláztatásnak, hogy nem ő hozta át a főnököt a vízen. Biztosan jelképesnek tartja a vizet, önmagát és az átkelést egyaránt. A Sztüx és Kharón, ugyebár. Átvinni valakit a szellemi túlpartra, ahová ő már bejáratos! Micsoda önhittség! Igen ám, de ezek a központból szalajtott fickók nem tudták, kicsoda ő, amúgy is azt képzelik, vidéken mindenki megbízhatatlan, mert eléggé ostoba ahhoz, hogy egy s másról képzelegjen, és ideje is van rá; az életrajzát, pontosabban élete egyetlen igazi eseményét, a halálát sem ismerték; hoztak magukkal révészt! Az ugyan miken mehetett keresztül, hogy megbíztak benne? Hány halál van maga szerint? Mindegy, az a fickó övéké így is, úgy is. A miénk pedig...”

„Albertnek hívják.”

„Hát Albert sírt. Zokogott egyenest. Egyedül magát tartotta méltónak, és most meg nem hagyják! A méltóságában volt sértve, érti? Hiúság, gőg, méltóság... Felcserélhető a sorrend, sőt fölösleges. Nem emberi érzések ezek, a halálraítéltek előítéletei csupán. És akkor ő, ez a csónakos Albert elkövetett egy borzasztó hibát, nyilván önmaga ellen, hiszen más ellen nem hagyták volna, ha netán merészeli. Képtelenség volt úgyis: a hűségét akarta bizonyítani mégiscsak, arra hivatkozva méltóvá válni, hogy legsúlyosabb, egyben legszellemibb terhét átszállíthassa a vízen. Micsoda kisszerűség! Hogy a hűségből akar tőkét kovácsolni valaki...”

„Nem csak Albert.”

„És mi a hűség legpontosabb bizonysága, barátom? Az árulás! A hűség próbája az árulás. Mit szól? És hűsége, gennyes hálája tanúságaként ez a révész besúgta azt a fiatal fickót. Erős, egészséges, rokonszenves fiú, az ilyenek előtt áll a jövő. Merthogy a múltja is jó, vagyis a családja, az apja nagy ember volt régen ezen a vidéken, most tisztességes nyugdíjas; ismeri maga az ilyeneket. Persze, valóban volt nála valami fegyverszerű, és valóban gyanúsan sokáig maradt itt. Egyre megy. A bejelentést ki kell vizsgálni, még akkor is, ha tudjuk, alaptalan. Maga segíthetne nekem. Maga ismeri, érti, ugyebár. Ez a szegény fiú meg semmit nem ért, egyszerűen semmit, barátom. Mindegy, hova, kihez akar eljutni, soha nem fog sikerülni neki. Ártatlan! Persze, attól még elítélhetik. Sőt éppen azért. Majd ott megtanulja. Szerzek neki valami jó lágert, ahol világossá válik számára, hogy az ártatlanok mindig meghalnak, mert képzetlenek. Kemény gyerek, szerencsére, remélem, idejében rájön, milyen a világ. Az apja szerintem hálás lesz érte, hogy valahol végre megnevelik. Az tudja ugyan, mi a módja, de hát az oktatáshoz nincs már hatalma. Magának van gyereke? Én azt javaslom, hogy legyen. Csináljon, szerezzen, egyre megy. Én a feleségemmel szeretnék örökbe fogadni egyet. Én fel tudnám készíteni.”

„Elmehetek?”

„Szabadon. Holnap azért jöjjön be hozzám, beszéljünk még erről a dologról. Maga érti, tehát segítheti is ezeket, elvégre mindkét fickóhoz köze volt. Mondhatni, maga a harmadik. Alig várom, hogy elmagyarázza. Maga nagyon, túlságosan szófukar, és ez nem vall jóra.”

A harmatos gyepen mentem a víz felé, ahol újra Albert révész várt a csónakjában. Hideg és derült sötétség kupolája alatt mentem, olyan egyedül, mintha meztelen volnék. Nagy, négyszög alakú pázsiton mentem át, és félúton visszanéztem. Az egyik vagy egyetlen emeleti hálószoba ablakában, a hullámos selyemfüggöny mögött alacsony árnyalak állt, göndör, ősz haja látszott csak a csillagokkal derített homályban. Kifelé nézett, és megrendítő volt az élmény, hogy ugyanazt a képet látjuk mindketten. A fákat, az eget, a vizet.

Hajnali fél négy volt, a neurotikusok ébredésének órája, a világegyetem ismeretlen járása szerint.

Kilenc évvel ezelőtt, hajnalban, a csónakossal beszéltem utoljára az anyanyelvemen; utolsó hangja, amire emlékszem, egy, a földkerekségen mindenütt érthető és felháborító, hatalmas kacagás volt, felerősödve harsogott a víz fölött, a hűség és a nála cáfolataként: szabadon és ijesztőn. Az a fiatalember, régi közös tanítványunk, az ő emberük, mondta, mielőtt kitört  belőle a csúfos röhögés, amivel megalázott és egyben figyelmeztetett, hogy öntudatlan képzeletem éppen úgy becsap, mint valamely szándéka szerint Belfegor. „Én is az övék vagyok, csak hogy tudd — mondta még —, és lehetséges, hogy már te is.”

Másnap Belfegor kacagott egyet, bár a révésznél csöndesebben, a kis irodában, ahol dühösen és kialvatlanul közöltem vele: tudom, hogy átvert, egyedül az okát nem értem, „Nem bírtam hirtelenében jobbat kitalálni, mint egy példabeszédet.” „Mire kellek én magának?”, kérdeztem rá. „Mert maga okos, bár rémisztően naiv. De, mint mondottam, nekünk módunk van felkészíteni az embereket, iskolában, lágerben egyaránt.” „Remélem, ez nem fenyegetés.” „Nem fenyegetés: ajánlat.”

Egy hónapon belül a városi tanács egyik különbizottságának vezetőjeként dolgoztam, a díszítés volt a feladatom. Rendeletileg sűrűsödtek az ünnepi alkalmak, amikor fel kell zászlózni, jelszavazni a várost és a feléje vezető utakat, főként azonban a nagy Ő bármikor esedékes, bár kevéssé valószínű látogatására készültünk folyamatosan. A raktárakban gyakran újramázoltattam az elfakuló, állásban megpenészedett transzparenseket és óriási arcképeket. A lobogókat hetente vasaltattam. A jelszavakat valamivel nagyobb, ám egyre kurtuló időközökben igazítottuk a nagy Ő beszédeiből kihüvelyezhető irányelvekhez vagy inkább sejtésekhez. Én is kezdtem családias cinkossággal Nagyfőnöknek nevezni, és arra vágytam kis irodámban, hogy egyszer ugyanígy szólíthatom. Állok majd vele szemben, és titkos szándékom éppúgy együvé zár vele, akár egy üvegbura vagy vasketrec, ahova senki nem jut be idejében: ketten leszünk csak arra az egy pillanatra.

Kicsi voltam még ehhez, legalábbis tisztségem szerint, nem juthattam be egyetlen díszvacsorára az asztalához, sem valamely fogadóbizottságba, melyek jelmezeiért én feleltem, pontosan ismerve azoknak a titkosrendőröknek a testméretét, akiket ilyen alkalomra majd földművelőnek vagy értelmiséginek öltöztetnek, nekik pedig nem volt egyéb dolguk addig, legalábbis az én hivatalomban, mint rendben tartani dús paraszti bajszukat, illetőleg copfjukat vagy aranykeretes szemüvegüket és körmük holdjait, hogy valódinak hassanak a filmhíradóban, amikor eljön az idő, és kenyérrel, sóval, esetleg egy erőmű makettjével két munkás karjukban a város kapujában vagy bárhol másutt várják a Nagyfőnököt.

A városnak valódi kapukat állítottam a jelképesek vagy a puszta megnevezésben létezők helyébe, minden ki—, illetve bevezető útra egyet-egyet, de különféléket. Faragtattam tehát galambdúcot és űrrakétát formázó oszlopot, márvány domborművet az Ő arcmásával, fonattam rusztikus sövényt, ácsoltattam zsindelyes szárnyékokat és mindezek kombinációit. Valamennyi könnyen leszerelhető és szállítható volt, hogy a szónoklataiban felmerült hangulatához illőn fogadhassuk, hiszen időnként a nép egyszerű gyermekének mondta magát, és ilyenkor a folklorisztikus kaput-kerítést helyeztünk készenlétbe, máskor a modern kor úttörőjének szerepében tetszelgett, és a rakétás diadalív rögzítőcsavarjait lazíttattam ki, hogy bármikor arra az útra vihessék át, amelyiken megérkezik. Nehéz volt kiszámítani az útját, akárcsak érkezésének idejét, módját,  

hiszen egy helikopterben is leszállhatott a stadionban. Ezért aztán nekünk lett a legszebb sportpályánk az egész országban; gondoskodtam róla.

Egy meseíró lelkesültségével és élvezetével dolgoztam, működtettem brigádomat. Rehuma-Buthalami szabad királyi város képe lebegett előttem, abba minden belefért, és rajtam kívül senki nem ellenőrizhette, összevetve a valósággal, hogy milyen forrásból ered, mi célból készült ez vagy az a díszítőelem, miért éppen olyan, amilyen. A jelszavakkal azonban bajba kerültem: nem találtam nekik mintát Rehuma-Buthalamiban, már csak  azért sem, mert ott más nyelven írták ki őket, ha léteztek egyáltalán. Megpróbáltam a képzeletemre bízni magam, egyre frappánsabb, hatásosabb, ugyanakkor rövidebb lózungokat fogalmaztam, csakhogy valamennyi túlságosan egyéni volt, mindaddig, amíg rá nem leltem a végső megoldásra: a nagy Őtől vett idézeteket festtettem föl mindenüvé. Igaz, ekképpen, eredeti szándékommal ellentétben, egyre hosszabb szövegeket kellett írni a mégiscsak korlátozott méretű felületekre, viszont hűségünket sem nyilváníthattuk ki meggyőzőbben, mint hogy saját tükörképét mutatjuk Őneki, ha eljön hozzánk.

Egy napon kihallgatást kértem elnökömtől, azon pedig azt, tarolják le a város melletti domboldalt, hogy kőből kirakathassam a Nagyfőnök valamely jelmondatát, felettünk átrepülve is gyönyörködhessen benne, sőt az a műholdfelvételeken bejárja az egész világot. Elnököm magasabb érdekekre hivatkozva haladékot kért, összehívta a maga bizottságát, majd feltelefonált az államhivatalba, végül megkönnyebbülten súgta oda nekem egy vadászaton: elképzelésemmel egyetért, ám az sajnálatos módon kivitelezhetetlen, mivel az illető természeti alakzat valami hangárt vagy silót, esetleg gyárat rejt gyomrában, arra pedig nem írhatjuk ki a Nagyfőnököt, akár egy márkanevet, mellyel a számunkra ismeretlen terméket jelöljük, a titkot reklámozzuk. Elnökünkkel együtt könnyebbültem meg. ugyanis magamban elálltam már a tervtől, éppen csak nem tudtam, miképpen vonhatnám vissza a szabotázs látszata, gyanúja nélkül.

A jelszavakat ugyanis mindegyre újra kellett rajzolni, amint a Nagyfőnök saját esze járását követve változtatta véleményeit, némelyiket egyenesen reakciósnak vagy tévesnek minősítve időnként, amikor megint felülbírálta önmagát, akár egy láthatatlan ellenfelet, és mindannyiszor győztesen került ki az összecsapásból. Az állandó, mindannyiunkat izgalomban tartó haladás kerékkötőiként pusztította saját kijelentéseit, sokakat száműzött a tankönyvekből és a könyvtárakból. Ezek a mondatok aztán úgy tűntek el, mint holmi hatalomra törő ellenségek a megveretésük után, miközben mi folyamatos harckészültségben, szakaszos győzelmi mámorokban éltünk.

Rendezői tisztemben egyre inkább megerősödve, sőt enyhe félelmet, gyakran pánikot keltve közvetlen feletteseimben is, jutott időm megfigyelni az effajta változásokat, és döbbent csodálattal adóztam Neki. Az akarat és a szabadság semmire sem kötelező, önmagát is cáfoló kötetlensége már-már elbűvölt, ugyanakkor megértetett velem valamit: hogy a Nagyfőnököt nem korlátozza, még kevésbé zavarja az emlékezés, múltjától mindegyre elrugaszkodva, folyamatos jövőben él, jelenét kényszeredett átmenetnek tartva csupán egy határtalan időbe, ahová saját árnyalakját máris kivetítette, hogy aztán ott várjon rá, ha felháborítóan véges fizikai létezését lezárva megérkezik, azonosul vele, és égi képként tündököl, ragyog vissza ránk. Ez a jelenét nyögő ország nem volt számára egyéb, mint az örökkévalóságig meghosszabbított jövő felé tett ugrás trambulinja, és ahhoz mérten rugalmasnak, fellendítőnek-lendülőnek képzelte el, hogy rátaposva elrugaszkodhasson. Lenyűgöző mutatvány volt ez valójában, s azt a vágyszerű képességét bizonyította, hogy az összes többieket egy bükkfadeszka rostjaiként tudja használni salto mortaléjához. Méretei folytán azonban egy őrült képzelgésének hatott, ám éppen nagysága miatt képtelenek voltunk ellene szegülni vagy tenni. Egyszerűen megragadhatatlan volt.

Munkámat azonban az ő kísérletének földivé kicsinyített másaként élveztem, fél év alatt sikerült olyannyira dekorálnom és elváltoztatnom a város külsejét, hogy aki messziről néz bele, egy mindegyre elforgatott kaleidoszkóp át-átrendeződő ábráit látja, ha pedig közelebb jön, észreveszi, hogy nem olyan kép fogadja az egyik úton, mint amilyen távozáskor búcsúztatja a másikon. Ez volt az én mutatványom, egy mesebohóc módján. „Ej, ej!”, mondta egy ízben Belfegor, amikor embereket kértem kölcsön tőle némi ünnepséghez, „maga kiváló, ijesztően kiváló, de képtelen vagyok megértem.” „Nem saját logikám szerint dolgozom ugyanis”, feleltem, és ő végre bólogatott, nem felszegte az állát, „a tehetségnek mégiscsak vannak rejtélyei.” Rájöhetett volna már ekkor, hogy ugyanazt csináljuk mi ketten, éppen csak más szándék és cél szerint.

Nem okozott örömet, hogy végül is sikerült becsapnom, mégpedig hasonlíthatatlanul nagyobb mértékben az ő szigeti hazudozásához képest, de Belfegor attól félt talán, hogy be kell vallania magának és másvalakinek, tévedett: a felelősségre vonástól tehát. Úgyhogy beérte egyszerű és nyilvánvaló ellenőrzésemmel, amit minden térerősségmérő kimutatott, ám még ha lehallgatott is, ugyanazokat a jelszavakat hallotta tőlem az ágyban, mint amilyeneket a falakra írattam, aztán átmázoltattam hetente. Nem esett nehezemre fegyelmezettnek lenni: rendre minden asszony magamra hagyott, hiszen ők éppúgy nem értették kéjben elkiáltott „előre” és „minden erőnkkel” kezdődő jelszóbeszédemet, ahogyan Belfegor az okát.

Aztán egy délelőtt, akár a mesében, rátaláltam a viselős

Mariára a díszletté alakított város egyik körorvosi rendelőjében. Nem értette, miért mondom bemutatkozás gyanánt: „Nyugalom, múltunk mind mese.” Fertőtlenítőszaga volt, nem tudtam, mitől, miért. Kis hasa idegen tartozéknak hatott lesoványodott testén, mintha én adtam volna ki neki efféle jelmezt a szereppel együtt, ha eszembe jut, és a jövőre utaló terhes nőket is beválogatok egy jelképes fogadócsoportba, hogy meghassam a látogatót. Ezt a trükköt soha nem használtam volna, igaznak sejtettem ugyanis, hogy a Nagyfőnök undorodik az ilyen agresszív testiségtől, ami pedig éppen az általa követendő elvként parancsolt elképzeléseket jeleníti meg. „Jöjjön, jobb kórházba viszem”, mondtam Mariának, „megérdemli.” „Nem.” Később rájöttem, hogy ezt a szót használja leggyakrabban, és nem tagadás, hanem védekezésként.

Munkám azonban egyre értelmetlenebbé vált, hiszen bárki elvégezhette volna már, ugyanakkor tudtam, soha nem jutok olyan magasra, hogy személyesen kerüljek a Nagyfőnök közelébe, ahhoz sokszorosan nagyobb becstelenséget kellene elkövetnem, és sokkal lelkesebben, ráadásul többet jártatnom a szájamat, a többieké után igazítva. A kis gazságok sosem fizetődnek ki, legjobb tehát becsületesnek maradni, mondogattam magamnak csakis magamban, egyedül az ágyban. A nagy becstelenségekhez nem volt elég tehetségem, sem elég kemény gyomrom. Középszintű szolgálatom viszont undorított, mihelyst elveszítette ideig-óráig szórakoztató humorát, és karikatúraszerűen eltúlzott díszletezésem egyre jobban beilleszkedett a valóságnak nevezett zűrzavarba, mely utolérte, elborította, bekebelezte, és ezzel valóban rémítővé változtatta. Mint mikor egy hajnali álom megvalósulva, betonba öntve vár ébredéskor, így aztán azt sem tudjuk, felébredtünk-e, és semmit nem merünk megnézni vagy megérinteni. A szépség is nyomasztóvá válhat folyamatos jelenlétével, a humor pedig tűrhetetlenné.

Egy reggel tehát alkalmatlannak nyilvánítottam magamat a vezetői munkára, és csupán egy puskagolyóhoz hasonló ceruzacsonkot vittem el emlékbe az irodámból, minthogy én sem bírtam szabadulni még a mifelénk szokásos jelképektől, amelyeket a pontos igazság neve helyett használunk. Ezután egy kültelki iskolában tanítottam, és az orvoshoz kísérgettem Mariát, aki számára egy tanár elfogadhatóbbnak tetszett egy tisztázatlan hatáskörű és szerepű kisfőnöknél. Kislánya keresztelőjekor változtattam nevet én magam is, éppúgy kilépve ezzel egy közösségből, ahogyan védetten boldog nemlétéből az újszülött; és ugyanabba a nemzetbe, világba érkeztünk mindketten.

Attól kezdve féltettem a kislányt, hogy néhány naposan először megláttam, aggódtam, hogy nem éli túl a születés sokkját; törékeny volt, és ijesztően rövideket szusszantott. Ültem mózeskosara fölött, hangosán számolva mértem be- és kilégzési idejét, hasonlítottam a magaméhoz. „Rövid a légcsöve, kisebb a tüdeje”, mondta egy napon hátam mögül az anyja, elegáns utcai ruhába öltözve, „és nem muszáj szeretned.” A baba lágy koponyájára tettem a tenyerem, éreztem, amint enyhén lüktet agya a kutacsnál, és ez az érzés hosszú időn át minden másnál fontosabb volt.

Állásváltozásaim tagolták, mérték csupán az egyhangúsága miatt is elkeserítő időt: megfordultam mindenhol, ahová a nagy Ő megérkezhetett, vagy ahonnan küldtek neki valamit, és egyre lennebb kerültem, olyan alacsony szintre végül: ha figyelnek, sem merül fel a gyanú, hogy olyan mélyről támadok. Tudtam azonban, hogy ez az egyetlen esély, s már csak azért is ragaszkodtam hozzá, mert egyre inkább ellustulva nem bírtam kitalálni helyébe másikat. Számomra is egyre furcsábbnak tetszett, hogy annál kevesebbet beszélek, minél alantasabb munkát végzek, utóbbi időben egy budihordó némaságával kerülgettem az embereket, akik viszont úgy kerültek, mintha valóban bűzölögni kezdtem volna.

Kitaláltam aztán, rávettem új szomszédomat is, hogy neveljünk disznókat a rózsalugasban, és úgy szerettem a szagukat, akár egy közös nyelvet. Élőlények voltak, hagyták gondozni magukat, s talán egyedül nekik mondhattam volna el mesém végét. Léteznek olyan történetek, melyeket szendergő gyereknek akkor sem mondhat el az ember, ha az nem érti. A borzalom ott leselkedik a szavak mögött, és bármikor előugorhat, hogy ránk vesse magát. Ugyanakkor a szavak is támadásra készen sunytak bennem, a történet elalvás előtt, ébredés után mindannyiszor eszembe jutott.

„Kiment a szépséges hajadon Rehuma-Buthalami városából a tevéje hátán, nyomában a derék ifjú bujdosóval, a körül az ázott ingecskéjű árvákkal, úgy vonultak az árvíz elől, hogy elmossa a nyomukat. Az árvaházi felügyelők lámpaoszlopra kulcsolt lábakkal kuporogtak még a biztonságos magasban, a városatyák a tanácsház emeletén készítgették parancsaikat, az áradat elvonulását előre ünnepelve, annalesekbe foglalva és megtorolva a még fel sem derített bűnöket. A rendőrök csizmája a dombon száradt, ők maguk vöröspecsenyét játszottak, lovaik tavaszi füvet legeltek. A város ott maradt, ahol eddig állt, lazábban épített széleitől tisztul meg csupán, amint a vályogházakat iszapba mosta az istencsapása, aztán évek múlva is tarka kendőket, fogsorokat vetett fel az ekevas, és minden történelminek nyilvánított leletre csontvázmarok szorult.

Nem látták ezt már sem az árvák, sem az egymásba szerelmesedett fiatalok, aminthogy azt sem tudták, hogy hírük úgy jár előttük, miképpen nyomukban az ár, és éppoly veszedelmesen növekszik. Rejtélyes módon terjedt, légi vagy kerülő utakon, hogy rablók menekülnek a város kincseivel, s a vízözöntől amúgy is rettegő távolabbi községek felháborodása nem ismert határt, azt is elmosta a félelmük. Emitt aranyserlegekről beszéltek, odább régi és becses iratokról, amiket a menekülők eltulajdonítottak volna, néhol a szíveket fajtalan emberevők gyerekrablásának híre borzasztotta, akik régtől ismert szokásuk szerint kislányok felvágott hasába rejtik a történelmi ereklyéket. Nem tudni, mi okból s célból bocsátotta sötét szárnyára a gyanút Rehuma-Buthalami város tanácsa, miféle leltárhiányt szándékozott igazolni a rablási mesével, mert szó, mi szó, sok java hibádzott már a köznek az áradat előtt, mely jókor érkezve mintegy magára vállalta a veszteségeket azzal, hogy elsodorta, eltakarta. Értékesebb holmi valójában nem hiányzott más, mint az őshonos bujdosó, minthogy a tevés lány s a negyven árva átutazóban volt csupán, s nem a kataszterekbe is beírva.

Tudatlan-ártatlanul vonultak hőseink tehát úttalan utakon, s a meglévők is beomlottak, elkenődtek nyomukban, amint az az igaz szerelem és szeretet esetén történni szokott. Mert olyankor még az emberi tájék is elsimul, akár pusztulást játszik egyegy fényes pillanatra az egymásnak valók s rendeltek körül, hogy aztán feltámadjon újra, azoknak pedig akárha mindegy volna, hol járnak, mire lépnek, észre sem veszik, ha valaki másra taposva haladnak, úgy nézik egymás szemét. Ez a kis csapat pedig, az árvák és a szeretők úgy jártak együtt, mintha más világon.

Harmadnapon azonban a kisgyermekek nem bírták tovább az éhezést a veszedelmet megsejtett, elmenekült állatoktól puszta mezőben, s bármily furcsa is, előbb a fiúcskák kezdtek ríni, a lányok bőszebben tűrtek, mint sírtak a lurkók. A tevén kívül nem volt ehető egyebük, azt kellett volna legyilkolni már, s a nedvességen gyújtott tűzön pirítani húsa zsengébbjét, sercegtetni a púpja zsírját, mert hiszen az éhség nemhogy nagy úr, hanem azonfelül Isten, és efféléket sugall éjszakánként.

Az ártatlanoknak kése, egyéb fegyvere nem akadván, megkövezésre ítéltetett a sivatag hajója, ám sáros szikladarabokkal egy nap hosszán át is mindhiába próbálták szétverni szép szemű fejét, amit mindegyre felemelt ahelyett, hogy a földre, e hentestönkre hajtotta volna. Ekkor nevezte első ízben gyávának a bujdosót a gyönyörűséges hajadon, hogy nem ember az. ki nem bír megölni egy állatot. A bujdosó pedig nem akart többet ütni a más táji lényre, mint a nekivadult kisfiúk, bárha az ő tiszte lett volna ez életkora s lázadó múltja okán. Tüzet lobbantani sem tudott, bár hajdanvolt, suttogó szónoklataiban éppen azt akart rakni a hatalmasok alá, és lobogtatni fennen. Éles kővel, tört körömmel hasogatták fel hát a torz pupú állat gyapjas hasát, szedték ki belőle, ették nyersen a még rágható belsőségeit az árvák s szerelmesek, negyednapra virradva.

Caplattak aztán tovább a hírükkel felkavart messzeségbe, maszatos, véres szájjal, kerülve a településeket, ahol nemhogy falat ételt, egy szál kénes gyufát, kovát-taplót nem kaptak legalább, annál inkább fenyegetéseket és átkokat. Távolodva aztán egymásra szórták azokat, és a gyermekecskék igazán sírtakríttak már. Ártatlanul és értetlenül haladtak, nem is mondom, hogy meddig.

Egy reggel arra imedtek, utolérte őket az áradat, derékig álltak benne egyszeriben, és lovas katonák kerítették körbe távolabbról a csapatjukat, mint pestisesekét. Szavam ne felejtsem, a szerelmesek egymást vágyva is gyűlölködtek már akkor, úgy hitték azonban, hogy az árvákat kell kiadniuk a lovasoknak. A gyerekeket igazában törvény ellenében vagy azon kívül, puszta muszájból hozták magukkal, nélkülük boldogulnak, még boldogok is lesznek talán. Most visszaszolgáltatták volna őket a törvény küldte martalócoknak. A kisfiúk is szívesen választottak volna maguknak efféle büszke, mentegombosan csillogó atyát. Előre is mentek a csapzott ingű kicsik, hosszú láncban, egymás kezét fogva, hátuk mögül buzdítva, hogy haladjanak csak, mosolyogjanak a bajuszos, fegyverzsíros bácsikra. Amazok parancsnoka igen hős és marcona katona volt azonban, s így kiáltott: ezek megé bujsz el, te bujdosó? Gyermekecskék megett sunyik a tolvaj cigányné? Nesztek! Megkapjátok, ami a tietek!

Lőttek a katonák már akkor, és hulltak a gyerekecskék, egymásra a lányok és fiúk, elterültek a növekvő víz színén, ingük lebegett, vékony veres csíkok szalagzottak fejecskéjükből, mellecskéjükből a szegényeknek szanaszét. Meglódult a felszín, mintha a színével együtt elváltozott volna. Eddig fektükben ringatta őket, most pedig hirtelen odébb sodorta, el egészen a hőkölő lovasokig, hanyatt vetve azokat is. Valamilyen gát szakadt át megint, tarajos hullámaival verte uszadékokként a gyermekeket a víz, lökte eldűlő lovuk alá a katonákat, előrébb a szép lányt s a bujdosót, aki azon imádkozott már, átkokat keverve belé, miért nem érkezett hamarabb a természeti katasztrófa, úgy talán megmenti őket azzal, hogy magukra bízza, és önerejükből talán kijuthattak volna belőle, míg a fegyverekkel szemben esélyük semmi se.

Az eget káromolta még akkor is, amikor egyedül maradt az elcsitult mezőben, és már ezt sem tartotta csodának.”

 

III.

Hazavittem a húst, fel a zegzugos emeletre, minden lépcsőfoknál loccsant egyet a műanyag zsák alján meggyűlt leve.

A sebtében, szakszerűtlenül széttrancsírozott három fél disznóból, ami városi kondánkból nekem jutott, jókora koncot nyomtam műkedvelő böllérem markába, s amikor behajította a kocsi hátsó felébe, az ismeretlen rendeltetésű, sőt szándékú műszerek közé, megkérdeztem, mi dolog az, hogy már nekik sem adja ki eddigi bőséges járandóságukat a gazdájuk, annak sem maradt talán, amiből jóltartsa védelmező védenceit, és mire költik akkor az én vérdíjamat? – mire válaszul Belfegor csapzottan mosolygott csupán, kihunyt páros örökmécseshez hasonló, olajos szeme, úgy láttam, furcsálltam is, hogy szeppenten hallgat, mintha gondolkodna. Rajtam ellenben dühödt beszédkényszer vett erőt, azzal hecceltem mindvégig, hogy lám, lám, én tartom el vizsgálóm-vallatóimat, sőt a rabomobilok sofőreit, és nemcsak alkalmi húsadagokkal, hanem pénzzel is, amit adó címén folyamatosan levonnak a fizetésemből, bérük bizonyára benne foglaltatik a gyógyszerek árában, amiket a megveretés után szedünk fájdalom ellen.

Hagyta, hadd locsogjak, verjem el a dühömet, keserűségemet, a tájat figyelve, de nem élvezve vezette állami kocsiját a derengő fatörzsek között. Most, szolgálaton kívül, mintegy baráti szívességből fuvarozott, s átkaim, amiket a hatalomra és az annál furcsa módon érzékenyebb védelmezőire szórtam, már-már beletartoztak kettőnk egyezségébe, miszerint én tulajdonképpen csak akkor szólalok meg, hogy mondjak is valamit, amikor ő kérdez, és csakis azt, amit hallani akar, azontúl jártathatom a számat kedvemre, ő egyedül arra a véleményemre kíváncsi, amelyre felkészült és jobb helyzetismeretével bármikor tódíthatna, ha pedig eljátszottam a nekem kiosztott szerepet egy vallatáskor, akár sörözni is mehetünk, együtt szidjuk aztán ezt a befürdött kurva világot és a nagyfejűeket, ahogyan barátok között szokás, akik ugyanazt, szinte egymás vélekedéseit mondják, mégis jólesik hallaniuk a másiktól.

Persze, nem volt hallgató tanúnk, nyakig bekormozódott szomszédom a nyaralóban maradt a véres belsőségekkel és tálakkal, hogy nagy pálinkázás közben a katonasapkás parasztokkal feldolgozza az áldozatokból neki járó részt. Tudtam, hogy én nem eszem a húsból, de Maria meg az anyja, ha éppen ott van, biztosan örvend neki. Az öregasszony majd sopánkodik egy ideig a konyhában, hogy nőhettek volna még a cugák, ha rábízom, miért is kell városi kertben nevelni állatot, a lánya pedig integetve csitítja a hátam mögött, valami egyezményes jellel, mert sejti legalább, hogy annyira megszerettem, megenni sem tudom a disznókat, az öregasszony aztán kisüti egy-egy darabjukat.

Mariának, hegylakó létére, megmaradt az az érzékenysége, amit én a szél és a fagy által kifinomított, misztikus tulajdonságnak, holmi jóserőnek véltem; ritka kimaradásaimkor megérezte, ki szomorított el valami kesergő dumával, néha azt is, mi történik másnap, és ahhoz mérten készítette ki az ingeimet. Furcsamód a veszélyt, a bajt sejtette meg, nem az örömet, talán mert olyan kevés jó dolog történt körülöttünk, nem volt min edzenie, gyakorolnia boldogság iránti tehetségét. Velünk pedig nem történt semmi, egyenletes, megszokott feszültségben éltünk, néha még szeretkeztünk is. Odaadóan, látható büszkeségének ellentmondva vagy dacolva vele, szeretkezéskor már-már alázatosan vett részt viszonyunkban, mintha állást vállalt volna egy komor főnök mellett, akit annál inkább tisztel, minél kevésbé ért.  

Sőt, szerinte és az anyai tanítás szerint ez a csendes odaadás, mely mögött megőrizte makacs különállását, hozzátartozott a beosztásához, a személyemben megjelenő hatalomhoz egyaránt, bár erről soha nem beszélt, nem is tudott róla talán. Mintha lett volna egy másik magánélete.

Egyéb dolgaiban önálló volt, és már-már ijesztően határozott, emiatt talán kegyetlen is. Fösvénysége volt rá a példa és egyben a tanúság. Nem gyűjtött, hanem „megnézte a pénzt” és az érzelmeit ugyancsak, engem szeretett, vagy inkább háláját fokozta fel szenvedélyesen, de a disznókat például már elviselni sem bírta, etetésüket, vakargatásukat megbocsátóan elnézte nekem, mint külön hobbit, mely végül azért hasznos lehet még, s mióta a városba került, a főhivatalban titkárnősködött, a munkatársait is úgy kezelte, mint a haszonállatokat, annyit fektetett beléjük, amennyit reménye szerint gyarapodva visszakaphatott. Összejöveteleikre nem fogadott el meghívást, ennek ellenére néha váratlanul betoppant, és jelenléte ettől fenyegetővé vált, akár egy titokzatos ellenőré. Kislányával is így bánt, amíg meg nem szereztem tőle magamnak. Hagyta, ám haszonszerző, józan fösvénységében azért igényt tartott rá egy kicsit, ahogyan a rossz emlékeit is őrzi az ember, a kislány pedig éppen az volt számára. Gondozta, varrt rá, de szülői értekezletre már nekem kellett eljárnom helyette, talán azért, hogy mindannyiszor bizonyítsam a kétségbe sem vont tényt: én vagyok a gyerek apja. Rám bízta, hadd szeressem, és én igyekeztem is. Csakhogy én is fel akartam használni a szerencsétlent, és előre szántam, amiért feláldozom. Halálra szántam ezt a kislányt, ezért volt nehéz szeretnem. Mintha nagybeteg lett volna: pátyolgattam és ölelgettem, egyre kétségbeesetten szerettem, amint közeledtünk a vég felé. Ajakírnak becéztem, mióta kialakult bennem, miképpen fogom felhasználni, elindítani végső útjára, és ez jól hangzó név volt, ezen a nyelven kellőképpen érthetetlen ahhoz, hogy kedveskedésnek hasson.

Vittem fel a zsák disznóhúst, és tudtam, eljött az idő, nincs bocsánat. Ha egyébért nem, mert én nem bírom tovább. Annyira tudtam, hogy disznó barátaim hulláját hurcolva hittem is, hogy a nagy Ő a gyilkosuk, az Ő szelleme mozgatta a keretlegényeket, hogy ilyen értelmetlen, cinikus módon végezzenek velük. Nélküle egyszerű és hasznos mészárosok lettek volna, akiket karácsony előtt elhív az ember az udvarára, s tartja nekik a nagytálat, hogy felfogja a vért. Ehhez illett volna, ha a kislány Tőle fogan kilenc évvel ezelőtt, s most éppen általa gyilkolom meg. Ez olyan lett volna, mint a disznók leölése, éppen olyan.

Maria azonban soha nem vallotta be, a vendégháznak melyik szobájába rendelték fel szerelmi szolgálattételre azon az éjszakán, és egyképpen igaza volt: mindegy, hol és kitől fogant a gyereke, ha egyszer nem akarta. Ez a rejtelmes bizonytalanság mégis azt az érzést keltette bennem, hogy az egész hatalommal szeretkezett, és annak birtokosai valóban felcserélhetők. A nagy Ő részei, minthogy szolgálatának részesei voltak mindenképpen. Mariát ez az általános kapcsolat, a megbecstelenítés kollektivitása egyfajta glóriával vonta be, titokzatossá tette még számomra is, rokonai szerint pedig egyenesen a misztikus magasságban szabadságukat élvező nagyságok hatalmából került belé valami az ondójukkal. Ezek a hegylakó, vastag nadrágos férfirokonok büszkén, önhitten jártak a falujukban, ahol mindenki tisztelte Mariát, mert olyan közel került a sorsukat rendező erőkhöz, akár szentek az istenséghez, akik helyét most ezek a potentátok tartják a nagy Ő oldalán. Valahányszor felküldtük közéjük a kislányt üdülni, messziről kísérgették a zsombékos mezőben, vigyáztak rá, mint drága rabra, akitől szabadulásukat remélhetik, de ennivalóval már nem merték megkínálni, mintha nem is földi táplálékkal élne. Emiatt aztán gyakran éhesen érkezett haza. A nagy megtiszteltetés azonban megtette rá a hatását, kezdte képeskönyvbeli hercegnőnek képzelni magát, és lesoványodva, éhezve valóban egyre légiesebbé vált. Gyereki tudatlan érzékenységgel felfogta, hogy holmi legenda része, és már-már testtelenül járkált, mint ki eleve elrendelt boldogtalan létre, végül áldozatra készül. Áttetsző lett, akár egy szőke képmás, pedig barna hajat viselt kissé széles arca körül, melyen én is a nagy Ő nyomait, vonásait kerestem, miközben aludt. A keze, szétálló ujjaival, Őrá emlékeztetett.

Maria rokonai gőgös hittel vallották, hogy éppenséggel a Cár gyereke, engem pedig méltatlannak tartottak a szolgálatára is. Az értelmiségiek iránti álnok tiszteletüket félretéve paroláztak velem, tudva, hogy a természet törvényei, mint amilyen a származás is, minden tudásnál előbbre valók, és főként hasznosabbak, A papírnyálazók iránti eredendő megvetésüket is nyíltan kimutatták, s tehették ezt annál inkább, hogy mostanra már papírnyálazó sem voltam, műveltségemmel, okosságommal sem vittem semmire, még egy kapát sem szereztem, amivel a mások földjét művelhetném legalább. Ugyanakkor szántak egy kicsit, amiért az eszemmel sem jutottam közelebb Őhozzá, mint ők egy rokoni test által. Az ilyen rokonok természetszerűen nevelnek disznót, nem úgy, mint én a városban. Ez volt az igazi különbség, megjelenítve, és emiatt borzasztó peckesen sétáltak át a lakásomon, ha ügyeskedő ügyeik végeztével meglátogattak, és soha nem húzták le maguk után a vizet a WC-ben. Mariát egyre biztatták, kérje ki, ami neki jár, ha már én ennyire élhetetlen vagyok, s a nevemért cserébe nem igényeltem nagyobb lakást, jobb állást és valami apanázst, ha lehet. Maria már csak legyintett a sürgölődésükre, s ők tisztelték annyira, nem erőltették a dolgot. Az állattartáson edzett eszükkel úgy vélték, egyszer mégiscsak bejön a fizetség, ahogyan a mesék végén szokás. Ők máris falujuk elitjének számítottak a legendás vérrokonság folytán, amiről senki nem beszélt, de mindenki elfogadta, tisztelte és félte is egy kicsit, disznóölések évadán mindig ők kap

ták elsőre és a legtöbb kóstolót, az elöljáróság pedig szemet hunyt, amikor éjszakánként csebret, zsindelyt csempésztek a városi piacra, és még a rendőr fizetett nekik a kocsmában.

Gőgjükkel, reményükkel mintegy magyarázatát adták a nagy Ő létének, természetének. Holmi, a jelen felé haladtában egyre torzuló ősiség, az idők kezdetén kötött szövetség alapján osztották meg a mindenséget a nagy Őhöz hasonlókkal, hogy azok intézzék a világ fontos dolgait valami magasságos régiókban, egyfajta másvilágon, ők pedig a maguk természete szerint élhessenek a földjükön, lophassák egymás terményeit éjszakánként, térdig gázolva a keserűlapuk között. Én is eljártam velük, és hökkenten csodáltam nyugalmukat. De hát, végül is, ugyanazon az éjszakán mások meg tőlük vitték el a salátát és a szénát – csak a növényeket, mert a lelkes állatok eltulajdonítása más elbírálás alá esett, mint az Isten számába nőtt veteményeké –, a világ dolgai a természet törvényeit másolva kiegyenlítődtek, s ha nem is gyarapodtak, megmaradtak hiánytalanul, éppen elégségesen ahhoz, hogy eltartsák az embereket. Mindehhez, a biztonságos tolvajláshoz pedig szükségük volt olyan zálogra, amilyen a mi kislányunk, az ő hercegkisasszonyuk, és én sajnáltam őket, bár nem túlságosan, hogy elveszem tőlük, s azután talán vissza kell térniük az istenimádathoz, a Fennvalótól kérniük a segítséget, amit helyette egyelőre a nagy Őtől vagy csupán valamelyik árnyképétől reméltek kicsikarni.

Vittem felfelé tehát a kihűlt disznóhúst, és tudtam, csak a harag ragadhat ilyen fennkölt dühöngésre; jobb volna egyszerűen örvendeni, hogy rendes ember módjára ételt hozhatok a családomnak, megmentettem a menthetőt, és jóllakunk belőle legalább. Ugyanakkor élveztem is a dühömet, nemcsak amiért régen nem tapasztalt lendületbe hozott, hanem mert ugyanazon kiszámított, hideg fejjel követett cél felé lökött ez is, s ebben a sodrásban egyszerre helyére került minden: igazam volt. Igen, ez már lázadás, skandáltam magamnak, lázadás annak rendje-módja szerint, nemcsak egy elvi, elvont igazság keresése. Így mennek tehát a dolgok, s ezt a menetet kell nekem megszakítva megváltoztatnom. Mire az ajtóig értem, sikerült meggyőznöm magamat, hogy boldog vagyok.

A homályos konyhában a falujából valamilyen ürüggyel isméi belátogató anyósom ült, amúgy feketébe öltözve, az asztalra terített újságpapír fölött matatott, gyertyákkal és szénnel, tűkkel és valami ismeretlen növénnyel. Az újságlapon a nagy Ő teljes oldalon terpeszkedő óriási arcképe látszott: komolyan mosolygott ki a gyertya- és koromfoltok mögül. Az öregasszony vajákolt, és éppen az én konyhámban, amitől az edények olyan hideg fényben remegtek, mint a gömbvillám látogatása után. Valami gonosz áhítat látszott az arcán, és ezzel a lányáéhoz hasonló kifejezéssel úgy megdöbbentett, mint én őt az érkezésemmel. Magabiztossága is Mariára emlékeztetett: nem ijedt meg, amikor egyetlen ránézésre lelepleztem obskurus gyilkossági kísérletét, bátran, dacosan nézett rám, mint ki biztos az igazában, és hajlandó áldozatot hozni érte.

Kemény kis öregasszony volt mindig is, zsörtölődött, ha a szerinte illendőnél tovább maradtam az ágyban, és teát hozott, ha aggasztóan sokáig feküdtem mégis. Lányát alázatra intette, hogy legyen hálás, amiért feleségül vettem a bitangjával, akit az egész rokonságból egyedül ő nem bálványozott, inkább oktatott és gyöngéden lökdösött, mintha fattyúból valóban embert készülne nevelni, és egyre unszolta, hogy ne urizáljon, miközben a többiek hódoltak előtte, és kikacagták a háta mögött. Most ráadásul azon dolgozott nagy titokban, hogy megszakítsa a rejtélyes vérségi köteléket, amitől rokonai olyan sokat vártak. Mulatságosnak, ugyanakkor ijesztőnek hatott, hogy valójában az enyémhez hasonló metafizikus úton próbál eljutni a nagy Őhöz, mintha százados butulásban kifejlődött érzékenységével sem talált volna egyéb lehetőséget, mint hogy saját teljes lényét vesse be ellene, önmagát felsőbb hatalmakra bízva és ugyanakkor birtokolva a világerőket. Csak néztem, miközben úgy tettem, hogy nem látom mesterkedését, és most, amint meglódított az egészséges harag, és megéreztem lüktető véremet, belém döbbent, hogy egész erőlködésünk, odaadásunk nem vezet többre, mint amikor az emberek kajánul a nagy Ő arcképével törlik ki a feneküket, és hogy titokzatosságában nem is sokkal bátrabb tett ennél. Hiszen végül is fizikai valóját kellett volna elérnünk, azon igazítanunk annyit, hogy saját szellemlényét utolérve kikerüljön közülünk, s az ilyen vajákolás éppen annyira elégtelennek tetszett most, mint saját önfeláldozó spekulációim.

„Hoztam húst”, mondtam, és a nagy fényképre raktam a zsírosan párás zsákot, eltakartam a babonás kellékeket; az öregasszony hálás volt érte. Amúgy sem magyarázta volna el, mit művel és miért; ismertem annyira, hogy szükségben, szorultságban hallgatni is, hazudni is képes, és becsültem az életrevaló hajlékonyságát. „Ne kérdezősködjön, mert úgyse loptam. Saját termés. És hogy tudja, úgy döntöttem, itt vége mindennek, elköltözünk, úgyhogy nincs szükség többé disznókra.”

Nem kérdezett semmit, de mikor kiraktam a befülledt, nyálkás húsdarabokat az újságra, megjegyezte mégis: „Maria a rendőrségre ment, maga után.” „Hát akkor tudja, mi a helyzet.” „Tudom. Vigyázzon magára.” „Ugyan miért? Elvégre én vagyok a legrendesebb, legjobb állampolgár, olyan megbízható, mint egy besúgó, és olyan tisztességes, hogy maga is fél tőlem, mert nincs hibám, amitől fogva elkaphatna. Engem ezeknek is meg kell dicsérniük.” „Nem olyanok ezek.” „Miért, milyenek, maga tudja?” „Tudom hát. Gonoszak. Gonoszak, mert félnek. Félnek az Istentől. És a gonoszak gyengék, hiába hiszik hatalmasnak magukat.” „Gyengék-e?” „Igenis, gyengék. Mert nincs istenük.” „Ezeknek van egy. Találtak maguknak. Látom, maga is éppen áldozott neki.” „Nincs, most már nincs nekik, higgye el. Maga is tudja, hogy nincs már istenük, azért mer így beszélni róla. De már nem létezik.” Teljes meggyőződéssel mondta ezt. mint ki jó munkát végzett: egy kiváló szakember öntudatával. „És gonoszak – mondta még –, kegyetlenek, mert a vesztüket érzik. Maga fürödjön meg, melegítettem vizet, majd utánatöltök forrót, ha kell. Maga biztosan fáradt. Nem embernek való ez.”Az öregasszony letette kezéből a disznó széthasított szívét. hogy csak úgy csattant az újságpapíron, közel jött hozzám, még száraz szagát is megéreztem. Nemcsak hogy határozott volt megint és mint általában, hanem fenyegetően emelte felém kerek, kemény fejét, és ezüst alsó fogsorát is megpillantottam szemem magasából, amikor tagoltan mondta: „A kislányt elküldtem, biztonságban van.” „Látni akarom. Mesét akarok mondani neki.” „Féltem.” „Félt? Maga?” „Őt féltem.” „Tőlem félti?” „Úgy is lehet mondani. Maga fürödjön meg, ki tudja, ott azoknál talán nem jut majd hozzá. Meleg ruhát is készítettem magának.” „Ezért küldte el a leánykát?” „Fürödjön meg, amíg még lehet, azután elmondom. Beszélgethetünk.”nnyebbülést éreztem, hogy az öregasszony, aki éppen idejében készítette el a fürdőmet, babonásan érzékeny lelkével sem sejtette meg az igazi okot, amiért a kislányt keresem, és ez egészen elgyöngített, ráadásul a víz is kellemes volt. Ilyen jól, mondhatni igazul rég éreztem magam: a felszabadultság jólesően társult a sodró haraghoz, mintegy magába foglalta, mert azért dühös voltam az anyósomra, amiért elrejtette előlem Ajakírt, éppen amikor szükségem lett volna rá, és egyre inkább azt az imént megérzett, szinte hátulról taszító lendületet próbáltam visszaszerezni, csakhogy nem sikerült. Ahogy a fáradtsággal együtt kioldódott belőlem az egymással rokonná vált megkönynyebbülés és harag, magamra maradtam a vízben a félelemmel. Az elején nem értettem, mi hívta elő. Éveken át megszoktam, már okát sem kellett keresnem, mert nemcsak állapot volt, hanem egynemű közeg, abban lebegtünk valamennyien, az okokkal együtt. Ki az éhezéstől rettegett, ki a rendőrségtől, a terhességtől és a rádióhírektől; én attól, amit meg kell tennem, ha egyszer elszántam rá magamat, ráadtam-tettem az életemet és a másokét is. Végül abban egyeztem ki magammal, hogy leginkább attól félek, hogy most is, mint annyiszor, újra és újra el kell magyaráznom magamnak, miért félek, miközben annyira megszoktam, nem is éreztem félelmet valójában. Feküdtem a vízben, eszembe jutott sorra, hogy nincsen már népem, akihez lázadva szólhatnék, és annak nincs anyaországa, ahová meghallgatásért fordulhatna, ha segítségért amúgy sem lehet, eszembe jutott az elhagyott anyanyelvem, melyen jó ideje még csak nem is álmodom, az elvesztegetett, egyetlen lehetetlen célra beállított, sok meddő évem és minden, amit elvettek tőlem, az állásaimat, a szerelmi étvágyamat, még a kislányt is, legutoljára pedig a disznóimat. A másfél disznómat.

Egyszerre elsírtam magam, államról a kihült fürdővízbe cseppentek cuppanva a könnyeim, és két kézzel vertem a vizet tehetetlen dühömben, hogy képtelen vagyok alábukni és ott maradni végleg, nem bírok eltűnni és a víztükör alól nézni ezután. Tudtam, hogy mindenkit eladtam, elárultam tehát, és egyedül maradtam a képzelgéseimmel, de már képtelen lettem volna lemondani róluk, nem maradt érzékem a visszaúthoz az enyéim közé, akiket éppen én martam el magamtól: egyetlen emberi érzésem nem volt, amibe belekapaszkodva visszatalálhatnék. Egyetlen rögeszmére vagy csak ötletre csupaszítva, lecsonkolva éppen olyan becstelenül léteztem, akár a nagy Ő.

Nincs förtelmesebb gaztett, mint szétrombolni magunk körül a mások természetes érzéseit irántunk. És miközben a teljes, természetességében kusza életről filozofáltam, hogy minden része, lénye, tárgya egyenlő, és a teljességben egyik sem fontosabb a másikánál, az egyes emberek élete vált hiábavalóvá, sőt fölöslegessé számomra, elcserélhető, értéktelen holmi lett, amit egyszer mégis fel lehet használni még. Most már azonos voltam régóta követett mozgó célpontommal, és megéreztem, mennyire rémséges lehet a nagy Ő maga: nem az élete vagy a jelleme, hanem a lénye, a saját elvei szerint pusztító és valójában csupán elvontan létező: mint aki túljutott a halálon, és mégis el kell viselnie, hogy él. Ezért aztán minden kézzelfogható dolog, minden tárgy és élőlény, helyzet, érzet felsérti, mintha fájdalmasan nekiütközne mindennek, ami mások számára egyszerűen Örömet és bánatot okoz. Nem szeret enni, inni, szeretkezni sem, de mindezek felett kétségbeesetten és kétségbeesésében is megközelíthetetlenül, mintegy gravitációját és súlyát veszítve lebeg, és uralkodni akar mégis, hiszen csak így kötődhet hozzájuk. Valóban nem emberi lény, hanem az emberré levés vágya egy véletlenszerű testben. Bizonyos voltam benne, hogy neki is egyetlen szerelme maradt, akárcsak nekem ez a kislány: mi, a népnek nevezettek. És éppen olyan kegyetlenül feláldozza Ő is, ahogyan én akarom. Ha sikerül neki, ezzel ráérez önmagára, mikéntha az általa kiontott vér az ereibe szállna át, visszahúzhatná a földre, és még a lüktetése okozta fájdalom is örömet gerjeszt. A harag, ami engem másfél disznóm elpusztításakor elfogott, rokon lehet az ő dühödt kéjérzetével a mi vergődésünk láttán, és ez őt is mozgatni képes, a mozgás illúzióját adja legalábbis mindkettőnknek. Egymás felé mozdultunk ugyanazon az úton, még ha ellentétes irányból is, és megtörténhet, hogy Ő ugyanúgy várja a találkozást, ha nem is velem, de valakivel, aki megszabadítja enyémhez hasonló kínjaitól, és hőssé teszi, azaz áldozattá.

„Adam, megjött a barátja.” Az öregasszony kopogott a fürdőszoba vékony ajtóján, mely mögött meztelenül álltam, és döbbenten néztem testem tükörképét. Ezt sem ismertem, akár  a disznók belsejét, nem érdekelt, összetéveszthettem volna bárki más alakjával, hiszen eddig az arcomra figyeltem csupán,  kezdetleges eszközként nehogy elárulja, ami mögötte történik. Láttam vállakat, karokat, mellkasokat és hasakat, férfi nemi szerveket is munka közben vagy meztelenkedő ünnepi alkalmakkor inkább, és undorodtam tőlük, hiszen olyan nagyon valóságosak voltak, és éppen ezáltal borzasztóan idegenek. Viszolyogva gondoltam egy másik testtel való összefonódásukra szeretkezéskor, mintha én nem tettem volna ugyanazt. És most mintha én magam se juthatnék el abba az idegen testbe, mely egy üveglapon mutatja magát ijesztő valóságában, miután egy hosszú, ezüstszínű folyosón előjött mögüle. Azt vártam, hogy amint elér hozzám, hirtelen összerogyik a tükörképem, és én majd végignézem, amint kimúlik a fürdőszoba kockás mintás cementjén. Az sem jutott volna eszembe, ha kérdezik, hogy hány éves vagyok.

Legfurcsább az volt, hogy miközben érzékien átéltem önmagam valósággá válását, tudtam, hogy ez az őrület kezdete. Nem rémültem meg, hiszen a téboly volt régóta számomra a másik út, amelyen kijuthatok újra a testtelen, elvont, elvekben létező világba, az öntudatlanul is okos, talán a tudás legfelsőbb szintjét jelentő mennyországba, vagy amit jobb híján annak nevezünk. Ott biztosan másvalaminek hívják, akik megismerték, és ezzel benne laknak.

„Adam úr”, kopogott újra az öregasszony, úgy szólítva, mintha máris másvalaki lennék. „Várja a barátja. Keresi.”

Nincsen barátom, jutott eszembe, hacsak nem az ott, szemközt velem, a tükörben, az is halálos veszélyben. Hiszen összeomlik, ha elhagyom. Felvettem a meleg ruhákat, amiket az öregasszony készített előrelátóan, sok nemzedék börtöntapasztalatával. Derekas munka volt az öltözés, de közben sikerült megnyugodnom valamelyest, mikor aztán az öltöny összes gombját helyére gomboltam, és megpillantottam régi, ismert alakomat, végleg elmúlt a pánik, mely egy időre, lehetőségként legalábbis, kikergetett-kivetített önmagamból: előbb egy tükörbe, aztán onnan majdnem a semmibe.

„Részeg vagy te, vagy másnapos?”, kérdezte Belfegor az ebédlőasztal mellől, ahol kekszet falt, és szállt szájából a pora, miközben az öregasszonnyal beszélgetett, aki hasa alatt összekulcsolt kezekkel állt mellette, és látszott rajta, hogy másra vár, mint amivel a vendég könnyedsége kecsegteti. Én viszont nem bírtam eldönteni, azért tegez-e, mert elszántan játssza a barátom, vagyis a hivatali szerepét az Öregasszony előtt, akinek addigra azt is elmesélte, hogy ez az ő régi lakása, minden zúgát ismeri, nincs, nem lehet előtte minálunk titok, és nem kellett volna átfesteni a falakat, ő, érzelmes ember létére remélte is, sőt megálmodta egyszer, hogy a meszelés legalább rá emlékeztet minket, nyoma marad élete itteni szakaszának.

A tegezésnek más oka is lehetett, és szerintem más oka volt. A letartóztatottakat tegezték általában, de most másfajta volt a hangsúly, egyébre vallott és készített fel engem. Mégis hálás voltam az öregasszonynak, hogy elvitte innen Ajakírt, akinek becéző fedőnevét sem mertem kimondani magamban, nehogy leleplezzen Belfegor, ha belém hallgat; lehetséges, hogy olyasmi következik, amit egy kislánynak akkor sem szabad látnia, ha nem érti, mi történik. „Küldd ki a mamát, beszédem van veled”, mondta Belfegor, s ettől az öregasszony sarkon fordult, csöndesen kiment, mint ki megszokta, hogy a fontos dolgok, mint az üzlet, a barátság és a politika a férfiakra tartoznak. A vendég, böllérkedése mocskából kifürödve, akárcsak én, mosolygósan bámult. Nyoma sem volt rajta a reggeli magamutogató közönségességnek, a délutáni méla szomorúságnak, de a fáradtságnak sem, ő nyilvánvalóan jobban érezte magát öltönyösen nálam, mint én saját lakásomban útra öltözve.

„Megmondom, miért jöttem. Ide figyelj!”, és a régi nevemen szólított, akárcsak kilenc évvel ezelőtt. Mintha bent a zsigereimben érintett volna meg egy sebet kisujja hosszúra hagyott körmével. Elszégyelltem magam, hogy naivitásomban azt képzeltem, beolvadva elrejtőzhetek; ebben a bujócskában műkedvelőnek bizonyultam a profikkal szemben, s csak egyetlen célra törő elvakultságom miatt hihettem a sikerben. „Ide figyelj, elárulok neked valamit, csak előbb tölts egy pohárral.” Azt feleltem, nincsen italom, talán nem is akartam hallani, miért jött, mintha semmi sem történhetne, ha nem hangzanak el a szavak. Ez újabb naiv elképzelés volt, tudtam is, hogy az. Benyúlt az asztal alá fekete irattáskájáért, a térdére tette, kivett belőle egy üveg konyakot, és a csipketerítőre döndítette. A kiismerhetetlenül bonyolultnak ható mozgássor alatt mindvégig rajtam tartotta barna szemét, mintha megtámadhatnám közben. „Poharad azért van?”

Elballagtam a tálalóig, kivettem két poharat. Valamiképpen túlságosan lassú volt ez az egész, a nagy szünetekkel egymást követő mondatok, a szakadozott mozdulatok, vagy csak az idő múlt nehezen. Két kristálypohárral a kezemben kacsáztam az asztal felé, amikor megszólalt újra, és jól időzítette a mondatát: „Holnap mégiscsak megjön a Főnök.” Ez alkalommal szabályszerű hatásszünetet tartott, a tekintetemet kereste közben.

Lecsavartam az üveg fémkupakját, recsegett, töltöttem a poharakba, buborékolt, aztán Belfegor felé emeltem a magamét; „Isten hozta!” „Vigye az ördög!” Dacosan kihúzott derékkal ült kedvenc székemen, és megismételte: „Vigye az ördög!” Rövid, vastag karját átnyújtotta az asztal fölött, koccintottunk, és ez csengő hangot hallatott. „Én nem szólhatok bele.” Ezt mondtam. „Igyál még, majd beleszólsz!” „El kell mennem a kislányért.”y. Beszereztem. Azt akartad, a kislány kerüljön be a Főnököt fogadó csoportba, és én elintéztem. Megcsókolhatja a púderos arcát, talán még a rúzsos ajakát is. Ezt volt a szíved vágya, ugye? Elintéztem neked. Lehet, hogy még az újságban is megjelenik, amint átadja a virágokat az ország első emberének és fiának. A virágokat tőlünk kapjátok, nem kell költségekbe verned magad. De mit kapok cserébe én?”rsz még?”Erre iszunk!” Ittunk is. „Tudom ám, miért tegeztél vissza. Mert ideges vagy, másra figyelsz. Lehet persze, hogy dühös vagy, lenézel engem, és azért. De én azt mondom. látod: legyünk barátok. Elvégre elég rég dolgozunk együtt. Ne kapkodd a fejed! Mondjuk úgy: nekem sem lenne munkám. ha nincsenek ilyen rejtélyes figurák, mint amilyen te vagy. A többiekből félóra alatt kiveri az ember, amit hallani akar tőlük, de a magadfajta okosok becserkészése évekbe beletelik. És izgalmas is. Éppen azért értelmiségiek az ilyenek, az sem jó egyébre, mint rejtőzködésre, éppen arra való. Én régebb, az elején, börtönőr voltam, hogy tudd, de aztán kiművelődtem, most meg már kisfőnök vagyok. Mit szólsz? A köszörűkő és a kés meséje, mi? Én már jó élesre ki vagyok fenve, finomabb műtétekhez is használhatnak. Hát az olyanfélék miatt leszünk mi nagyok, mint amilyen te vagy. Ti meg egyre kisebbek lesztek. Lehetséges, hogy a végén mi maradunk csupán, nélkületek, de akkor már nagyon-nagyon megokosodva. Csupa akadémikus, tudós titkosrendőr... Jó volna, mi?”köszönetet mondj nekem?”at láttam a szájában, és azokhoz hasonló nyálbuborékokat.

„Na látod, ezt az egyet nem szabad tőletek eltanulni, mert úgyis fölösleges, ezt a gőgöt. Azt hiszitek, egyediek vagytok, tehát pótolhatatlanok. Ne hidd! Mástól is tanulhattam volna, nemcsak tőled. De te mindenek tetejébe rokonszenves voltál, úgyhogy téged választottalak. Csakhogy közben te elveszítetted az önbecsülésedet, anélkül meg mit ér a gőg? Üres álca, nincs benne élet. Mintha én szívtam volna ki belőled, úgy érzed talán. Mondd, hogy úgy. Nem ugyanaz vagy már. Mintha kettő volnál.”

„Nem.”

„Nem, ugye? Nemmel kezdted az elején is, kilenc évvel ezelőtt. Más volt a neved, más volt a tartásod is. Röhögtél a komoly dolgokon. Ijesztő volt, egyszerűen rémületes volt, hogy ilyen magasról nézed a legmagasabb elveket, de még alakokat is. Mintha nem lett volna értelmük, pedig van. Nekem meg azt mondtad: nem. És aztán...”

„Röhögni most is tudok.”

„Kínodban. Nem felülről, nem fensőbbségesen, még csak nem is fellengősen. Most egyszerűen cinikus vagy. Ez alantas dolog. De hát, belekeveredtél. Becsületes akartál maradni, és éppen azért keveredtél bele. Érezted, hogy ott fenn, a magasságos gőgödben messze vagy az igazi élettől, ahol embereket ölnek és vernek, az emberektől, akik számára a mindennapi gond nagyobb, mint a mindenség neked, és tisztességesen megpróbáltál közelíteni az élethez. Állásokat váltogattál, egyre lennebb, lennebb, közelebb az élet sűrűjéhez, ugye? Most udvaros vagy, söprögető. Micsoda röhej! Elvettél feleségül egy ribancot, hogy gyakorolhasd az irgalmasságot, az áldozatkészséget, bebizonyítsd, hogy neked nincsenek előítéleteid. Nevet adtál a gyerekének, és most még hízelegni is akarsz neki, lefényképezteted az ország első emberével. Miközben neked nem számít, ki van a fényképeken, egyikőjüket sem szereted. Ócska vicceket mesélsz ócska kocsmákban, félanalfabétáknak, mintha közéjük tartoznál, ahelyett hogy tudományos értekezleteken olvasnád fel az angol nyelvű tanulmányodat, esetleg éppen az élet értelméről. Miért jobb így neked? Miért vetsz meg bennünket anynyira, hogy még nagy és híres sem akarsz lenni közöttünk? Mi ez? Puszta gőg? Vagy az ellenkezője? Úgy érzem néha, a gőg ellentéte ez nálad, de mégsem szerénység, gyöngeség inkább. Több jelentést írtam, hogy próbáljanak segíteni rajtad: teremtsenek a képességeidnek megfelelő lehetőségeket, és ha kell, erővel kényszerítsenek, hogy kihasználd. Persze hogy nem kértem ehhez a beleegyezésedet. A kihallgatásodhoz sem kértem. De most már a legnagyobb Főnök is tud rólad.”

„Ő?”

„Na, ugye! Ő megfelelő nagyságú partner neked, azt hiszed. Rá odafigyelsz, de rám már nem marad erőd.”

„Félreismersz.”

„Lehetséges. Sokszor gyanakszom magamra, hogy annyira ostoba vagyok, kilenc éven át sem sikerült közel férkőznöm hozzád. Pedig próbáltalak megérteni, ez az egyetlen út... Hát akkor mondd el végre te, hogy ki vagy. Azt csak tudod. Én pedig megérdemlem. Kilenc év nagy idő, még egy házasságban is. Na halljuk, ki vagy?”

„Egy senki. Most már egy senki. Lemondtam magamról.”

„Ne, ne játszd ezt. A kollégáimat igazolod vele, és ezzel provokálod is őket. Szerintük hőzöngő nulla vagy, és le kell téged tartóztatni, hadd lássuk, mi rejlik a nulla mögött. Akkor majd elmondod nekik, ki vagy, miféle senki. Izgatod őket is.”

„Örvendek, hogy egy egész intézmény foglalkozik velem. Még portásotok is van.”

„Mondd meg nekem: tényleg őrült vagy? Ők annak tartanak. Az őrülteket, a kiszámíthatatlan alakokat pedig a Nagyfőnök látogatása előtt általában begyűjtik, nehogy zavart okozzanak. Kapnak egy-két nyugtató és egyéb injekciót, azzal kész, sokáig nincs gond velük. Néha én is azt hiszem, hogy őrült vagy. De kiszámítottan, szándékosan vagy az. Úgyhogy én téged nem viszlek be.”

„Ezért jöttél?”

„Ezért küldtek. Csakhogy én nem értek egyet velük, és hajlandó vagyok vállalni a kockázatot. Nem is érted, hanem a tévedésemért. De cserébe válaszolnod kell nekem. Őrült vagy? Kell, hogy legyen valami célod, amiért érdemes megtébolyodni. Elég okos vagy ahhoz, hogy ezt belásd és megcsináld, a tébolyt válaszd, ha nincs egyéb lehetőséged, és eléggé perverz értelmiségi vagy ahhoz, hogy valami lehetetlen célod is legyen, ne tudj élni nélküle. Ezt követni tudom, ha nem is értem egészen. Te megpróbáltál eljutni a valódi élethez, lefelé, és nem sikerült. Az ember nem fokozhatja le szándékosan a képességeit, arra már nincs elég tehetsége. Felfokozni lehet, de le nem. Te fentről, én meg alulról kezdtem, ott, ahol a véres zsigereket verik szét, minden konkrét és biztos, ehető, fogható, és most már nem tudom, ki vagyok. Ezért értelek. Ti azt mondjátok erre, ugye: elidegenedés? Az ember egyszer csak elkezdi nézni magát, és nem ott áll, ahonnan néz. Nem tudom, hová jutottam, visszatérni mégis képtelen vagyok.

„Nem fogom elmondani.”

„Hát persze. Eddig is csupa szir-szar apróságot mondtál, éveken át, valójában a semmit, sokáig, és én úgy tettem, hogy kielégít. Igaz, egy-egy jelentésrevaló mindig kitelt belőle. Ha pedig nem, hozzátettem a magam részét. Egészen szép, kerek dolgozatok sikeredtek, hidd el nekem. Büszke lehetnél rájuk. Nagyon okosnak látszol a jelentéseimben. De a gőgödet vagy az ellenkezőjét nem bírom, és nem is értem.”

„Összefüggenek.”

„Vitatkozni akarsz? No végre! Hát akkor lássuk!”

„Pisilni akarok. Kimehetek?”

 „Otthon vagy. Az én régi lakásomban vagy.”

„És hogy van a kedves feleséged?”, kérdeztem kajánul, mielőtt elindultam a fürdőszoba felé, és be is jutottam sértetlenül, mielőtt válaszol. A fürdőben letoltam nadrágomat, ráültem a porceláncsészére, pedig nem késztetett semmiféle inger, ellenkezőleg mintha belém szorult volna minden, merev voltam belül, egyszerűen nem működtem. De ha rám nyitja az ajtót, amit be se zártam, egy szükségét végző embert lát, nevetséges testtartásban, akitől mégis elnézést kell kérnie. Most azt tanultam meg, magamtól, hogy a félelem és a megkönnyebbülés is lehet rokon érzés, legalábbis székelés közben. Hiszen a félelem kergetett ki, de attól voltam boldog, hogy Belfegor félreértett, félremagyarázta kilenc évem készülődését. A két érzés, akár az aszalt szilvára ivott nyers tej, megtette a hatását: szartam. Hosszan és boldogan. Ez volt szintézisszerű végeredménye az érzéseimnek; a véleményeimnek is.

Megkönnyebbülve eszembe jutott egy másik magyarázat is: hogy Belfegor szövege azért annyira mesterkélt, sőt gyakran közhelyes, mert sokáig készült rá, kimódolta, csupán gondolatsorok végkövetkeztetéseit közölte, tömörítve, mégis csapongóan, hiszen a mondatok közül kiveszett az élet az erőlködéstől, hogy szétválassza őket egymástól. Álombeli beszélgetések ilyenek. Bár lehet, hogy kiváló színész volt, és pontos hatást kívánt elérni, tudva, hogy mire vagyok érzékeny. Ez viszont azt jelentette, hogy valami távolabbi cél felé terel, hátsó szándék szerint.

„Az én feleségem meghalt, a tied pedig kurva lett”, mondta a szobában egy drámai színészhez illő tompa kiáltással Belfegor. Ő nem tartott könnyítő szünetet, izzadt csupán, miközben én ürítettem, „az enyém meghalt, és el is fogom magyarázni.”

„Nem szarok be tőle. Tölts!”

„Egyikük se bírta ki. A tied elkurvult, és én úgy éreztem, amikor meghalt az enyém, hogy összefeküdt az összes hazaárulóval. Vagy hogy önkéntesen börtönbe vonult, és rehabilitálni fogják majd egyszer, amikor megöregszem, és úgy érkezik meg, mint egy hazajáró lélek. Akkor kezdődött vele a baj, amikor elcseréltem veled a lakást. Azt képzelte, barátok vagyunk, pedig még nem voltunk azok, és aztán nem értette, miért kell nekem egy barátom ügyét kivizsgálnom. Meséltem neki néhány találkozásunkról, mintha holmi kocsmai sörözésről lett volna szó, és részemről az is volt egy kicsit. Nem hatott annyira borzalmasnak, mint a rutinszerű kivizsgálások, beijedt és ettől keményedő, aztán készségesen összeomló pasasokkal. Elmondtam neki mindent, amit tőled tanultam, az idézeteket is, bár azokat pontatlanul talán, de kiegészítettem őket a magam gondolataival, akár a rólad szóló vallatási jegyzőkönyveket. Megrémült ennyi okosságtól, ez egy másik világ volt, elképzelni sem bírta addig, hogy létezhet ilyen. Amikor hozzám jött, azazhogy elvettem, mert szó szerint elvettem a régi urától, még csizmát viseltem, és durva volt a kezem. És aztán nem bírt követni. Egyre elegánsabb lett, az igaz, és egyre törékenyebb. Szinte gyűlöltem emiatt, sértett a hirtelen jött kifinomultsága. Valami jó nagydarab fehérnépre vágytam, és neki igazán volt módja rá, hogy olyanná legyen. Bosszúból nem tette. Mert azért én még ott maradtam a testek, a pofonok közelében, miközben kifinomult módszerekkel követtem a delikvenseket; annak is pofon lett a vége mindannyiszor. Téged nem bántottalak, ugye? De hát te voltál a példa, s az ember nem szokta lelövetni a példaképét még mielőtt utolérné. Ez a nő pedig megelőzött.”

Tudtam, hogy hazudik, pontosabban: keveri az igazságot a képzelgéseivel, s ezért mindegyre ellentmond magának; ismét rám akarja kenni a felelősséget, mint a vért. Lakáscserénk idején már nem első találkozásunknál tartottunk, és kölcsönösen gyűlöltük egymást, még ha lagymatagon, megszokásból, szinte szakszerűen is. Vagy inkább hivatásszerűen. Most meg összehúzott szemmel hajolt felém, közelebb húzta székét asztalom elfoglalt feléhez, készen rá, hogy folytassa zavaros, összefüggéstelen vallomását, amivel lehetséges, hogy hasonlót akart kicsikarni tőlem.

„Ide figyelj, neked megsúgom, besúgom, mi volt a fő baj, te úgyse mondhatod el senkinek. Alapjában véve, de mi az, hogy alapjában véve, a Nagyfőnök volt a baj. Ez az én feleségem, ez falusi lány volt, és nagy esélynek számított, hogy bekerült konyhalánynak egyik vidéki vadászházba a sok közül, még amikor a Cár sem volt az, ami most, és ő sem volt úrihölgy. Azt mondja, a Cár durva állat volt, fél mutatóujját bedugta az orrába, amikor piszkálta, aztán simogatta az asszonyokat. A férfiakat is. Mindent megfogott, megtapogatott, biztosan a saját szarát is megszagolta. Az én feleségem meg látta dühöngeni, parancsokat osztogatni, aminek soha nem lett jó vége. Izzadt zokniban rohangált a lakosztályában, úgy üvöltözött, hogy mindenki szabotőr, és ki kell csinálni. És én egy ilyennek vagyok a pribékje. Ezt mondta a nejem, amikor nagy ritkán mert hozzám szólni, és olyankor mindig kiabált is, amikor már kifinomult, és a Nagyfőnök markolászó keze nyomáról is megfeledkezett. Vagy éppenséggel nagyon emlékezett rá. Talán azért nem viselt soha vörös vagy lila ruhát, az ütések elszíneződésére emlékeztette volna. Egy magasztos eszmét lehet szolgálni, mondta, azt kell is, nem szégyen a szolgaság, gyilkolni is szabad érte. De egy dúvadat... De hát tudod te, milyen...”

„Nyilván eszményi, sőt eszmei.”

„Bujkál egy eszme mögött. Akár ezek a fasz értelmiségiek, miközben ő utálja őket. Egy-egy ragyogó elvet ölt magára, akár egy ruhát, de a király valójában... Na, milyen a király?”

„Nem tudom. Nem ismerem. Nem jutottam a közelébe.”

„Megint ez a nem. A félelem szava. Nem tudom, nem vállalom. Ne félj tőlem, én nem bántalak. Az asszonyt sem akartam bántani. Néha mégis szívesen megöltem volna. Lehet, hogy szerettem, nem gondolod? Féltékeny voltam rá, az igaz. Akkor talán szerettem is, nem? Ráadásul a múltjára voltam féltékeny, amin már nem lehet változtatni, az elmúlt időben sem megbosszulni, sem megölni nem lehet senkit. Ő mégis megpróbálta volna a halálával. Én végig attól féltem, hogy megbaszta a Nagyfőnök, és én a feleségem egyik szeretőjét védem az összes többitől. Egy búcsúlevélre sem tartott méltónak, elégségesnek, mégis világos volt, hogy azért csinálta magával azt a dolgot, hogy kitoljon velem, mert gyűlölte a Nagyfőnököt és vele együtt a mesterségemet és az erőlködésemet is, hogy kikerüljek belőle. Az egyszer biztos, hogy nehéz helyzetbe hozott az intézménynél. Mert hiszen miért halna meg önként valaki, akinek mindene megvan, még az esélye is a boldogulásra, és ez az egész érte való jó világ? A halál itt lázadást jelent, parancsmegtagadást. Elvégre életre születtünk, hogy uraljuk, és uralkodhassanak rajtunk. Mi történne, ha mindenki öngyilkos lesz, kinek az ura vagyunk mi akkor? Önmagunk cáfolatának? És én még egy ilyen törékeny asszonyt sem tudtam kordában tartani, a helyes útra vinni – milyen rendőr vagyok én akkor? Ha az árulással szeretkezem? Megkérdezhették volna, de meg ám. Aztán egyszer úgy feküdt ott az ágyban, mint egy agyonlőtt disznó. Már ha egy disznó képes lenne agyonlőni magát. Én meg ma széthasogattam őket végre, és nem volt bennük lélek. Azt az asszonyt meg is ettem volna, ezeket meg nem bírom. Lehet, hogy dühös voltam egy kicsit ma, ő is mindig ettől félt. De te ne félj tőlem.”

„Rég nem beszélgettem ennyit, senkivel.”

„Miközben én beszéltem egyedül. És te azt hiszed, álmodsz. Felébredve legalábbis nem emlékszel a saját kérdéseidre, csakis a mások válaszaira.”

„Tudod, mit hiszek én? Azt, hogy megölted a feleségedet.  

Mindenféle magasztos indítékod lehetett, sorolhatod is őket, de leginkább egyszerű féltékenységből tetted. Hogy ne szerethesse más.”

„Nem is szerette senki. De ő sokakat.”

„Nem hagytál tanút, valóban. Szabadulni akartál, kilépni a testületből, ebből az egészből, és ezt egyedül ő tudta, tehát ő árulhatta volna el az okát. A csömört, a gyűlöletet azok ellen, akiket védened kell. És most ők védenek meg téged a gyilkosság vádjától és a büntetéstől. Ennek pedig az az ára, hogy közöttük kell maradnod. Az asszony éppen annak volt tanúja, hogy mássá lettél, nem bírtad elviselni már őket. Felülemelkedtél rajtuk, és ezzel kiszolgáltattad nekik magadat. Végül az asszony szájába adtad összes véleményedet a testületről és mindarról, ami létrehozta, magáról a Nagyfőnökről is, az erőszakról és a hazugságról, így igazoltad, miért kellett megszabadulnod tőle. Biztosan áldásukat adták az akcióra, és éppen azzal csukták rád a csapda fedelét. Úgy tettek, mintha elhinnék, hogy ez volt a halála oka, s az igazi okkal zsarolnak téged. Mondjam azt, hogy saját jobbik éneddel végeztél? Túlságosan szépen hangzana” és nem egészen igaz. Mert csak félig sikerült megölnöd magadat. Úgyhogy, barátom, még sok a dolgod, amíg bevégzed a vérengzést. És most éppen azt csinálod, gyilkolod maradék magadat.”

„Látod, ezt a perverz fantáziádat nem bírtam utolérni máig. Sok rémséget láttam, csináltam is, de ilyenhez nincs elég tehetségem. Ha belegondolok, mégis nehéz lehet neked, szörnyű, hogy képes vagy ilyeneket gondolni, ilyen rémekkel alszol egy ágyban. Mariával már nem nagyon, ugye? Ő mással hál, és nem is az emlékeivel, mint hiszed. Nem azért szorítja össze a combjait. Hadd spekuláljak én is egy kicsit.”

„Parancsolj!”

„Mi van akkor, ha nem valamelyik nagyfejű csinálta fel kilenc évvel ezelőtt? Mi van akkor, ha nem csinálta fel senki?  

Emlékezz vissza: nem akart elmenni a mulatságra, pedig kötelezték rá. Büszkén és bátran visszautasította. Elvből, mondjuk. Már ha egy vaginának lehetnek elvei. Mert aztán mégis elment oda, és úgy nézett ki akkor már, miután visszautasította, hogy önként ment, és ráfeküdt az első pasasra, akihez beküldték. Miért? Mert talán terhes volt már akkor, ezután meg országvilág előtt igazolhatta, hogy valójában megerőszakolták, és nem is akárkik. Egy kis nimbuszt is szerzett magának a tetejébe, a pinája köré. De fogjuk másfelőlről a nőt. Lehet, hogy szűzen ment oda, pusztán a nimbuszért meg talán némi remélt előnyökért is. Eladta a leányságát. Így annál erkölcstelenebb, legalábbis számomra. Nem?”

„Igen, de nem. Elvben igen, de Maria esetében szó sincs ilyesmiről. Ismerem.”

„Szerinted, ha olyan jól ismered, hol van most ez a Maria?”

„Valószínű, éppen nálatok.”

„Majdnem. A főnökénél, barátom, a főnökénél, és nem is azért, hogy közbenjárjon az érdekedben, az ő közbenjárását kérve, ahogyan azt a kétségbeesett feleségek szokták. Hanem azért, amiért két éve odajár, ágyra, ágyba. A könyörgő asszonyok is megteszik néha. De ez a szokványos főnök-titkárnő mese, és annál rémesebb, minél szokványosabb. Mert most a szeplőtelenül fogant Szűz Mária kefél az oltáron. Úgy látszik, a te Mariád rákapott a főnökökre. Elkurvították, bizony, annak rendjemódja szerint. Elkezdték vele a játékot, és ő azóta nem bírja abbahagyni. Téged meg impotenssé tett a feltételezett megalázottsága, az áldozata, no meg a büszkesége, amivel viselte. Jóllakottság az, nem alázat, barátom. Összeférnek az ilye